– Mi az a jel?
– Hol?
– A homlokodon. Rossz ómen.
Máté elhúzza magas homloka közepén az ujját, rózsaszín ragacsos folt kerül a kezére.
– Neked minden rossz ómen. Ez Juli rúzsa.
Barátja keresztbe fonta a karját.
– Nem is jó jel az exed rúzsával menni az első randidra. Máshol nincs rajtad folt?
Máté kuncog a felvetésen. Jó lett volna még egy forró búcsú, a harmadik, de Julcsi ezúttal a férjének fogadott hűséget.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Ő elmosolyodik, kezét könnyedén Máté kézfejére ejti.
– Figyelsz te rám?
– A szépséged megigézett – bókol Máté. Válaszul a vörös ajkak mögül fehér gyöngyfogsor villan. A nő közel hajol hozzá az asztal fölött, bőréből bódító liliomillat árad.
– Kihagyjuk a desszertet?
Máté nem számít ilyen gyors beleegyezésre, pincérért int.
– Csak ha szeretnéd – teszi hozzá mohóságát leplezve. A homloka közepén Julcsi rúzsának helye bizsereg. Az a kellemetlen érzése támad, mintha még mindig ott lenne a nyoma. Könnyedén megdörzsöli a helyét és az asztal alatt ellenőrzi a tenyerét, ám az tiszta. Julcsi nem adta magát könnyen. Igazság szerint még egy nővel sem találkozott, aki ilyen könnyedén kihagyja a desszertet. Felmerül benne az átverés gyanúja. Lehet, hogy a nő egy hivatásos, akit a barátai béreltek fel a megtréfálására. Vagy az ellenségei. Felsegíti a nőre a bundáját. Odakint a vizes beton feketeségben táncoló sárga fények közé lépnek. Máté úgy érzi, mintha egy lenne közülük, egy pont a végtelen lehetőségek univerzumában. Taxiért int, ám partnere a karjába karolva megakasztja a mozdulatot.
– Sétáljunk, nem lakom messze – búgja. Az utcai világításnál olyan sápadt, akár egy porcelánbaba. Máté beleszédül a bőréből áradó liliomillatba. Ez a nő kész csábítás, hihetetlen, ahogy egymásba futottak. Egy áruházban ejtette el a mobilját, mint egy romantikus filmben. De ki játszana vele ilyen tréfát? A Jani barátnője csak egy diszkóbaleset volt. Előbb találkoztak, később derült ki számára, hogy egyetemi osztálytársa menyasszonyáról van szó. Valószínűleg Bea nem volt annyira ostoba, hogy beszámoljon az egyszeri afférjukról.
A Lánchíd felé tartanak, a nő meleg illata beburkolja Mátét. Belélegzi, izmai elernyednek. Ha tréfa is, élvezetesnek ígérkezik. Egymásba karolva andalognak a hídon, autók sem járnak mellettük, csak sirályok rikoltanak fel a lámpások között. Figyelmeztető vijjogásukra Máté éppúgy nem hallgat, mint a fényszennyezést kifogásoló aktivistákra. Sötétben hogyan is szórakoztathatná partnerét a város éjszakai látképével? Ő megcirógatja a kézfejét, vérvörös köröm karcolja Máté bőrét. Beleborzong. Lehet, hogy Zsanett barátja a felbujtó. Na igen, a főnöke barátnőjét nem volt okos dolog meghúzni, de annyira élvezték! A kopaszodásnak induló férfi épp élete legnagyobb beszédét tartotta, amikor Zsanett kacagva omlott Máté karjaiba a nászágyukban. Jó kis délután volt. Máté arcára mosolyt csal az emlék.
Víz csobban.
Máté áthajol a korláton. Odalenn fekete a Duna, a mozdulatlan felszínen jól kivehető a saját képmása. Aztán a kép démonian kifacsarodik, ahogy a sodrás megtörik a híd lábán. Máté megrázza a fejét. Csak képzelődik.
– Mit láttál? – kérdezi a nő.
– Semmit.
Víz csobban.
Máté odakapja a fejét. A sötétségből hófehér ruhában kirajzolódik Bea alakja. Szemrehányón mered rá, haja könnyedén lebeg a mozdulatlan vízen. Máté szíve rémülten dobban. Elhátrálna a korláttól, ám valami nem hagyja. A nő odaszegezi a karjával, miközben édes lehelete ismét burokba vonja őket.
– Nézd meg jól.
Máté megigézve bámul a mélybe. Tudja, a Duna mennyire sebes folyású, most mégis oly mozdulatlan, mint egy sekély tó. A város fényei sorra testesülnek meg benne, a sárga foltok életre kelnek a mélyben és egymás után lebegnek a felszínre. A gimis szöszi, az egyetemi hódításai, majd Zsanett, az édes Zsanett. Megannyi élet, akikkel összekapcsolódott, akikkel keresztezték egymás útját. Vajon tényleg nem tudták meg a férjek? A feleségek nem vallották be? A férjek nem sejtették? Vagy csak mindenki játszotta a maga szerepét? Ha igen, Mátéra milyen szerep jut?
Hátrálna, de a liliomillatú nő nem engedi. Keze a kezét tartja, hideg, akár a hídkorlát. Jó volna elengedni, megszabadulni ettől a borzongástól. Az életek, amelyek pillanatnyi meleget nyújtottak, már mind lent keringenek, egymásba kapaszkodva nevetnek és hívják, mint körtáncot járó lányok a majálison. Máté lenéz, majd a nőre.
– Jó volna érezni a melegüket, igaz? – kérdezi az édes hang. Fehér lehelete ködpárába vonja az arcát. Máté már nem tudja kivenni a vonásait. Lehetne akár Zsanett, Bea vagy Julcsi is.
– Nem kell egyedül menned.
A nő a kezére simítja a kezét, hideg, csontos ujjaik összekulcsolódnak.
Víz csobban.
*
Eredeti megjelenés: https://helyorseg.ma/rovat/novella/nemethy-alexandra-danse-macabre
Kép: Gustav Klimt: Water nymphs, 1899.
