Őrmező
Csendes helyen élek a város szélén, ahol
már több a zöld, mint az épület, de a lakcímkártyám szerint még jogosan
állítom, hogy a fővároshoz tartozom. Valójában egy igazi határvidék, átjáró,
vagy még inkább egy váró.
Persze
nem állítottam mindig ennyire magabiztosan, hogy hol is élek, évekkel ez előtt
néztem utána, mikor arra ösztökélt a dédim, hogy ezt érdemes lenne megtenni.
Dédim akkor már három éve halott volt.
Jobban is figyelhettem volna a jelekre,
láttam már elég thrillert és paranormális jelenségekkel foglalkozó filmet, bár
sosem értettem, hogy a természetben előforduló dolgokról hogy állíthatjuk, hogy
„természetfeletti”. Az a természet része, legfeljebb az értelmünket haladja
meg. A családunkban ezt úgy mondják: érezni kell. Viszont a fekete macska, aki
minden este a füves tér felől jött jobbról és előttem áthaladva a fehér
kerítéslécek között eltűnt a szemközti kertes ház pincéjében nagyon is
valóságos volt. A babonások persze azt mondták volna nagy rikoltások közepette,
hogy: balszerencséd lesz! De hát az a macska ott lakott, abban a pincében, az csak
nem balszerencse, hogy minden este hazamegy! Minden este előttem. Akármelyik
órában érjek is oda.
Minden a konyhában vált világossá. Igen,
mosogatás közben. Az égők nem villogtak, hidegebb sem lett és nem tört össze
semmi hirtelen és megmagyarázhatatlanul. Egyedül a piros nyelű seprű vágta
magát a földhöz, majd szentség illat nyomta el a Pur mosogatót. Ezt az illatot
nem lehet beazonosítani, egyedül templomban érezni, de nem csak a tömjén
kesernyés illata, annál sokkal mélyebb. Szentség és gyöngyvirág illat érkezett
a sárgára kopott radiátor felől, holott az egész lakásban nem használtam ilyen
illatosítókat. De nem akartam odanézni, valami megtévesztette az orrom, a
tárkony és citrusos mosogató kémiai találkozása léphetett olyan kölcsönhatásba,
ami ezt a keveréket eredményezte.
Ekkor
fehér alakot láttam a szemem sarkából a radiátornál. Ami lehetett a kiszabadult,
szőkés tincsemen megcsillanó lámpafény is. Vagy a keret nélküli szemüvegem széle.
De nem az volt, a legbensőmben éreztem. Mint amikor az ember nem látja, vagy
hallja, csak érzi, hogy áll mögötte valaki. Mély levegőt vettem és szembenéztem
képzeletem tárgyával:
-
Dédi, te vagy?
Csak
kicsit éreztem hülyén magam, amiért egy üres lakásban mosogatólétől csöpögő sárga
gumikesztyűben állva a falhoz beszélek. De ekkor meglebbent a függöny jobb
oldala. A kalocsai mintás sötétítőre minden szál virágot a család női tagjai
hímeztek, akár egy boszorka család ereklyéje is lehetett volna, de mi eddig
csak hétköznapi rendeltetése szerint használtuk. Mégis végiglúdbőrzött a karom
és szinte levetette rólam a kesztyűt. Éreztem, hogy a szívverésem is gyorsult
miközben odaléptem a függönyhöz. Észre nem vett mintát kerestem rajta, egy
élénkebb virágot a napszítta margaréták közt, de semmi. Ekkor ismét megcsapott
a szentségillat és meglebbent a függöny, mintha valaki alulról meghúzta volna.
Félrehúztam és kinéztem az ablakon, szemben Gazdagrétet világította meg a hanyatló
nap, a beszigetelt panelcsodák vérvörösen hányták vissza a sugarait.
-
Mit szeretnél mondani? – suttogtam magam elé. A gyöngyvirágillat szinte
végigcirógatta az arcom, majd eltűnt, mintha sosem lett volna. Mélyeket
szippantottam a levegőből, de csak a citrus illatot éreztem.
Gazdagrét.
Őrmező.
Lenéztem
a földre, ahol egy fém golyó gurult az asztal alól a lábam elé. Ezt nem
tekintettem paranormálisnak, mert megszoktam, márpedig ami megszokott, az saját
világunkban normálisnak minősül. Bár ezek a golyók, amik pár hónapos
rendszerességgel felbukkantak a lakás különböző szegleteiben, ismeretlen
eredetűen voltak. Tulajdonítottam már isten tudja, milyen csapágy golyónak,
körömlakkban fellelhető csomósodás gátlónak, habár sosem ürítettem ki egy
üveget sem. Így csak gyűltek a fél centi átmérőjű ezüst golyócskák, mert azt
terveztem, hogy egy ékszerész majd megmondja, milyen fémből vannak. A mostanit
is felvettem és miközben átsétáltam a szomszéd szobába, hogy a többihez
eltegyem, a jelenésen morfondíroztam. Mégis csak a dédi lehetett, de vajon mit
szeretett volna mutatni Gazdagrétről és mi köze az ezüstös golyókhoz, amik
amúgy még életében is megjelentek a lakásban?
Fejcsóválva
mentem vissza a konyhába és eltökéltem, hogy később utána járok, mi állt
Gazdagrét helyén, mielőtt lakótelep lett belőle. Egyéb ötletem legalábbis nem
volt. Ezen morfondíroztam miközben felnéztem a radiátor és ablak felé, de egy
ütést kihagyott a szívem és kirázott a hideg, ugyanis mintha egy férfialakot
pillantottam volna meg a radiátor előtt, akinek ugyan nem láttam az alakját,
mégis éreztem a jelenlétét és éreztem, hogy kifejezetten engem néz. Páni
félelem lett úrrá rajtam, hamarjában bekapcsoltam a rádiót és az összes lámpát
is felkapcsoltam, ittam egy kis vizet, de minden másodpercben a radiátort
figyeltem, akár egy ideges madár egy új terepen. Dédi még megjelenhet, az ellen
semmi kifogásom, de ez az idegen megijesztett, ráadásul nem tágított, így végül
én rohantam át zaklatottan a lakás legtávolabbi sarkába, bevetettem magam a
kényelmes sárga fotelágyba, állig betakaróztam egy lila pléddel és onnan
kémleltem az üres szobát, de itt a szőnyegek és könyvek között minden
meghittnek és barátságosnak tűnt. Igaz, innen nem is láttam Gazdagrétre. Valami
mégis ott vibrált a levegőben, ezért felkaptam a mellettem álló kerek asztalkán
bámulatos módon felstócolt könyvkupacról a hozzám legközelebb eső könyvet,
találomra felcsaptam és olvasni kezdtem, hátha akkor megnyugszom.
A
szavak értelme nem állt össze a fejemben, alig rágtam át magam két oldalon és
kezdtem megnyugodni, mikor kiégett a villany. Ami normális. Viszont ismét jött
a szentség illat, lassan kúszott felém a konyha felől, míg végül betöltötte az
egész szobát. Ami annyira már nem megszokott.
-
Jól van! – kiáltottam fel és letettem a könyvet, áttrappoltam a számítógéphez
és bekapcsoltam. Míg beindult ez az ősrégi masina kimentem a konyhába egy pohár
vízért, és csak mikor a csapnál álltam jutott eszembe, hogy úgy oldalaztam be,
mintha legalábbis állt volna valaki a radiátor mellett. Óvatosan, lépésről
lépésre közelítettem felé, közben mélyet szippantottam a levegőbe és
elképzeltem magam egy külső szemlélő szemszögéből, hogy mennyire bénán nézhetek
ki, amint az üres lakásban a levegőt szimatolva közeledek a fal felé. De akkor
megéreztem a kesernyés, pacsulival kevert férfi illatot, amilyen parfümöt nem
éreztem korábban soha. Óvatosan eltávolodtam és besiettem a szobába.
Szerencsére ez a jelenés nem követett, mintha dédi azt kérte volna tőle, hogy
várjon ott, a helyén. Dédi nagyon udvarias tudott lenni, ha kellett, viszont ha
úgy tetszett, neki van igaza, hát jottányit sem engedett, ezért megkérdeztem:
-
És most?
Hullám
kúszott végig a függönyön, mint mikor közvetlenül a víz felszíne alatt úszik
végig egy hal, és mikor függöny az íróasztalomhoz ért, megállt. Engedelmesen
leültem, megnyitottam a google-t és elkezdtem keresni Gazdagrét történetét, de
az ablakom előtt lógó kék szélcsengőm megcsendült, mire felnéztem és a tetején
lévő szélkakas ezúttal az ablakomból látható alig húsz méter magas dombra
mutatott. Arra a dombra, ami Gazdagrét és Őrmező közt húzódik és habár tudom,
hogy több építkezést is terveztek a lábánál elterülő síkságra, egyik sem
valósult meg, így érintetlenül állt a város határán. Ezért taktikát váltottam
és Őrmező történetére próbáltam rákeresni.
Csekély
sikert értem el. Római és avar kori temető, Árpád-kori település – temetővel,
ami az én szempontomból mind ígéretesen hangzott, de az illatot nem magyarázta
-, tatárjárás, majd 18. század. Ezen a ponton éreztem, hogy hézagos a leírás,
hiába próbálta a szerző annyival eltussolni az esetet, hogy mocsaras vidékké
vált, amit később feltöltöttek és kedvelt borvidék lett. Az a domb nem hagyott
nyugodni. Gazdagrét régen Nevegy volt, Őrmező pedig Áronfölde, ám mindkét
település rejtélyes módon a semmivel lett egyenlő mind régészetileg, mind a
köztudatban. De hogy lehet, hogy csak így eltűnjön két település a városhoz
ennyire közel? A dombokról remek kilátás nyílt védelmi szempontból, kizártnak
tartottam, hogy feladták volna őket. Csakhogy a két lakótelep építése során
elvileg minden temetőt feltártak, kivéve persze a dombot, ami ott állt előttem
érintetlenül és a késő délutáni nap fénye élesen rajzolt ki rajta minden
árnyékot.
Próbáltam
még Áronföldére rákeresni, teljes sikertelenséggel, a szobában töményre duzzadt
szentségillaton pedig úgy sejtettem, a szellőztetés sem segítene. Szinte magam
előtt láttam dédi takaros kontyba csavart ezüsthaját és hozzá a szigorú tekintetét,
amint földig érő galambszürke fűzős ruhájában csípőre tett kézzel várja, hogy
mozduljak végre.
Több
se kellett, tenyerembe borítottam az összegyűjtött fém golyókat, figyeltem egy
ideig, ahogy a bevilágító fény visszacsillan a felszínükön, majd beleöntöttem
egy kis szütyőbe és az oldalt vetős barna táskámba dobtam, felhúztam egy sportcipőt,
vettem a kabátom és kinyitottam az ajtót. Amikor kiléptem a lakásból és
visszafordultam tudtam, hogy a két vendégem követ így megvártam, hogy
kijöjjenek a lakásból, csak utána zártam kulcsra az ajtót. Ki tudja, dédi mit
tesz legközelebb, ha az orrára csukom az ajtót, mindig is hiú asszony volt.
A
liftben nem éreztem őket, viszont amint kiléptem a kapun és a kertes házas
övezet felé vettem az irányt ismét körülölelt a gyöngyvirág, pacsuli és
szentségillat triumvirátusa amitől úgy éreztem magam, akár egy megbélyegzett.
Azt gondoltam, az emberek biztos kigúvadt szemmel fognak utánam fordulni ennek
a furcsa illatkombinációnak a nyomán, de ők megszokott módon siettek haza a
csípős őszi délutánban, a kutyasétáltató csoport pedig észre sem vett, egyedül
az állataik – tacskók, csivavák és egy tekintélyt parancsoló vizsla – fordultak
felém és járt tekintetük köztem és a körülöttem lévő kísérőim közt. A vizsla
végül felvonyított, mire sietősebbre fogtam a lépteimet és fázósan dugtam
zsebre a kezem.
Tízpercnyi sétára volt mindössze a terület,
a kertes házak után már csak egy felüljáró elhagyatott alagútján kellett
átmenni és kitárult előttem a természet, de ezúttal nem gyönyörködtem a
szépségében, ugyanis a domb hozzám közelebbi oldala már sötétbe borult.
Találomra indultam el egyenesen át a réten, a farmerom szárát minden lépésnél
végigkaristolták a száraz, megkövült kórók. A délután fényében igen nagy
teljesítménynek számított, hogy megpróbáltam ezt a folyamatos karistoló
sercegést nem földből előnyúló csontváz-kezeknek betudni és ekkor örültem
igazán a szentségillatnak. Olyan zombis könyvre nem emlékszem, amiben ez a kettő
egyszerre jelen lett volna. De várjunk csak. Az illat eltűnt. Tétován megálltam
és körülnéztem. A síkság közepén álltam, ha folytattam volna az utam, akkor
lett volna egy ösvény, ami felvisz a meredek domb tetejére, csakhogy a kísérőim
nélkül mi értelme lett volna felmennem? Így visszafordultam és folyamatos
szimatolással tíz lépés után meg is találtam őket. Szél futott át a rét felett
és jobbra terelt Gazdagrét irányába, a domb közepe felé, ahol csak egy bozótos
dzsungel ígérkezett, de én már csak vállat vontam és követtem őket.
A
fák között bizonyosodtam meg róla, hogy igazán érdemes lett volna kesztyűt és
zseblámpát hozni. Felfelé másztam és a karnyi vastag fatörzsekben találtam
kapaszkodót, miközben azon gondolkodtam, mikor telepíthettek ide fákat, hiszen
fiatalok voltak, de mióta itt lakom biztosan beborították ezt a dombot.
Meg-megcsúszva haladtam felfelé, de az egyre sűrűsödő sötétben megbotlottam és
elestem. Bosszúsan néztem vissza a kőre, de gyanúsan nézett ki, ezért közelebb
hajoltam, hogy alaposabban szemügyre vehessem. A nap immár teljesen lement,
viszont a hold felkelt, így segítségemre volt. A kő, amiben megbotlottam
egymáshoz tapasztott kövek sorához tartozott. Kezemmel söpörtem le róla az
avart tessék-lássék módján csak hogy megtudjam, tényleg épületromot, vagy
kerítés maradványt fedeztem fel. Munkám koronájaként fél órával később jó pár
méter hosszú fal húzódott előttem egészen a domb tetejéig. Fent kinyújtóztattam
a hátam és végignéztem a tájon, majd vissza a fás rész felé. Egyenesen vezetett
a fehéres kőből épült kerítés, nem is értem, hogy nem fedezte fel még senki
előttem. A fák kopasz ágai közt most már a nap teljes erejét visszatükrözte a
telihold, ahogy dédi is közvetítette nekem a férfi kérését. Ekkor láttam meg a
fehér falon egy árnyfoltot, nagyjából a kétharmadánál. Márpedig ha kerítés van,
háznak is kell lennie, ezért fáról fára visszacsúszkáltam az avaron, közben
összeszedtem egy seprűre való ágat és elkezdtem keresni.
Ezúttal
tovább tartott, míg a háborítatlan erdőben nyomra bukkantam, de amit találtam,
attól ismét csak kirázott a hideg, ugyanis a fehér kövek közt, ami valaha egy
ház fala lehetett, egy koponya állt ki a földből. Félelemmel vegyes
kíváncsisággal söpörtem le róla a leveleket, mire a teljes csontváz vált láthatóvá.
Úgy sejtettem, vagyis inkább a hely sugallta, hogy ez egykor valóban őrhely
volt, de hogy ki felejtette itt ezt a férfit, azt nem tudhattam. Közelebb
hajoltam hozzá, de a ruhái és mindene már az enyészeté lett, egyedül a bordái
alatt csillant meg három ezüstgolyó. A táskámból kivettem a szütyőt és mellé
tettem a földre a tartalmával együtt, majd fogtam az ágaimat és földet kezdtem
kotorni a csontvázra, hogy megadjam neki a végtisztességet, hiszen egyetlen
szellem sem szeretne mást, csak békét.
Csak akkor hagytam ott a sírhantot,
miután megbizonyosodtam róla, hogy jó ideig nem moshatja le az eső a földet
róla, ráadásul néhány követ is tettem rá és elmondtam a biztonság kedvért egy
Mi atyánkot. Ha dédivel jött a szellem, keresztény kellett, hogy legyen. Az ima
végén megszűnt a pacsuli és gyöngyvirág illat is és már csak a fanyar avar vett
körbe, a hold magasan járt az égen, én pedig könnyű szívvel lépdeltem hazafelé
át a réten azzal a kétes dicsőséggel a szívemben, hogy megadtam a
végtisztességet Őrmező utolsó őrének.
Hazaérve ahogy nyitottam az ajtót
eszembe jutott, hogy húzódtam félre a két szellem elől és elmosolyodtam az
emléken. Dédi csak segített egy idegennek, ez épp rá vallott. Levettem a
kabátom, felakasztottam a fogasra és mentem is inni a konyhába. Két pohár hűvös
víz tette csak helyre a lelkivilágom és előre örültem gondolván, hogy megszűnt
a lakásban a fém lövedékek szaporodása, de amikor a radiátorra néztem, egy
addig nem látott megfakult csipkedarabot pillantottam meg a földön. Nagy
sóhajjal emeltem fel és egyéb támpont híján betettem a dobozba, amiben eddig a
golyókat gyűjtöttem.