A kert végében egy mívesen faragott fa padon grafitszürke öltönyös férfi vetette hanyagul keresztbe a lábát, jobb karját lazán végignyújtóztatta a háttámlán, és napszemüvege takarásából figyelte a nap utolsó mozzanatait. Délre érkezett, így a turistacsoport nélkül nyílt lehetősége végigjárni a tanyát. Az épület romantikus falusi miliőt imitált, de a vendégszobákban új és modern berendezés fogadta, a férfinak legjobban mégis a tetőn elhelyezett napelemek ragadták meg a figyelmét. Nem illettek a zöldséges kerthez és tyúkólhoz, viszont nagyban hozzásegítették a tanyát az áramkimaradások elkerüléséhez. Talált még vízgyűjtőt és komposztáló gödröt is ‒ mindent, amiről sosem tudta eldönteni, hogy aktuális hóbort, vagy hasznos spórolás. A folytonosan nadrágszára alá mászó bogarak és szemüvegének koccanó szúnyogok sem dobták fel a napját, így alig várta, hogy letudja a tulajjal az üzleti megbeszélést, és visszatérhessen a környék legjobbnak mondott hotelébe. Fejben újra végigvette mondandóját, ám belső monológjából fuvolaszó emelte ki, és a tulajnő játéka közben egy hosszú pillanatig a tanya barátságosan hívogatta.
Az udvaron mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt. Copfos kislányok a szüleikkel, kékszárnyú szajkók a közeli fenyők mélyzöld ágán félre fordított fejjel, és még a királylepkék is lusta napozással hallgatták a fehérfalú parasztház tornácán koncertet adó fuvolista játékát.
A meditatív zene végigúszott a tornác előtti téren összegyűlt emberek között, bekúszott a bőrük alá, és elringatta, egyszersmind felpezsdítette őket, akár a rigók füttye. A trillák könnyedén szálltak fel az égre és vesztek el a fehér felhőpamacsokban. A jelenlévők érezték azt a megfoghatatlan varázslatot, ami a lelket megragadva repítette őket más helyre, időbe és dimenzióba. Ahogy a zene suttogássá szelídült, mindenki érezte talpán át a földből áramló energiát, a frissen nyírt fű édessége összekeveredett napsütötte bőrük illatával, és betöltötte a szívüket.
Néhány másodpercbe telt, mire megértették, hogy a zeneszámnak vége, már csak az utórezgése visszhangzik bennük. Lelkes mosollyal tapsolták meg a fuvolistát. Egy anyuka odament hozzá, csemetéi ugrándozva követték:
‒ Ez annyira szép volt!
‒ Eljöhetünk máskor is?
‒ Bármikor eljöhettek, szeretettel várunk – felelt kedvesen a fiatal nő.
‒ Mami, veszünk olyan finom lekvárt, amit uzsonnára kóstoltunk?
‒ Annak az epres szappannak is isteni volt az illata – tódították a gyerekek, az anyuka megengedőn mosolygott a nőre.
‒ Azt hiszem, még egyszer megnézzük az üzletet.
‒ Csak tessék – invitálta be őket a különös nő, és amint eltűnt az ajtóban, megszűnt a varázs.
Bő fél óra múlva a nő integetve útjára engedje a csoportot, majd csípőre tette a kezét, és a bodza illatát élvezve behunyt szemmel mélyet lélegzett a tavaszi levegőből. A méltán híres zalai dombok világosszölden hullámoztak előtte egészen az Alpok távoli vonulatáig, majd fel a mélykék égre. Nem is olyan magasan tépett szélű felhők kergették egymást, a mezőny egyre szorosabb lett, végül a szél hűvösen végigborzolta a fűszálakat, és belekapott a ház mögött álló fenyvesbe.
A férfi csöndben várta a kedvező pillanatot majd észrevette, hogy a nő felé fordult, és úgy figyelte, mintha várná, ezért felkelt a padról, lesimította öltönyét, és odament hozzá bemutatkozni:
‒ Üdvözlöm, a nevem Kövesi Győző, a GreenDream Holding képviseletében jöttem ‒ nyújtotta kézfogásra a kezét, a tulajnő elfogadta.
‒ Veres Boglárka vagyok. Kérem, fáradjon beljebb, hamarosan eső lesz – invitálta karjával az ajtó felé. Győző egy hosszú pillanatig figyelte a nőt, ám annak mit sem változott kedvessége, úgy fogadta otthonába a férfit, mint gyanútlan nyuszi a menyétet.
Odabenn bevezette a nappaliba, kényelmes fotelben kínálta hellyel, és frissítő limonádét hozott neki. Győző az előzetes kutatásaiból tudta, hogy a nő alig három éve nyitotta a tanyát, és a húszas évei közepén járt, mégis ahogy sürgölődött körülötte, az nagymamái nosztalgikus uzsonnáit idézte. A férfi igyekezett elfelejteni ezt a képet. Egy cuki nagymamával nehéz üzletről tárgyalni. Elővette fekete laptopját, és kitette a tölgyfa asztalra, de valahogy helytelennek érezte az eszköz jelenlétét, mintha legalábbis egy ebédet zavart volna meg.
Míg így magában viaskodott, Boglárka leült vele szemben, takarosan maga alá simította virágmintás ruháját és ivott egy kortyot a limonádéból, végül ráemelte búzavirágkék szemét.
‒ Miben segíthetek?
Győző tucatnyi hasonló beszélgetést tudott a háta mögött, ebben a pillanatban mégis kiszáradt a torka, de nagyot nyelt és erőt vett magán.
‒ Mint tudja, ez a régió vadászat szempontjából eddig is kiemelkedően teljesített, remek erdeje van, ezért a környező polgármesterek és a GreenDream előzetes tárgyalásokba kezdtek arról, hogy a területen egy luxus wellness központot létesítsenek. Terveink szerint a környező erdők jótékony hatása idevonzza a pihenni vágyókat, akik a természet harmóniájának, és a legmodernebb luxusnak a kényeztetésétől feltöltődhetnek.
Győző legtöbbször a bevezetője végére már mogorva tekintettel, rosszabb esetben a nagy cégek elleni éles kirohanással találkozott, de a vele szemben ülő nő csak sokat tapasztalt tekintettel figyelte, és várta a mondandója végét. Határozottan bölcsebb benyomást keltett a koránál. Ám mivel a férfi nem ütközött ellenállásba, folytatta.
‒ A komplexumnak természetesen nagy területre van szüksége, és az ön tanyája körül áll a legnagyobb egybefüggő szabad terület. A polgármesterek már beleegyeztek a földek hasznosításába, amennyiben a cégem meg tud önnel egyezni.
Győző ismét csak szünetet tartott helyet hagyva a szokásos kifakadásnak, de a nő még mindig csak hallgatta. A férfi arra gyanakodott, hogy sokkot kapott a hírtől, bár értő kisugárzása ezt megcáfolta.
‒ Cégem hajlandó a tanya teljes értékét megfizetni, ezen felül egy másik területen venni egyet hasonló feltételekkel, mint ami itt van.
A nő letette a poharát és felkelt a székéről:
‒ Kérem, kövessen – hívta ki a ház elé, és megvárta, hogy Győző mellé érjen, utána mutatott fel a háza felett elterülő erdőségre.
‒ Ez egy hetven éves fenyves egészen a hegy tetejéig, ez adja a jó illatot, és védi a tanyát télen-nyáron a széltől. Ered benne egy patak is, részben az a tanya vízforrása. Lenn a völgyben egy tölgyesen túl a falu fekszik. Nagy esők idején az a liget fogja fel a vizet, hogy a falut ne öntse el az ár. Az ön cége mekkora szállodát tervezett ide?
Élesen villant Győző eszébe a térkép, ahol néhány mozdulattal húzták át pirossal az erdős területet, hogy a helyére csinos parkot létesítsenek, ahol sétálni lehet. Oldalra pillantott a nőre, aki higgadtan várta a választ. Úgy festett, mint egy tanárnő, de Győző az irataiból tudta, hogy sosem tanított.
‒ Nem tervezünk magas épületet, inkább elszórtan apartmanokat, amik belesimulnak a környezetbe.
‒ Ezeknek egyesével kell megoldani a közműellátását, az egész talajt fel kell forgatni. Ahhoz sok munkagép kell, amik nem tudnak feljönni a földúton, és nem férnek el ekkora területen. Árulja el kérem, ha a munkálatokhoz kivágják az erdő felét, utána mivel tervezik idecsalogatni a turistákat?
Nagyobb erőre kapott a szél, hideg ujjaival mozgatta a nő virágmintás szoknyáját, és fellebbentette a férfi szürke öltönyét is. Boglárka a füle mögé simította a haját, de az egyre sötétedő táj ellenére is csak a férfi válaszára várt.
Győző begombolta a zakóját, mert úgy érezte, csapkodó öltönnyel nem kelt kellően komoly benyomást. Villám cikázott át a fekete fellegek közt, és a szél súlya alatt nyögve hajoltak meg a fák, de ‒ ahogy a nő is mondta ‒ takarásukban a kert védve pihent.
‒ A lehető legkevesebb fát fogjuk kivágni, és a munkálatok végeztével azok helyére is újakat ültetünk. A közművet pedig korszerű, környezetbarát módon vezetjük be. A GreenDream ebben is piacvezető. Ön is napelemet használ, így nyilván tudja, hogy mára már rengeteg alternatív megoldás áll rendelkezésünkre a föld sokszoros felásása helyett.
A nő figyelte mondandóját. A dombokon túl nyugaton már feketén zuhogott az égi áldás, előszele nagy eső illatát hozta.
‒ Ha le akar jutni a hotelbe, most induljon. Esőben nem hiszem, hogy le tud menni a földúton.
‒ Négykerék meghajtású az autóm, bárhol elmegy – tudatta a férfi némi büszkeséggel.
‒ Tíz percen belül ideér a vihar ‒ tette hozzá mondandójához Boglárka, majd megfordult, és bement a házba. Győző elszántan követte, és becsukta maguk mögött az ajtót.
‒ Nézze hölgyem, nem mondom, hogy most azonnal döntsön, az ajánlatunk egy hónapig érvényes – mondta a nőnek, de közben ezt gondolta: mindketten tudjuk, hogy ez nem ajánlat. Vagy elfogadja, vagy más módon szerezzük meg ezt a kiváló területet.
Boglárka fejével bólintott annak jeléül, hogy tökéletesen megértette.
‒ Bocsásson meg, de be kell csuknom az ablakokat. Ha le akar menni, tényleg induljon ‒ javasolta, majd körbe járt a házban. Győző még nem tapasztalt ilyen hozzáállást, megsajnálta a nőt, és követte egyik nemrég festett és csempézett szobából a másikba, közben tovább győzködte:
‒ A cégem nagyon korrekt, biztosíthatom, hogy bármely más tanyát választ ki, azt kifizetik önnek. Megbeszélhetjük a felújítás költségeit is, hogy ismét tudjon turistákat fogadni. Ezt a házat is rendbe hozta.
A nő úgy figyelte, mintha belé látott volna.
‒ Itt nem a házról van szó, nem is a tanyáról. Az nem tetszik, amit az erdővel és az egész dombbal terveznek tenni.
Győző szemöldöke megrándult.
‒ Ugye nem akar egy személyben az építkezés útjába állni? ‒ szaladt ki a száján. Hisz annyira szelíd, és annyira bölcsen figyeli őt. Egyszerűen csak időre van szüksége.
‒ A természet meg tudja védeni magát, de mindenki jobban jár, ha mi óvjuk meg. Nekem ez a feladatom.
Győző megcsóválta a fejét. A nő majd belátja, hogy más a romantikus képzelgés érintetlen területekről, és más a valóság.
‒ Az asztalon hagyom a névjegyem, ha bármilyen kérdés felmerül önben, kérem hívjon, vagy írjon nekem. Néhány nap múlva visszajövök.
Ebben a pillanatban cseresznye nagyságú esőcseppek kenődtek szét az ablakon, és a házba beszivárgott a nedves föld illata, odakinn hevesen villámlott.
‒ Köszönöm – felelt Boglárka, szája sarkában megmagyarázhatatlan mosoly bujkált.
‒ Viszont látásra – köszönt el a férfi. Fogta a laptopját, nyakát behúzva elrohant az autójáig és beszállt. A nő egy csipkefüggöny mögül figyelte, de nem akart többet róla gondolkodni. Az út tényleg hamarabb felázott, mint gondolta, észnél kellett lennie, ha nem akart lecsúszni a rétre. Elfordította a slusszkulcsot, de nem történt semmi, a motor üresjáratban kattogott. Megpróbálta még egyszer, megint nem indult.
‒ Ne csináld ezt velem ‒ kérte az autót, és harmadszor is elfordította a kulcsot, de nem indult. Boglárka még mindig az ablakból figyelte a küszködését. Győző beletúrt a hajába, és mivel negyedik próbálkozásra sem indult az autója, félretette büszkeségét, és visszament a házba.
Beléptekor a nő már az ajtó előtt állva várta, megnyugtató tekintete rajta pihent. Győző zavartan megvakarta a tarkóját.
‒ Nem indul az autóm. Megengedi, hogy itt várjam meg a vihar végét?
‒ Csak tessék ‒ invitálta be ismét a nappaliba a tulajnő a férfit. Győző kényelmetlenül fészkelődött az előbbi fotelben. Ugyanebben tett ajánlatba burkolt fenyegetést, ez a különleges nő mégis visszaengedte a házába. Ahogy figyelte a tevékenykedését, minden mozdulata letisztult harmóniát sugárzott.
Hatalmasat dörgött az ég, beleremegtek az ablaktáblák, Győző ezt remek alkalomnak találta arra, hogy az ablakból nézze a vihart, ami elterelte a figyelmét a nem mindennapi nőről. A közelében úgy érezte magát, mint egy lélektelen végrehajtó, aki kilakoltatni jött ezt a kedves teremtést.
Kinn szürkén porzott az eső, mindent szépítő tompaságba vont, majd a villám ismét lecsapott.
‒ Itt mindig ilyen hevesek a viharok? ‒ kérdezte csak hogy beszéljen. Rájött, hogy nem szól zene, sem rádió, az eső sistergésén kívül semmit sem hallott, és ez úgy hatott rá, mintha a füle zúgott volna.
A nő sem válaszolt neki, ezért hátra fordult hozzá. Ő a pultban rendezgette a lekvár és szappanos részleget, minden második mozdulata után felpillantott.
‒ Kérdezett valamit? ‒ tudakolta kedvesen. Győző nem értette, erős orgánuma általában betöltötte a teret, ebben a csöndes házban egyenesen harsánynak hatott.
‒ Igen. De persze megértem, hogy nem akar felelni, így is visszaéltem a vendégszeretetével.
‒ Nem hallottam.
‒ Azt erősen kétlem ‒ fordult vissza az ablak felé a férfi, de meglepődött magán, amiért leheletnyi keserűség vegyült az érzéseibe. Elvégre nem is ismeri a nőt, mit számít, hogy mit gondol róla? Csak a munkáját végzi. A segítségével majd rengeteg ember szakadhat ki a mindennapi mókuskerékből erre a csodás helyre. Jó munkája van.
‒ Félre értett ‒ mondta a nő és mellé lépett, finoman a karjára tette a kezét. ‒ Nem hallok jól, főleg szájról olvasok. Azt hittem, ez is benne van az irataiban – mosolygott tovább. A férfi szeme elkerekedett, aztán a legszívesebben a fejét verte volna a falba. Persze, hogy olyan nagy figyelemmel nézett rá! Erősen behunyta a szemét, és ujjával zavartan megszorította az orrnyergét.
‒ Nem tudtam, bocsásson meg.
‒ Semmi szükség a bocsánatkérésre. Mit kérdezett?
‒ Csak annyit, hogy itt mindig ilyen hevesek a viharok?
Bogi előtt esőcsíkok kenődtek el az ablakon, ujját kellő időben érintette a hideg üveghez, hogy érezze, hogyan remeg bele az újabb dörgésbe. Győzőt megrendítette, hogy ez a kedves nő csak így érzékeli a hangokat.
‒ Ritkák az ilyen heves viharok, de hamar elmúlnak. Egy óra múlva ez is eláll.
‒ Hogy tanult meg ilyen szépen fuvolázni, ha rosszul hall? – szaladt ki a száján ismét a kérdés, mert hirtelen erős késztetést érzett, hogy többet tudjon a nőről. Tudni akarta, ilyen csapással hogy tud annyi békét árasztani. Szíve legmélyén azt remélte, ha mindezekre megkapja a választ, akkor talán a saját életét is lelassíthatja.
‒ Előbb zenéltem, csak később romlott meg a hallásom, ezért otthagytam a zenekart, és ide jöttem. A természet maga egy szimfónia, nem gondolja?
Győző nem akarta bevallani, hogy életében egyszer hallgatott végig koncerten egy teljes szimfóniát, azt is csak azért, mert ezzel akart imponálni egy mára már ex-barátnőjének.
‒ De ön… nem hallja. Vagy mégis?
‒ Ha elég nagy a csönd a faluban, vagy ha bemegyek az erdőbe, akkor hallom. Tudja azzal, hogy látom a madarak begyének emelkedését, a fák hajlongását, és érzem a szelet, azzal jobban hallom a természetet.
Halvány érzet érte el Győzőt, szinte csak egy foszlány a valóságból, mégis azt súgta a szívének, hogy a mellette álló nő jobban érti a természetet és az erdőt, mint ő valaha is fogja, hiába töltött tanulással hosszú éveket az erdőkről és talajról. Számára ez mind a környezetteremtés eszköze volt egy kényelmesebb léthez, míg Boglárka környezete maga volt a lét, nem szorult korrekcióra. Győzőt elfogta a vágy, hogy úgy lássa a világot, ahogy a nő.
Újabb dörgést hallottak, Bogi szeretettel elmosolyodott, ahogy ujjaiban érezte a rezgést, és felnézett a férfi sóvárgó szemébe.
‒ Él mifelénk egy legenda. Már a helyiek dédszülei is beszélték, hogy a Villám-hegyre minden heves viharnál ugyanoda csap le a villám. Néhány falusi lány felment pontosan a lecsapás helyére, de kiégett pázsit helyett egy hófehér nyárfát találtak, ami megszólította őket.
Győző elmosolyodott ezen a babonán, Bogi is vele mosolygott, mégis érezte, hogy teljesen mást gondolnak. A nőt hirtelen sokkal tapasztaltabbnak vélte a koránál, és rájött, hogy búzavirág-szeme ismét megszédítette.
‒ Hol van az a pont? ‒ kérdezte évődőn.
‒ Látja azt a két nagy tuját a gerincen? Közöttük ‒ mutatott a szemközti dombra Bogi, és mintha csak igazolni akarta volna az ég, pontosan arra a helyre becsapott a villám. Győző karján felállt a szőr, és immár delejezetten várta az újabb lecsapást. A vihar még nagyobb erővel tombolt, szinte már alig lehetett kivenni az esőben a két fát, Győző mégis ösztönösen tudta, merre állnak és amikor lelki szemeivel is bemérte, ismét lecsapott a villám. A férfi tudta, hogy ilyen jelenség a természetben nincs. Lehet ott egy fémlap, vagy más tárgy, ami vonzza a villámokat. Kell rá lennie logikus magyarázatnak.
‒ Felmegyünk oda? ‒ kérdezte Győző. Rá akart jönni a legenda nyitjára, mégis úgy vonzotta a hely, mint aki a szivárvány tövét szeretné kilesni.
‒ Oda gyalog lehet csak menni, kocsiút nem visz fel.
‒ Van bakancs a kocsimban ‒ tudatta elszántan a férfi.
‒ Rendben, ha eláll a vihar, felvezetem.
Szótlanul várták egymás mellett, hogy csituljon felettük az égzengés. Győző előtt hajlongtak a fák, a füvön végigrohant a szél, és egy-egy pillanatra át tudta adni magát az eseménynek, mégis úgy érezte magát, mintha a színpad széléről figyelné az előadást, míg Boglárka látszólag évszázados tudással irányította az eseményeket. Győzőt ismét libabőrös lett, de ezúttal nem a harmadszor is ugyanoda csapó villámtól, sokkal inkább a nőtől, aki egy anya türelmével állt mellette és figyelte vele a színjátékot, amit előtte már több százszor látott.
Szabadulni akart ettől az érzéstől, és azon gondolkodott, mihez kezdhetne magával. Talán tüzetesebben végigjárhatná a boltot, bár egyszer már felfedezte a helyiek által készített élelmiszerek és illatos krémek kínálatát. Más elfoglaltságot keresett a szobában, de végül nem volt rá szüksége. A vihar lassan csitult, a távolban már fénypászmák törtek át a felhők között.
‒ Néhány peren belül eláll ‒ tudatta Boglárka, Győző gyorsan ellépett tőle, és az ajtó felé vette az irányt.
‒ Átveszem a cipőm és mehetünk ‒ fordult még vissza, hogy a nő lássa mondandóját. Ő biccentett.
Kilépve az ajtón szinte mellbe vágta az az illat kavalkád, amit a vihar szabadított fel. Győző soha ennyire intenzíven nem volt még tudatában a természetnek, és késztetést érzett, hogy visszaforduljon megbizonyosodni afelől, hogy a nő értő tekintettel követi, de nem talált magában elég bátorságot, csak leszegett fejjel haladt a kocsijához, és beszállt, hogy átvegye a cipőjét, és felkapjon egy esőkabátot.
Mire végzett, Boglárka az udvaron várta a még mindig szemerkélő esőben, csak egy vékony kék kardigánt vett magára.
‒ Ön nem vesz fel esőkabátot?
‒ A fák között nem esik ‒ tudatta a nő, majd elindult a kert vége felé. ‒ Erre jöjjön.
A férfi azonnal csatlakozott hozzá, hogy mellette tudjon haladni.
‒ Nem gyorsabb a falu felé lemenni?
‒ Jól kijárt út vezet erre, és nem kell le-fel menni ‒ felelt a nő. Győző nagyon figyelte, de csak néhány perc múlva jött rá, hogy mi változott. Boglárka itt volt otthon, felszabadultan lépdelt végig a barna csapáson, léptei zaját elnyelte a lehullott tűlevél szőnyeg. Győző érezte a fenyőgyanta jellegzetes illatát, és néhány perc után arra lett figyelmes, hogy teljesen hangtalanul haladnak előre. Nem hallatszott a léptük, egyetlen madár sem lakott a fenyvesben, és már a vihar zaja is elült. Ahogy körülölelte a csend, egyre jobban vágyott a hangokra, de a puha tűlevelek vattaként nyelték el a neszeket. Nyugtalanította ez a zajtalanság, és rájött, hogy Boglárka mögé került néhány lépéssel. Megpróbálta beérni, de a nő annyira könnyedén mozgott ebben a közegben, hogy Győző mindig egy lépéssel lemaradt, pedig jóval fölé tornyosult. Újra kilépett, keményen odacsapta a lábát, hogy hangot halljon, és a nő válla után kapott, de az elsiklott alatta.
‒ Boglárka!
A nő visszafordult, megnyugtató hangja azonnal elcsitította a férfi zaklatottságát:
‒ Mindjárt kiérünk a fenyvesből.
Győző nagyot sóhajtott és végre beérte. Az ösvény lassan kiszélesedett annyira, hogy egymás mellett haladhassanak, majd a fenyvest felváltotta a bükkös. A fák közt Győző észrevette, hogy már megkerülték a dombot és a tanya tőlük oldalra fekszik. Fellélegzett, amiért elhagyták a nyomasztó erdőt, fölöttük a fák közt madarak suhantak el. Az eső után az ovális levelek még élettelibben ragyogtak.
A férfiban ekkor megszólalt a tudatos énje: hogy lehet bükkös a fenyők mellett? Határozottan emlékezett rá, hogy nem szerepelt a térképen. A lazán álló fák sima fényes fatörzseiről megannyi szem követte az útját.
Ahogy előbbre jutottak, a talajt lila-fehér virágszőnyeg fedte, melyben egy ösvény vezetett a gerincen végig. A távolban narancsszín hívta, és a levelekről felszálló pára eltompította a körvonalak élét, ami az egész helyet nem evilági derengésbe vonta.
Ekkor hallotta meg a távoli fuvolaszót, ami a közeli forrásból fakadó patak csobogásával és két rigó trillájával alkotott valószínűtlenül gyönyörű kvartettet. Végtelen békesség szállta meg, mintha betekintést nyert volna a mennybe.
‒ Hogy élhet úgy, hogy mindezt nem hallja? ‒ sóhajtotta a férfi.
Boglárka tekintetéből évezredek bölcsessége köszönt vissza.
‒ És ön?
Győző zavartan nézett le rá, aztán megértette. Utoljára iskolás korában vett részt erdei kiránduláson, azóta csak a város zsibbasztó ritmusa éltette. Nyilván ezért volt rá ilyen elemi hatással a hely. Tekintetével a tanyát kereste, mint viszonyítási pontot, és majdnem szemközt találta meg. Ahogy visszafordult az ösvény felé, jobb kéz felől egy kis tisztáson észrevett egy fehértörzsű öreg nyírfát, ágai hajként lengedeztek körülötte.
‒ Jöjjön, már majdnem ott vagyunk – érintette meg a nő a karját, ám Győző figyelmét lekötötte a körülöttük felszálló tucatnyi sárga lepke. Tudta, hogy csak most merészkedtek elő az eső elmúltával a levelek alól, a látvány mégis lenyűgözte. Lassan tovább haladtak a narancssárga fény felé. Győző magában tudatosította, hogy nyugatra tartanak, csak a lemenő nap ilyen varázslatos, mégis egyre jobban megilletődött, és már nem volt benne biztos, hogy el akar jutni arra a helyre, ahová a villám többször is lecsapott. Attól tartott, mi történik, ha nem talál magyarázatot a jelenségre. Zsigereiben érezte, hogy egy fenséges dolog küszöbén áll, ami elé csak áhítattal járulhat, ám ez megbéklyózta. Kétség fészkelte be magát a szívébe. Mi lesz, ha megtudja az igazságot, és többé nem térhet vissza a saját világába?
‒ Tudni szerette volna, hogy vesztettem el a hallásom. ‒ Szólalt meg hirtelen kísérője. Megvárta, hogy Győző odaforduljon hozzá és figyelemmel hallgassa. Csak amikor megbizonyosodott erről, akkor folytatta. ‒ Nem vesztettem el, magam adtam az erdőért cserébe. A természet harmóniára törekszik, és ha ad, azért cserébe kér is. Végig, amíg koncertekre jártam, csak játszottam, itt végre a szívemben érzem a zenét. Benne van a fűben, a fákban, a hajnali napsugarak nyújtózásában. Néha, amikor magam vagyok a kertben, és nem hallatszik fel a völgyből a motoros fűrész vagy a rádió zaja, akkor meghallom a madarak énekét, a fák susogását, a tücskök ciripelését és a szél zúgását. Néha még a fuvolámat is hallhatom, amikor az erdőnek kedves dallamot játszom, így nem panaszkodom, elvégre csak olyat hallok, ami szép. Néha pedig visszajövök ide, ahol mindez kezdődött.
Sokáig álltak egymással szemben. Győző hallgatta a gallyak roppanását, a falevelek susogását, a madarak surranását és a fakopáncs kopogását, és nem bírta megemészteni, hogy adhatja fel valaki mindezt. Olyasvalaki, aki a zenéből élt. Tekintete ismét az ösvényre tévedt, aminek a végén ott állt a két tuja, és megrettent attól, hogy tovább menjen. Önkéntelenül is elhátrált egy lépést, a nő türelemmel figyelte vívódását.
‒ Nem tudok egyik pillanatról a másikra megváltozni – fogott bele mondandójába, miközben zavartan fordult a hely felé, amit nemrég még annyira látni vágyott. Ahogy Boglárka ráemelte tekintetét, egy pillanatra elszorult a torka. Megköszörülte, és folytatta. – De azt megígérem, hogy itt nem lesz wellness üdülő. Ráveszem őket, hogy hagyják meg a tanyát. Az egész területet. Lehet, hogy inkább ilyen jellegű szállásokat fognak máshol kialakítani, még nem tudom. De nem hagyom, hogy bántsák ezt az erdőt.
A nő hálásan elmosolyodott, és megszorította a kezét.
‒ Ez kezdetnek bőven elég.
Győző előtt virágok, madarak és lepkék tobzódtak, és szíve mélyén tudta, hogy ha keresné, sem jutna soha többé vissza vezető nélkül erre a helyre. Rájött, hogy ilyen természetben élő bölcsességre csak az tehet szert, aki már közelről érezte a villám illatát.