Orgona ága hajlik a vidéki templom bejárata fölé. A falusiak kettesével, rendezetten vonulnak be a misére, elfoglalják a megszokott helyüket. Csak Boglárka családja ül elől, ők jobban elférnek a kelleténél. A fekete főkötős fejek odasandítanak feléjük, néhányan köszönnek is, de csak csöndben. Idebent minden az áhítatról szól. A mise témája: a feltámadás. Boglárka lehorgasztja a fejét, imára kulcsolt kézzel koncentrál a pap vigasztaló szavaira. Feltámadás. Nagypapa éppen egy hónapja halt meg. Akárhogy is, a feltámadás gondolata idegennek tűnik. Nagypapa ne haljon meg és támadjon fel, csak éljen. Boglárka ujjai kivörösödnek, amint összeszorítja a kezét. Szipogást hall. Mellette az anyja vállát csöndes zokogás rázza. Boglárka feloldja összefonódott ujjait és anyukájáéra kulcsolja. A remegés átterjed rá is, majd együtt lecsendesednek.
Barackfa
virága hull Boglárka és édesanyja vállára, amikor kilépnek a templomról a
keskeny járdára. A rózsaszín szirmok virágos úttá változtatják a megszokott
járdát. Mennyi arcát mutathatja ugyanaz az út?
–
Milyen szép ez az út ma – kezdeményez Boglárka beszélgetést.
–
Olyan, mint tavaly – búsul mellette az anyja. Szemében a koporsó képe
tükröződik. Boglárka megsimogatja a gondoskodó kezet.
– De
ma olyan ünnepélyes.
– A
letépett virágokban nincs semmi ünnepi.
Boglárka
magában felsóhajt. Jobb kedvre derítené, de hogyan, amikor neki ugyanúgy
hiányzik nagypapa? Némán, egymásba karolva sétálnak a pirostetős házukig.
–
Öltözzetek új ruhába, jönnek a szomszédok – szól ki Ilka néne a tornácajtón. – Annyi
ételt hoztak át reggel, még nagypapa sem bírná megenni.
Boglárka
elmosolyodik a hatalmas ebédek emlékére. A családi ház változatlan. A
nappaliban a szűkebb baráti kör, húszan alig férnek, mégis néha megakad a
társalgás. Óvatos pillantások siklanak nagypapa széke helyére, ahol most fehér
krizantém áll egy fekete vázában, mellette egy jól sikerült képpel és egy szál
fehér gyertyával. Senki sem ült volna oda, az a hely szent. A beszélgetésbe
beállt csenden mindig ő lendített tovább, nélküle a beszédfolyam megrekedt,
mint szekérkerék a kátyúban, amit csak együttes munkával lehet tovább
lendíteni.
Boglárkát
fojtogatja a társalgás. Megsimogatja anyja kezét, ám ő az üres széket látja.
–
Ugye, milyen sokan eljöttek ma? – kérdezi a lány.
–
Bárcsak nagypapa is itt lenne.
– Ő
a derűs dolgokra koncentrált.
Anyuka
nem hallja a mondatot, a múltba réved.
A
szél becsapja az ablakot.
Zúgja
az erdő: vihar lesz. Odakint a fenyők nehéz ágai zászlóként lengenek. Boglárka felpattan.
Átsiet a nappaliba hordott megannyi szék között, el a családi fotók előtt az
előszobában, beleugrik a kitaposott udvari sportcipőbe és kitárja az üvegajtót.
A friss fenyőillat átöleli. Az ágak végén rózsaszín tobozok integetnek. Boglárka
felfelé indul a dombon a szeretettel gondozott cseresznyés között. A vihart a
kerítés melletti lila orgonabokrok fogják fel, amiket nagypapa ültetett.
Susogja
a szellő: nincs mitől félned. Otthon vagy. A házban, a telken, a fák közt.
Hiszen a fák is minden évben megújulnak. Boglárka elrévedve sétál a
cseresznyésben. Emitt egy hinta, amin ülve hatalmasakat kacagott kiskorában,
míg anyja hajtotta. Ott a fokhíjas fa létra még a dédi idejéből. Az anyja
reszketve állt alatta, amíg felmászott cseresznyét szedni, s teli kosárral,
cserkó-fülbevalóval, diadalittasan mászott le. A telek tetején körbeveszi a természet:
szemben az erdő, a szomszéd tehenei, hátrébb a nyúlketrecek, ahová anyukájával
mentek először. De ő már nem elégedett meg a falu látványosságaival, így együtt
jártak állatkertbe, vadasparkba, kirándulni. Ő mutatta meg a világ számtalan
lehetőségét, míg nagypapa a helyi szépségeket ápolta.
Boglárka
magába issza a zöld megannyi árnyalatát, a frissen sarjadt fű illatát és végre
megérti a nyelvüket. Berohan a házba a torokszorító beszélgetés közepébe,
megragadja anyukája kezét és maga után húzza a kertbe, fel az orgonabokrok elé.
Azok megértőn bólintanak, édes illatukkal körülölelik őket, mint nagypapa
idejében.
–
Emlékszel, anyu? Nagypapa kihozott ide és azt mondta: így sosem maradok
szégyenben, neked pedig mindig lesz orgonád anyák napján. Azt mondta: a
természet maga az emlékezés, el nem múló törődés, gyengédség a szívnek. Ezek a
bokrok őrzik az emlékét.
Egy
kiálló ág vigasztalón simogatja őket. Anyukája sápadt arcára a megnyugvás
mosolya ül. Boglárka halkan dúdol, majd miközben átöleli anyja derekát egyre
jobban felbátorodik, a dal végét már hangosan énekli:
– Üzenik
az ágak-lombok, légy te mindig nagyon boldog, édesanyám!
*
Megjelent: A tavaszi szél titkai c. antológiában 2. helyezettként, Irodalmi Rádió, 2023.