Utódok - Egyperces, 2015.

Sírás szorította a torkát. Már megvette a gyertyát s a virágot, ahogy azt illik, ahogy évekkel korábban is megvette a vasárnapi ebédre, mikor még összegyűlt a testvériség, s most egyre sebesebben haladt a márvány kőlapok és friss fakeresztek között hátra, messze el az úttól és a város zajától. Már nem bosszankodott a dugón, pattogó rohanáson és a tömegből kivillanó szitkokon csak ment a sírhoz, a megoldáshoz, az vonzotta oda, mint régen.

Egy fűz alatt megállt a vörös márvány előtt, aranybetűkkel rótt nevek sorolták az elhunyt nagymesterek nevét. Tiszta volt a sírkő, a koszorúval is alig volt dolog, ő pedig megilletődötten figyelte a nap sugarait szikrázni a kőlapon. Láthatóan mások is látogatták a nyughelyet, habár nem maradtak közülük sokan.

Tanácstalanul leste a jelet. Kis idő múltán rendbe tette a sír környékét miközben reménykedőn várta némán feltett kérdéseire a megoldást, de megnyugvás helyett egyre csak saját gondolatai zúgtak a fejében. Kicserélte a virágok vizét, de nem kapott hálás pillantást érte. Gyertyát gyújtott, de a lángok egykedvűen égtek, mint bárhol máshol a világon. Szél sem rezdült, nem volt ott semmi. Aztán megértette ő is és komótosan letette a vizesüveget és a kendőt, amivel áttörölte a követ.

A halottak elmentek, tanácsaikat míg éltek adták át, azon túl minden az ő saját döntése. Ekkor hallotta meg a rigót. Aztán a cinege énekét és hátrébb két varjú perelt, éles károgásukkal robbanásszerűen nyitották meg előtte a világot. Mindig is körülötte zsongott az élet, hogyan is nem hallotta eddig?

Bezárta a táskáját és kiment a temetőből. Nem talált ott semmit, csak önmagát.