Egy fűz alatt megállt a vörös márvány előtt,
aranybetűkkel rótt nevek sorolták az elhunyt nagymesterek nevét. Tiszta volt a
sírkő, a koszorúval is alig volt dolog, ő pedig megilletődötten figyelte a nap
sugarait szikrázni a kőlapon. Láthatóan mások is látogatták a nyughelyet, habár
nem maradtak közülük sokan.
Tanácstalanul leste a jelet. Kis
idő múltán rendbe tette a sír környékét miközben reménykedőn várta némán
feltett kérdéseire a megoldást, de megnyugvás helyett egyre csak saját gondolatai
zúgtak a fejében. Kicserélte a virágok vizét, de nem kapott hálás pillantást
érte. Gyertyát gyújtott, de a lángok egykedvűen égtek, mint bárhol máshol a
világon. Szél sem rezdült, nem volt ott semmi. Aztán megértette ő is és komótosan
letette a vizesüveget és a kendőt, amivel áttörölte a követ.
A halottak elmentek, tanácsaikat míg éltek adták át,
azon túl minden az ő saját döntése. Ekkor hallotta meg a rigót. Aztán a cinege
énekét és hátrébb két varjú perelt, éles károgásukkal robbanásszerűen nyitották
meg előtte a világot. Mindig is körülötte zsongott az élet, hogyan is nem
hallotta eddig?
Bezárta a táskáját és kiment a temetőből. Nem
talált ott semmit, csak önmagát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése