- Miss
Aldertonhoz jöttem.
- Nem ér rá
reggelig?
- Nem.
- A
kisasszonynak pihenésre van szüksége, és…
- Megyek már!
– Mayron felvett egy zöld hálóköntöst, és kiment a vendégéhez. Még sosem
beszélt vele. Egy karcsú, közepes termetű nő volt, Mrs. Johnsonnak hívták, de
többet nem tudott róla. Kihúzta magát. – Miben segíthetek?
Az asszony
kétkedve nézett a férfire, de Fenton nem akart elmenni. Mayron rászólt.
- Kérem
hagyjon magunkra.
- May… Miss
Alderton, gondolja végig, amit délután hallott.
Fenton még
sohasem volt ilyen komoly. Igen, Mayron sejtette, hogy valamiben az úgynevezett
képességeit kérik, de ekkor a vendég hirtelen levette a kabátját. A ruhája ujja
szétrongyolódott, a karja lila volt az ütésektől. Mayron összehúzta a szemöldökét,
és keményen a férfire szólt. – Hagyjon magunkra.
Fenton Mayron
szemébe nézett, amitől a nőben valamiért lelkifurdalás támadt, majd a férfi
határozottan bement a szobájába. Lába minden dobbanása jelezte, hogy
helyteleníti a nő viselkedését, de nem fejezhette ki jobban. Mayron kedvesen a
nő felé fordult.
- Üljön le –
invitálta az asztalhoz. Abból hirtelen minden kitört.
- Én nem
tudom… Franklin olyan kedves volt, olyan figyelmes. Aztán egy éve valami
megváltozott, inni kezdett, most meg már ver is…A gyerekek nem tudhatják meg.
- Mégis mit
vár tőlem?
- Mit tudna
tenni? – törölte meg csipkekendőjével szemét az asszony. Mayron a szemébe
nézett.
- Ön mit
szeretne tenni?
- Először
arra gondoltam, hogy megölöm. A szemét kezet emelt rám… - visszafojtotta a zokogását
-, de a gyerekeknek apa kell. Olyannak szeretném, mint amilyen régen volt. Hogy
ne igyon.
- Beszélt
vele?
- Igen, de
csak nevetett…
- Mrs.
Johnson, mindenképpen beszélniük kéne…
- Hát nem
érti? Legközelebb megöl!
- Ezzel a
seriffhez kellene mennie.
- De én a
régi férjemet akarom! Szeretem… - az asszony újra sírva fakadt. Mayron figyelte
az elgyötört nőt, aztán határozottan bement a konyhába. Pár perc múlva tért
vissza kezében egy csomagocskával.
- Ezt tegye
az italába.
- Mi ez?
- Ettől
leszokik az ivásról, és magába szeret, ha elfelejtette volna az érzést.
- Köszönöm! –
vette el hálásan a zacskót a nő, és megszorította Mayron kezét. Az
felszisszent, de az asszony nem vette észre. Egy pénzzel teli zacskót tett az
asztalra, és elment.
Miután elhajtott
a kocsi, Mayron megnézte a tartalmát, és örömmel vette észre, hogy egy hónapig
is elélhet belőle. Mikor lefeküdt hallgatta, hogy Fenton mit csinál. A férfi a
szekrényénél matatott, végül nagy sokára ő is elaludt.
Reggel mire Mayron felöltözve megjelent, Fenton már megterített az első
szobában. Kedvesnek tűnt, de ridegen viselkedett, semmilyen kaján megjegyzést
sem tett, többnyire semmit sem szólt, csak csörömpölve ette a reggelijét.
Mayron dühös lett.
- Most meg mi
a baja?
- Miért
segített annak a nőnek? Egyáltalán mit adott neki? – kérdezte ingerülten.
- Ahhoz semmi
köze.
- Komolyan
mondom, maga nem gondolkozik! Az egyik percben sír az inkvizítor miatt,
miközben hajtogatja, hogy semmi félnivalója sincs, a másik percben meg
bájitalokat osztogat. Át kéne gondolnia, hogy mit tesz.
- Hagytam
volna, hogy azt az asszonyt tovább verje a férje?
- Igen!
- Tessék!
Hívő ember, és így gondolkodik! Ez emberi magatartás?!
- Maga is
jobban tenné, ha hívő lenne, és nem avatkozna mások családi életébe!
- Talán jobb
lenne, ha a gyerekeket is verné az a férfi? Segítettem. Ha ennyire zavarja,
költözzön el!
-
Gondolkozzon, mielőtt beszél, vagy cselekszik!
- Tessék?
- Maga
mindent megtesz, ami az eszébe jut, mindent kimond. Maga veszélyes!
- Mert
boszorkány vagyok? Ha a békítési módszereimet nézi annak, ám legyen! Egyáltalán
minek avatkozik az életembe?
- Mert
aggódom magáért! – csapott az asztalra Fenton. Mayron döbbenten nézett rá, de a
férfi az asztallapot nézte. A nő felállt, és kiment a házból.
Dühösen elindult a kerítés mellett, ezúttal nem érdekelték az aranyló
búzamezők, csak Fentont látta a szemei előtt, közben visszhangzottak fejében a
szavak: ”Mert aggódom magáért!” Minél többet gondolta vissza, annál inkább
rájött, hogy a férfi fél tőle. Fél a képességeitől. Aztán hirtelen felnevetett,
és szarkasztikusan a pusztának kiáltotta:
- Micsoda
romantikus vallomás!
Magában
nevetve sétált át Dorishoz. A nőt a konyhában találta. Dorist meglepte
barátnője jókedve.
- Mi történt?
- Semmi.
Reggel veszekedtünk Fentonnal.
- Ennek
örülsz? – húzta fel szemöldökét a nő. Mayron legyintett, miközben újra
elmosolyodott. Doris leült mellé, miközben egy tál tésztát kevert ki. – Benn
voltam a városban. Beszéltem a polgármesterrel. Ő mondta, hogy télig minden
farm adóját megemelik.
- Nem elég
neki ez az adó? Mit csinál vele? A feleségének vesz gyöngysorokat!
- Mayron, ez
nem igaz.
- Dehogynem,
mindenki tudja! Mégis miből fizessek neki? Dőljön rá a ház, akkor legalább lesz
alapja a kiszipolyozásra!
Doris
felpattant.
- Mayron
azonnal vond vissza! Ha valami történik, az inkvizítort idehívják. Az istenért,
vigyázz a szádra! Vondd vissza!
- Jó, ne
dőljön rá a ház –enyhült meg a nő. Doris visszaült, és mogorván kevergette
tovább a tésztát. Mayron figyelte, ahogy barátnője a családjának főz, és
hirtelen irigység fogta el. Doris feleség volt és anya. Minden, ami egy nőnek a
legfontosabb lehet az életben, és Mayron azt is tudta, hogy Dorist a faluban is
kedvelik. Mindig szervezett valamit, mindenki szerette, habár nem tudott
olyanfajta boldogságot nyújtani, mint Mayron a főzeteivel. A nő hirtelen dühös
lett. Miért jutott ennek az egyszerű nőnek, aki annyival butább nála,
olyan boldog élet: miért van meg neki mindene? Szemét elfutotta a könny,
mikor eszébe jutott, hogy a legjobb barátnőjéről, az egyetlen barátnőjéről
gondol ilyet. Próbált valami fogódzót keresni, amit felmutathat. Mindenfajta
munkát el tud végezni egyedül, igen. Olyannyira egyedül, hogy fel sem tűnt.
Csak most jött rá, mikor Dorist figyelte. Mikor George Fenton megjelent az életében,
akkor kezdte felismerni a helyzetét. És ez a férfi aggódik érte. Talán a sorsa
is érdekli. Igen, talán még az inkvizítortól is megvédheti. És a falusiaktól.
- Ne
haragudj, Doris, mennem kell – állt fel a székéről, és kisietett a házból. A
kerítés mellett szaladt, hogy minél előbb hazaérhessen, hogy minél előbb
láthassa a férfit, aki mellé állhat. A házat meglátva lelassított, közben lelki
szemei előtt újra megjelent Fenton arca, hangja, a könnyű illat, ami
körbelengte. “Aggódom magáért” – emlékezett vissza. Erősen
próbált visszaemlékezni a férfi tekintetére, miközben ezt mondta, de Fenton az
asztalt nézte. Vajon komolyan mondta? Vagy csak azért, mert ő annyira
feldühítette? Mayron hirtelen megtorpant és elpirult. Félt, hogy félreértette a
mondatot, a helyzetet. Végül is Fenton csak nála lakik, a szomszéd szobában, és
soha semmilyen komoly célzást sem tett felé. Mayron tanácstalan lett, de már
nem akart Dorishoz visszamenni, így ledőlt a fűbe, hogy gondolkodhasson.
Már szürkült, mire felébredt.
Dél körül aludhatott el, mikor a nap elől egy fa árnyékába húzódott. Gyorsan
felállt, leporolta a ruháját, és a háza felé indult. A teraszon égett a lámpa,
Fenton egy székben ülve a tájat nézte, egy levél feküdt az ölében.
Gondterheltnek tűnt az arca. Nem is vette észre a nőt, csak mikor a teraszhoz
lépett. Mayron nem tudott mit mondani, nem akart nevetségessé válni ostoba
feltételezések miatt, úgyhogy szó nélkül bement a házba, és becsukta a szobája
ajtaját. Hallgatózott, de Fenton nem követte. Kinn ült a teraszon, ölében a
levéllel.
Másnap Mayron
későn ébredt. Felöltözött, majd kiment a konyhába. Fentont nem találta sehol,
így készített magának reggelit, aztán körbenézett a házban. Mosáshoz még gyenge
volt a keze. Semmit sem talált, amit elvégezhetett volna, így leült a teraszra
egy könyvvel, és olvasott. A férfi kora délután érkezett vissza. Bekötötte
lovát az istállóba, aztán leporolta a ruháját, és leült a nő mellé a teraszra.
- Szép napot.
- Magának is.
-
Sleepville-ben voltam. A polgármesterre rádőlt a pajta. Állítólag csontja is
törött.
- Szegény –
Mayron nem tudta elrejteni örömét. Fenton túl sokáig hallgatott, Mayron
kénytelen volt felé fordulni. A férfi egész komoran nézte. – Most mit gondol?
Hogy én akartam?
- Nem én
mondtam.
- Én sem
mondtam! Ha ennyire hisz a meséknek, jobb, ha elhagyja a házam, mielőtt hírbe
sodorják! Köszönöm a gondoskodását, eleget volt itt.
Fenton
dühösen feláll és becsapva az ajtót eltűnt a szobájában. Mayron hátra hajtotta
a fejét, miközben átkozta magát, hogy nem tudta tartani a nyelvét. Biztos volt
benne, hogy a férfi ezúttal elmegy. Nem hallotta, hogy csomagol-e, mert a
közeledő szekérre figyelt. Doris ült rajta, egész sápadtnak tűnt. Alig lépett
le a szekérről már mondta is a híreket.
-
Predictshire-ben elítélték a nőket, ma este lesz az akasztás. Mayron, a
polgármesterre rádőlt a háza! Az emberek a szájukra vettek, állítólag Mr. Cunn
egyik embere átment az inkvizítorért, aki egyenesen ide fog jönni! Azonnal
csomagolj! Az az ember állítólag mindenkit elítélt!
Mayront
megbénította a félelem. Doris segítette fel hogy bekísérje és segítsen neki
csomagolni. Az előszobában elengedte a nőt és előre rohant az utazótáskájáért,
de mikor visszament barátnőjéért, megrémült.
- Mr. Fenton!
A férfi ott állt Mayronnel szemben, reverendában, és a
nőre fogta a pisztolyát. Mayron szóhoz sem jutott. Érezte, hogy könny csípi a
szemét, de nem akart ezzel örömöt szerezni a férfinek, úgyhogy tartotta magát.
Helyette Doris beszélt.
- Mr. Fenton,
ön pap? Sosem mondta.
- Mrs.
Cheerful, kérem menjen el. Nem szeretném, ha Mr. Tatcher itt találná.
- Azt már
nem! Nem hagyom egyedül Mayront!
- Hagyd,
Doris. Már úgy is mindegy – legyintett semmitmondóan barátnője. – Menj el.
Doris
egyikről a másikra nézett, végül bíztatóan megszorította a nő vállát, és kiment
a házból. Mayron kihúzta magát, és éles hangon szólt a férfihez.
- Leülhetek?
- Tessék –
Fenton maga is leült vele szemben és pisztolyát az asztalra tette.
- Nem is
akart ide költözni, igaz?
- Dehogynem.
- Miféle
inkvizítor maga?
- Tudja nem hittem a szóbeszéd alapján vádolt
„boszorkányokban”, ezért Tatcherrel kitaláltuk, hogy előre megyek és
bizonyítékokat keresek, hogy a vád valóban igaz legyen.
- És most
pont ide jött. Véletlenül.
- Ide akartam
költözni. Tatcher írt levelet, hogy a szomszéd faluban van, és ha olyan nőt
látok, értesítsem.
- És maga
értesítette – Mayron lehajtotta a fejét, könnye az asztalra hullt. – Tudja
majdnem bedőltem magának.
- Nem
hazudhattam! Pap vagyok.
- Á, szóval
nagyon sajnálja, de fel kell akasztania.
Fenton
zaklatottan állt fel, miközben az ablakhoz lépett, hogy lássa, társa
megérkezett-e már. Nem látta sehol. Mayron közben megtörölte a szemét, és a
férfira nézett.
- Kérem,
lőjön le.
Fenton nem
válaszolt. Karját maga előtt összekulcsolta, és várt.
- Félek a
fájdalomtól. Lőjön le legalább! Egyáltalán minek ápolt?
- Akkor még
nem tudtam… Én figyelmeztettem magát.
- Á, szóval
segíteni akart! Milyen nagyvonalú! Másokhoz is beköltözik? Vagy csak engem
tisztelt meg vele? Másokhoz is behízelgi magát, mielőtt hátba szúrja?
- Nem tudhattam!
Én nem akartam szólni. Hallottam, hogy megmentett egy gyereket, de ez még nem
oldja fel a bűneit!
- Mégis mi a
bűnöm?
- A kéztörés,
lábtörések, most meg a pajta.
- Nincs közöm
hozzájuk!
- Dehogyis
nincs – csattant fel Fenton és a szemébe nézett. – Maga nem bíráskodhat mások
felett.
- De maga,
Mr. Fenton igen. Maga fog ellenem vallani, igaz?
A férfi
megkönnyebbülten látta a közeledő kocsit, és kiment, hogy fogadja Mr. Tatchert.
A férfi idős volt, mélyen ülő gonosz szemeit a nőre villantotta, közben
hátrasimította hófehér haját.
- Biztos vagy
benne?
Fenton csak
bólintott.
- Majd én
beviszem. Jöjjön, kisasszony, ne kelljen erőszakot alkalmaznom.
Mayron felnevetett. Nem tudta elképzelni, hogy az öreg
milyen erőszakot tudna alkalmazni, de végül lemondóan odanyújtotta a kezét. Az
inkvizítor megkötötte elöl, és beültette a kocsijába. Mayron kitartó
megvetéssel nézte Fentont. Az lehajtotta a fejét. Mikor beült vele szemben az
öreg, Mayron kihajolt a kocsi ablakán.
- Ne aludjon
többet a házamban!
A kocsi elindult. Mayron üres szemekkel nézte a
búzatáblákat. Az inkvizítor nem kérdezett semmit. Újságot olvasott. Az út túl
gyorsnak tűnt, Mayron sehogy sem tudta fékezni az időt. Mikor feltűntek a
házak, eszébe jutott, amit a boszorkányperekről hallott. Felidézte, hogy a
nőknek mennyi megaláztatáson kell átesniük, míg végül felakasztják őket. Eszébe
jutott Mr. Cunn dölyfös képe, amint elfoglalja a házát, és testében szétáradt a
düh.
-
Megérkeztünk.
Az inkvizítor
a templom mögötti kis helyi kőbörtönbe vitte. Sleepville már várta. Mayron
kiszállt a kocsiból. Nem hallott újat az emberektől, csak a régi, megvető
szavakat. Ezúttal az egyetlen változás a szavakba vegyülő káröröm volt. Lassan
eljutott az ajtóig, ahol Dorissal találta magát szemben. A nő egy kosarat adott
neki.
- Tessék,
Mayron.
- Sajnálom,
de nem adhat neki semmit – tolta félre az inkvizítor. Hangjából kicsengett a
fölényesség.
- Kérem,
mister. Csak takaró, meg egy kis étel. Kérem, az Úr nevében legyen irgalmas!
Tatcher az
Úrra hivatkozva már nem tagadhatta meg a nőtől a kérést. Elvette a kosarat és
Bevezette Mayront a börtönbe. A helyiség dohos volt és alig szűrődött be
napfény. Mayront a templommal szomszédos cellába zárta, és mellé tette a
kosarat.
- Holnap lesz
a tárgyalása, ma már kimerültem.
Becsukta a
zárat, és kisétált. Mayron lerogyott az ágyra, és sírva fakadt. Az inkvizítor
még azzal is kínozza, hogy napokig hagyja élni ebben a veremben. Dühös volt
magára, amiért megbízott Fentonban, pedig az első megérzése az volt, hogy
kerülje el azt az embert. Most majd ott fog élni Sárga Dombon, és ahányszor
csak Nyugati Kőre néz, örülhet a diadalán. Micsoda mocsok! Hagyja majd, hogy
Mr. Cunn birtokba vegye a házát. Talán együtt tervelték ki az egészet. Pont
szüksége volt egy ápolóra, és Fenton pont ott volt. Véletlenül.
Mayronra
újabb síróroham jött, és ezúttal már nem volt miért tartania magát.
Éjjel ébredt
fel arra, hogy fázik. Megnézte a csomagot, amit Doris készített neki. A
marhahúst megette, közben betakarózott. A kosár alján talált egy levelet. Pár
sor volt, a barátnője írta.
“Mayron,
Herbertet rávettem, hogy fogadjunk neked ügyvédet. A legjobbat keressük meg,
holnapra itt lesz. Ne aggódj, minden rendbe jön. Ölellek” Mayronben csak egy
pillanatra támadt fel a remény, aztán rögtön eszébe jutott, hogy ez az
inkvizítor mindenkit elítél. Fenton lesz a tanúja, Sleepville mellett. Hirtelen
eszébe jutott a férfi egy korábbi kijelentése: “Mert aggódom magáért!” Persze.
Már
elhelyezkedett, mikor neszezést hallott, és kisvártatva egy alak lépett be az
ajtón. Mayron még látta, hogy pénzt csúsztat az őr kezébe, majd becsukta maga
mögött az ajtót, és a cellához lépett. Mayron nem látta, csak sejtette, hogy ki
lehet az. Nem ült fel az ágyon.
- Mit keres
itt? Meg akar szöktetni? Vagy biztosít róla, hogy nem fog fájni a kötél?
Fenton
előbbre lépett. Duzzadt volt a szeme. A rácsba kapaszkodva, könyörögve nézett a
nőre.
- Kérem,
bocsásson meg.
- Magának
kéne bűnbocsánatot osztania.
- Ne legyen
ilyen cinikus.
- Maga meg ne
viselkedjen így! Nem való magához, nem ilyennek ismertem meg. Vagy most
eljátssza a zord külső érző belsőt takar játékot? Már késő.
- Nem
tehettem mást, értse meg, hogy nem hazudhattam. A pokolra kerültem volna.
- Attól nem
fél, hogy ártatlan nőket küld a halálba, azt hogy jutalmazza az Ura?
- Az ő
parancsát teljesítem.
- Akkor
minden rendben. Élvezze Sárga Dombot. Ha átnéz a szomszédba, majd emlékezhet
rám.
- Eladom
Sárga Dombot.
- Nocsak,
Nyugati Követ akarja?
Fenton
elengedte a rácsot és elfordult.
- Nem tudnék
itt élni Maga nélkül.
- Én sem fogok
itt élni tovább.
- Miért
kínoz?
- Még kérdi?
Fenton újra
felé fordult. Mayron az ágyról figyelte. Úgy nézett ki, mint egy sarokba
szorított vad. Fenton pedig megtörten állt, és tőle várt vigaszt. Mayron a
groteszk helyzeten felnevetett, majd elkomorult.
- Hagyjon
magamra.
- Nem bocsát
meg?
- Hogy
képzeli?
Fenton egyet
hátra lépett, mint aki menni készül, majd mégis megszólalt.
- Elintézem,
hogy ne vallassák.
- Remek –
Mayron behunyta a szemét.
A férfi még
egyszer az emlékezetébe véste a nő arcát, aztán kisétált a zárkából.
Másnap reggel Mayron rendbe
szedte magát, és várt. Előbb az ágyán ült, aztán fel-alá sétálva várta, hogy
teljen az idő. Enni nem tudott, félt az elkerülhetetlentől. Csak a börtön
ajtajára tudott nézni. Eszébe jutott Fenton, amint éjjel a rácsánál állt, és
megérintette ott a fémet, ahol éjjel a férfi kapaszkodott kétségbe esetten.
Akár meg is bocsáthatott volna, már úgy is mindegy. Dühösen kapta el a kezét a
rácstól. Dühös volt magára, mikor ilyet gondolt, és dühös volt Fentonra is,
amiért elárulta. Nem tudott neki megbocsátani. Nem jött senki. Mayron ledőlt az
ágyra, és hallgatta az utca zaját, az emberek pletykálását. Már majdnem
eltompították a zajok, mikor hirtelen megváltoztak. A tömeg csalást és
boszorkányságot kiáltott. Mayron felélénkült és felült az ágyon. Érezte, hogy
az inkvizítor hozzá jön. Az öreg kis idő elteltével belépett, és dühösen
olvasott fel egy papírt.
- “Colorado
állam kihirdeti, hogy a szomszédos államokhoz hasonlóan a mai naptól fogva
megállapítja, hogy nem léteznek boszorkányok, és a boszorkánypereket azonnali
hatállyal beszünteti. Kelt: 1786. augusztus 23., Colorado.” Ön szabad – azzal
intett az őrnek, aki kinyitotta a cella ajtaját. Hátulról Doris rohant be, már
amennyire termete engedte, és átölelte barátnőjét.
- Mayron,
hála Istennek! Tudtam, hogy nem hagy el minket az Úr. Gyere, hazaviszlek –
azzal kihúzta maga után a börtönből, feltette a szekérre, és azonnal indultak.
Amint kiértek a faluból, Mayron megszólalt.
- Fenton hol
van?
- Éjjel
elköltözött. Állítólag eladja Sárga Dombot.
- Igen,
eladja – Mayron kicsit szomorú volt, amiért nem láthatja többet a férfit, de
dühös is lett magára, hogy erre gondol. A szeme mégis Sárga Domb felé
vonzódott.
- Majd lesz
egy jobb szomszédod, nem egy ilyen istenverte inkvizítor. Nálunk lassan
kezdődik az aratás. Mi lenne, ha átjönnél hozzánk? A munkásoknak enni kell
adni, egyedül nem győzöm. Aztán ha végeztünk, Segítünk megcsinálni a kerítést.
Jó?
- Igen,
köszönöm, Doris.
- Remek!
Nálad gondolom nincs semmi enni, meghívlak ebédre.
- Köszönöm,
nagyon kedves vagy.
Doris a házuk
felé irányította a lovát. Mayron nem is akart még hazamenni. A háza felé
fordult, és amint felfelé tartottak Doris otthonához, egy pillanatra Nyugati Kő
és Sárga Domb eggyé vált.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése