Kedves Olvasó!
Ez az első hosszabb novellám, a boszorkányüldözés korába kalauzol Amerikába.
Fogadd szeretettel.
Mayron
Mayron kezében egy csésze gőzölgő kávéval megállt a küszöbön és lenézett
a fényesre csiszolt teraszra. Előző nap tette rendbe, most pedig elégedetten
figyelte, amint a felkelő nap a lába elé kúszik. Szája szélén apró mosoly
jelent meg. Kicsit még gyönyörködött műve és a természet összeolvadásában, majd
kilépett a teraszra. Tettre készen sétált ki az udvarra a kávéval, és
szétnézett a birtokán. Tőle balra a messziségben futott egy ódon, roskadozó
fakerítés, többtíz éve, hogy az apja rendbe tette. Mayron elhatározta, hogy
amint végzett a házzal, szerez fát, és felújítja. Tőle jobbra hasonló
távolságra ugyancsak egy kerítés futott a síkságon, míg a szem ellátott, le
egészen a kapuig. A nő nem fordult meg, anélkül is szinte látta, hogy a ház
mögött a Sziklás-hegység magasodik a maga kék, zord ormaival. Újra jobbra
nézett, ezúttal az állatok kis istállójára. Azt előző évben hozta rendbe,
fehérre festett faláról visszaverődő nap szinte elvakította. Szemével újra a
birtokát pásztázta. A ház körül a füvet már lekaszálta és a kamra melletti
virágágyásban teljes pompájukban nyíltak a különböző színű és illatú virágok. A
háztól messzebb viszont néhol derékmagasságig is felnőtt a fű. Mayron ezzel már
nem törődött, az állatokra hagyta. Kisimította hosszú barna haját az arcából,
amibe néha belekapott a szél, és visszasétált a házba.
Mindenekelőtt be kellett vásárolnia, hiszen már három hete nem járt a
hozzá legközelebb eső kis községben, Sleepville-ben. Felszerszámozta öreg barna
ménét, közben kedvesen simogatta, becézgette, végül a szekér mögé állította, és
elindult. Közepes tempóban baktattak, Mayron nem merte megerőltetni az állatot,
hisz szegény pára már elmúlt tíz éves. Inkább kímélte és nézelődött. Jobbra
tartott, a kerítése melletti csapáson. Ezt az utat mások is szívesen használták
a táj miatt. A kerítésen túl Dorisék tehenei legelésztek, balra lomhán
imbolygott a végtelen búzamező. A lelegelt gyep és néhány tehén után meglátta
barátnője, Dorisék takaros farmját. Ő volt a legközelebbi szomszédja, fél óra
alatt átért hozzá kocsival. A kis kétszintes házat egyszerűen fehérre
festették, Mayron pedig tapasztalatból tudta, hogy belül sem kedvelik a
cicomát.
Mikor már a
közelben voltak Mayron erősen barátnőjére koncentrált. Pár perc múlva nyílt a
ház ajtaja és a mindenhol kerek, pirospozsgás Doris lépett ki rajta. Amint
meglátta régi barátnőjét, vidáman integetni kezdett és öblös hangján
odakiáltott:
- Hahó, Mayron!
- A nő elfojtott egy mosolyt és lelassított, Doris közben hatalmas termetével
odagurult mellé. - Micsoda véletlen! Nem szoktam ilyen korán kelni, de ma
felvert Oscar, az a dög. Aztán kijöttem nyújtózni egyet és tessék! Csak nem a
városba mész?
Mayron újabb
mosolyt volt kénytelen elrejteni. Nem dörgölte ismét Doris orra alá, hogy ugyan
miért nevezi azt a koszfészket városnak, mikor csak két utcából áll. Az is csak
azért kettő, mert a középen álló templom kettéosztja és ez okot adott a
helyieknek, hogy új utcát avassanak.
- Vennem kell
némi élelmiszert - nyugtázta a nő, mire Doris újabb lelkesedésben tört ki.
- Jaj de jó,
akkor mehetünk együtt! Ugye megvársz? Máris jövök, csak hozom a kosaram - a
hangja elúszott a levegőben, majd a becsapódó házajtó végleg elvágta.
Mayron
körbenézett a birtokon. A takaros házat frissen festették, a terasz is
makulátlanul ragyogott, mint mindig. Egy elkerített kis részen a tyúkok
csipegették a füvet és ügyet sem vetettek a kerítésük mögött csaholó dán dogra.
A kutya miután elunta a tyúkokat, dühösen morogva fordult Mayron kocsija felé
és lassan közelített. A nő a bakon ülve nyugtatta lovát. A dán dog a szekértől
pár méterre megállt és csak morgott. Lábai megfeszültek, teste remegett a
dühtől. Doris ekkor újra becsapta maga mögött az ajtót és ezúttal kosárral a
karján tartott barátnője felé. Világosbarna haját tisztes kontyba fogta, bő,
sötétzöld ruhája csak fokozta az érzést, hogy a nő gurul. Mikor meglátta a
kutyájukat, bekiabált a házba.
- Frank,
gyere ki! Fogd meg ezt a dögöt, vagy megint a városig követ minket!
Frank, Doris
legidősebb, hórihorgas fia ásítozva bújt elő a házból és a napba bámulva
hunyorgott. Doris tömegét meghazudtolva ugrott fel a bakra, közben újra rászólt
keménykötésű fiára.
- Frank
mozogj már, az istenit!
- Igen, anya
- válaszolt semmitmondóan unott hangján a fiú és magához hívta Oscart. A
tekintete egy pillanatra találkozott Mayronével. Frank szeme gyűlölettel
megrándult, aztán a kutya felé fordult. A dog majdnem elrántotta. - Menjetek
már! Nem bírok vele sokáig.
Mayron
kedvesen meghúzta a gyeplőt és elhajtottak.
Amint kicsit eltávolodtak a háztól, Doris azonnal belekezdett.
- Hát nem
csodálatos az idő? Még két ilyen szép hét, és elkezdhetjük az aratást. Kemény
munka lesz, Herbert drágám több földet vettetett
be, mint tavaly, csak győzzünk a munkásokkal. Egyre szemtelenebbek. Tudod,
tavaly is lopták a búzát, hogy az isten verje meg őket. De idén mind a négy
fiunk figyelni fog rájuk és Frank majd elbánik a csirkefogókkal.
- Hány
munkást vesztek fel? - kérdezte Mayron, miközben a lágyan meghajoló búzát
nézte. Előttük már kezdett feltűnni a város. Piszkosfehér házaival még a
verőfényes napsütésben is elütött a mögötte kéklő hegységtől.
- Tízet, azt
mondta Herbert.
- De jól megy
nektek - morogta kesernyésen a nő. Doris aggódón fordult felé.
- Bármikor
adunk gabonát. Kemény lesz a tél, fel kell halmoznunk. Bár emlékszel, hogy
jártak Pensyék. Összedőlt a hó alatt a magtáruk! Az én drágám bezzeg mindig
letakarítja a havat, amint lehull, tavaly már Frank is segített neki. Nekem még
nem mondta, de tavasszal állítólag egy új kislány után futott a városban.
Nemrég költözött Sleepville-be a családjával. Mostanában meg sokat pusmognak
Herbievel. Lehet, hogy lesz belőle valami, mit gondolsz?
- Ha lesz is,
a fiad nem nekem fogja elmondani - mosolyodott el Mayron, de csak a szájával.
- Jaj, ne
aggódj miatta - karolta át Doris a karját. - Nem gondolta komolyan, amit
mondott!
- De,
szerintem komolyan kikergetne a birtokomról, ha nem te lennél az anyja.
- Azt csak
úgy mondta a lelkem. Az emberek beszélnek, Frank meg minden badarságot elhisz.
- Igen, az
emberek túl sokat beszélnek. - Mayronnek hirtelen minden eszébe jutott, de
Doris nem hagyott időt a nosztalgiázásra.
- Nézd,
Mayron. Nem tett jót a hírednek, hogy egy indiánt ápoltál egy hónapig.
A nő
felnevetett.
- Ugyan, ha
csak az lenne a bajuk.
Lassan behajtottak Sleepville-be. A helyiek kedvesen üdvözölték Dorist,
és megpróbálták ugyan így üdvözölni Mayront is, de a nő hidegen biccentett.
Doris megszorította a karját.
- Mayron, miért
nem vagy velük barátságosabb?
- Nem leszek
olyan álságos, mint ők - suttogta, közben újabb asszonynak köszönt. A
kétemeletes házak közt kerülgette a szembe jövő szekereket, végül a templom
mellett megálltak. A téren két kisfiú játszadozott egy patkóval. Célba dobáltak
egy földbe dugott botra. Mikor a szőke meglátta őt, kis húsos ujjával
rámutatott és hangosan elkiáltotta magát:
- Itt a
boszorkány!
Az anyja
odarohant hozzá, és eltakarta a gyerek száját, közben bocsánatkérően mosolygott
Mayronre. Az visszamosolygott rá. Az asszony elvezette a gyermekét, közben hevesen
suttogva magyarázott neki:
- Az a
kisasszony nem az, aminek mondod.
- De hát te mondtad! És a többiek mondták, hogy nem jár
templomba, meg maga végzi a ház körüli munkát. Alyssa meg a durcás barátnői is
múltkor utánozták. Takarítósat játszottak. Alyssa intett a kezével, Dina meg
letörölte a port az asztalról. Állítólag a boszo... néni is így csinálja, csak
Dina nélkül, igaz?
- Mayronnek
nincsenek természetellenes képességei, kicsim. Neki is csak két keze van.
- A többiek
azt mesélték…
A kisfiú
eltűnt a zöldséges boltban. Mayron és Doris mosolyogva indultak Hentes Robin
felé, közben üdvözölték a kalapjukat emelő urakat. Többnyire Doris beszélt,
barátnője végül előre ment vásárolni.
Mayron nem tudott
haragudni a doktorné fiára még akkor sem, ha a gyerek tudatosította benne, hogy
már a vasárnapi iskolában is róla beszélnek a gyerekek. Eszébe jutott, mikor az
apja egyszer azt mondta, hogy a gyerekek csak azt mondják, amit hallanak. Az
apja ezt nagyon komolyan mondta, miközben mély vonásaiban megült a lenyugvó nap
utolsó sugara. Sok délutánt beszélgettek végig, míg lement a nap a hegyek mögé,
és az anya vacsorára hívta. De azok az idők elmúltak. Mayron határozottan
belépett a boltba és kedvesen köszöntötte Hentes Robint.
Mire Dorisszal minden árut összeszedtek, a kocsin szép kis kupac gyűlt
össze, Doris fejében pedig két hétre elegendő pletyka. Már a zöldségféléket
tették fel a szekérre, mikor három pocakos lovas állt meg mellettük. A középen
álló, akinek bozontos bajsza egész felső ajkát eltakarta, hegyeset köpött
oldalra, majd megemelte a kalapját.
- Üdv, miss
Alderton. Úgy hallottam, a kerítése javításra szorul.
Mayron
kihúzta magát és szembe fordult a férfival.
- Jól
hallotta, mr. Cunn. Még a tél beállta előtt megjavítom.
A férfi
mézédes mosolyra húzta a száját.
- Nem tudja egyedül
megjavítani, kisasszony és ha jól tudom, már nincs sok tartaléka. Minek
vesződne vele? Áll a régi ajánlatom. Kap szép summát, meg egy lakást itt a
városban, Nyugati Követ pedig adja nekem.
- Arra aztán
várhat! - csattant fel Mayron, azzal felült Doris mellé a bakra és elhajtott. A
férfi kellemetlen reszelős hangján még utána kiáltott:
- Azt a házat
csak a maga mágiája tartja össze! Adja el, amíg még van mit!
Mayron dühösen
rácsapott szegény lova hátára, hogy minél előbb kiérjenek a városból. Érezte
magán a helyiek kiállhatatlan tekintetét és ettől csak még dühösebb lett.
Mikor már az
utolsó házat is jócskán elhagyták, akkor eresztette ki igazán haragját a nő.
- Mit képzel
magáról ez a senki kis pénzeszsák? Nyugati Kő már akkor állt, mikor a családja
még sehol sem volt! Még hogy nem tudom rendbe hozni! Majd meglátja, hogy rendbe
tudom hozni! Csak egy kerítés! Eddig is mindent megjavítottam, ez sem nehezebb.
- Mayron,
nyugodj meg…
- Hogy nyugodnék meg? Itt nőttem fel, még a dédszüleim is
itt laktak, erre ez a kis senki el akarja venni tőlem! Hogy törne el a karja.
- Jobban
kijönnél, ha eladnád.
- Soha! -
csattant fel újra, majd Doris szeretetteljes arcát látva próbált megnyugodni. A
nő mindig szívesen meghallgatta barátnőjét már csak azért is, mivel tudta, hogy
Mayronnak ő az egyetlen barátnője és keresztényi hite szerint is meg kellett
hallgatnia, hogy Mayron is könnyíthessen a lelkén. Kedvesen megsimogatta a
karját. - Ezt már ezerszer megbeszéltük. Van miből megélnem, ne aggódj miattam.
- Ha
gondolod, én bármikor segítek, csak szólj.
Mayron
elmosolyodott. Barátnője kedves volt, de ő sosem fogadott el senkitől semmit.
- Köszönöm
Doris, de igazán megvagyok. Inkább azt meséld, mit hallottál?
- Új pap jön
a templomba, állítólag valami nagyvárosból. Kíváncsi vagyok, miért helyezték
ide hozzánk. Biztos volt oka. Meg aztán…nem tudom. Nem történt semmi az elmúlt
hetekben. Sleepville alszik, ahogy a mondás tartja. - Doris előre meredt, és
homlokráncolva hallgatott egy ideig, hátha mégis hallott valamit, végül
diadalittasan felderült az arca. - Majd elfelejtettem! Mikor a kis húsos
Steve-vel beszélgettem hallottam, hogy Mrs. Virgins meséli, hogy új lakó vette
meg Sárga Dombot.
- A
szomszédomat? - kérdezett vissza meglepve Mayron. Azt a földet kiskora óta nem
tudták eladni a szomszédjai, akik közben elköltöztek a városba, és a ház lassan
a pusztulásé lett. Mayron az idejét nem tudta, mikor látta utoljára. Abban
biztos volt, hogy az apjával lovagolt ki a házhoz, még gyerekkorában. - És
mikor jön a férfi?
- Állítólag
már a héten itt lesz. Honnan tudod, hogy férfi?
- Ugyan már,
Doris. Egy nő egyedül nem költözik ide a világ végére.
- Honnan
tudod, hogy egyedül jön?
- Doris,
tudod jól - mosolyodott el Mayron. Tudta, hogy barátnőjének sok emberrel
ellentétben tetszik, hogy néha megérzései vannak, ezért sem tudott haragudni rá
soha.
A bekötőútnál
megállította a szekeret, Doris pedig leszállt és karjára vette a kosarát.
- Aztán szólj,
ha valami baj van! - köszönt el tőle, majd visszahömpölygött a házához. Mayron
kis ideig még figyelte az asszonyt, de aztán észrevette, hogy Frank a teraszra
nyíló ablakból figyeli, így elhajtott.
Hazafelé hajtva élvezte a melegen simogató napfényt a bőrén, közben
körbenézett. Már látta a házát, balról a hegység megunhatatlan sziklái
magasodtak, jobbra búzamezők terültek el, amíg a szem ellátott. Előtte még épp
látta a kis dombot és csak sejtette a házat, amit egykor annyit látogatott.
Sárga Domb körül derékmagas fű nőtt már gyerekkorában is. Mayron elhatározta,
hogy felkeresi a házat, mielőtt még megérkezik az új tulajdonosa és
szétrombolja gyerekkora boldog emlékeit.
Hazaérve
szabadon engedte lovát, gyorsan berámolt a kis kamrába, amit még a nagyapja
toldott a ház konyhai része mellé. Mikor mindent kipakolt, elégedetten nézett
körbe. A kis helységet csak a házfalra nyíló ablakon beáradó fény világította
be, de ez épp elég volt. A polcokon rendezetten sorakoztak a különböző zöldség
és gyümölcsfélék, az alapélelmiszerek és befőttek. Az ajtó melletti kis ládában
pedig még elég búza volt télre, de akár tavaszra is. Mayron elégedetten
nyugtázta magában, hogy valóban nincs szüksége pénzre, sem szánalomra.
Az istállóban
felnyergelte fekete ménjét, Üstököt és lassú tempóban kilovagolt Sárga Domb
felé.
*
A régi úton haladt, lelki szemeivel még a csapást is látta, amit akkor
hagytak hátra, mikor apjával arra lovagoltak. Lassan elérte a kis patakot és a
néhány bokrot, ami elválasztotta Nyugati Követ Sárga Dombtól. Átvágott a
patakon, élvezte, amint lova felcsapja a vizet, aztán a túlparton megállt. A
farm még így, elhagyatottan is lenyűgöző volt. A fű derékmagasságig nőtt, ahogy
Mayron emlékezett rá, de így is zöldellt. Leszállt a lováról és szabadon
engedte, hogy az állat kedvére legeljen, ő pedig elindult a ház felé.
Csinos kis
épület volt, kétszintes faház. Égkékre festették, az öreg Mrs. Lind mindig
rendben tartotta míg itt élt, de mostanra befutotta a borostyán. Mayron
szemében ettől csak kedvesebb lett. A ház előtt alacsonyabb volt a fű, oldalt
már összedőlt az ól, de a teraszon még mindig ott lógott a függőhinta. Kicsit
már lepattogott róla a hajdan ugyancsak égkék festék, de Mayront ez cseppet sem
zavarta, nagy sóhajjal beleült. Magán érezte apja ölelését, hallotta mély
hangját, amint csak mesél és mesél. Olykor vigasztalta, hiszen előre tudta,
hogy milyen életet szánt lányának az Úr. Édesanyját nem zavarta, félvállról
vette, mint mindent és Mayron később rájött, hogy talán csak a vidámságával
tartotta annyi időn át maga mellett az apját. Az apja viszont annál is jobban
szerette, mivel ő volt az egyetlen gyermekük. Mindent megadott neki, miközben
tanította. Megígérte neki, hogy mellette marad. Megígérte.
Mayron
érezte, hogy könny csípi a szemét, de csak azért sem sírt. Az apja nem szerette
volna és ezt a helyet belengte az emléke. Kibontotta a haját, hogy még jobban
érezze a feltámadó szellőt és felhúzva a lábát a szoknyája alá, csöndben
emlékezett.
- Jó estét,
kisasszony - köszöntötte egy magas, hosszú barna hajú férfi és megpöccentette
kalapja szélét. Mayron felpattant a hintaszékből, esetlenül végigsimította a
haját, de végül nem kezdte rendbe hozni. Úgy is felesleges lett volna. Inkább
kihúzta magát, elrendezte a szoknyáját, miközben a lemenő nap felé hunyorgott,
majd lesétált a tornácról a férfi mellé, hogy láthassa az arcát.
- Jó estét,
Mr. Fenton. A híre megelőzte - tette hozzá, mikor meglátta a férfi meglepett
arcát. Határozott, mégis kellemes vonásai voltak, látszott rajta, hogy vidéken
nevelkedett.
- Ön pedig
itt várt? - mosolyodott el a férfi. Mayron érezte, ahogy elvörösödik.
- Úgy tudtam,
később érkezik.
A férfi
további magyarázatot várt, de nem kapott. Mayron füttyentett egyet, mire
kisvártatva megjelent Üstök. Mr. Fenton végigmérte.
- Szép állat.
Ön a közelben lakik, kisasszony?
- Igen, enyém
a szomszéd farm, Nyugati Kő. A nevem Mayron Alderton - nyújtotta a kezét a nő.
A férfi meghajolt és kezet csókolt neki.
- Az enyém
George Fenton.
Mayron
felszállt a lovára, de nem tudott indulni, mert George - Mayron magában csak
így hívta - nem engedte el a lova kantárját.
- Messziről
jöttem, Miss Alderton, hosszú lenne vissza az út. Számíthatok a
vendégszeretetére, ahogy jó szomszédokhoz illik?
Mayron
felhúzta a szemöldökét és kissé gunyorosan válaszolt:
- A saját
érdekében nem, uram. De a barátnőmére számíthat, megmutatom az utat.
A férfi
bólintott, majd felült a lovára, közben újból végig mérte a nőt. Mayron érezte
magán a pillantását, és titokban azon mosolygott, hogy a férfi biztosan mást
értett a kijelentésén, mint amit ő.
Lassan
elhagyták a lepusztult házat és rátértek a földútra. A nap már lement
hátrahagyva a lilás derengést, ami így, augusztus végén még sokáig
eltarthatott. Mayron gondolatai még mindig a ház körül forogtak, mikor a férfi
megszólalt.
-
Megkérdezhetem miss, hogy mit keresett a házamnál?
Mayront meglepte
a kérdés. Nem számított rá és nem akarta elmondani a legféltettebb emlékeit
ennek a vadidegen férfinek, így szűkszavúan válaszolt.
- Nem
kérdezheti meg, mister.
George Fenton
meglepetten nézett a nőre, majd újra az utat figyelte. Az égen már kigyulladtak
a csillagok.
- Ha nem,
nem. Merre van Nyugati Kő?
- Mindjárt
meglátja. Jobbra nézzen.
A férfi kis
ideig nézett a sötétségbe, aztán lassan meglátta a ház kibontakozó körvonalait,
de többet nem. Teljes volt körülötte és odabenn is a sötétség.
- Egyedül él
itt?
- Ahogy
látja. Menjen tovább az úton, ebben a tempóban fél óra alatt odaér. Mondja meg
Dorisnak, hogy üdvözlöm.
Fenton
megpöccintette a kalapját és megállás nélkül tovább lovagolt. Mayron hasonló
képpen, de a férfival ellentétben ő nem nézett vissza.
Fenton gyorsabb tempóra fogta lovát és már messziről hallotta a dühödt
csaholást. Mire a házhoz ért, egy pocakos, mosolygós arcú férfi már a teraszon
várta. Az idegen leszállt a lováról, és levette a kalapját.
- Jó estét,
mister. George Fenton vagyok, én vettem meg Sárga Dombot. Miss Mayron Alderton
mondta, hogy önöknél esetleg kaphatok szállást éjszakára.
A pocakos
férfi végigmérte az idegent, majd kisvártatva közelebb lépett hozzá, és kezet
nyújtott neki.
- Herbert
Cheerful a nevem, jöjjön be. A lováról majd a fiam gondoskodik. Frank, gyere
ki! - kiabált be a házba a válla fölött a férfi, majd bekísérte vendégét. A kis
előszoba után George a puritán egyszerűséggel berendezett nappaliba, onnan
pedig az ebédlőbe lépett. Az asztalon vászonterítő volt, a falon az Úr képmása,
és egy kereszt lógott. A szobát fehérre festették, és csak a legszükségesebb
tárgyak voltak benne. Fenton leült a felkínált helyre, Herbert mellé telepedett
az asztalfőre. Kényelmesen hátradőlt a kényelmetlen fa székben, miközben még
mindig méregette az idegent.
- Szóval
találkozott Miss. Aldertonnal. És mit gondol róla?
- Fiatal nő,
és határozott - összegezte a férfi. Herbert bólintott.
- Az, határozott.
Fogadjon el egy tanácsot, és kerülje el jó messzire.
- Érdekes,
amit mond, mister, mert a kisasszony is ezt mondta.
- Igen? -
húzta fel szemöldökét a családfő. - Akkor tanult a némber.
- Herbie, az
isten szerelmére, hogy beszélhetsz így róla? - lépett be ez tál étellel a
szobába Doris. Az idegenre mosolygott, de nem mulasztott el egy megrovó
pillantást küldeni férje felé. Fenton azonnal felállt, és kalapja nem lévén
szóval köszöntötte a nőt.
- Jó estét,
asszonyom. Miss Alderton azt üzeni, hogy üdvözli önt.
Doris még
szélesebben elmosolyodott.
- Köszönöm.
Ügyet se vessen a férjemre. Egyesek furcsának tartják Mayront, pedig nem
furcsább, mint ön, vagy én. Tessék, jó étvágyat - tette elé a tál gőzölgő
marhahúst. - A lányom, Christine már előkészítette a szobáját, ahol alhat. Ha
megbocsát, már nem hívom le, mert átöltözött. Ő a fiunk, Frank - mutatta be
szívélyesen Doris a családját. Fenton biccentett felé, teli szájjal nem akart
beszélni, de amint lenyelte a falatot és Frank is elhelyezkedett mellette,
rákérdezett.
-
Megkérdezhetem, mi benne a furcsa?
Frank szinte
köpte a választ.
- Ő egy
boszorkány.
- Frank,
hagyd már ezt az ostobaságot! - csitította az anyja, de a fiú hajthatatlan
volt.
- Akkor is
az, anya, hiába is véded. Északon már folynak boszorkányperek és ha ide is elér
egy inkvizítor, Mayron Aldertont megégetik, az biztos!
- Így van -
helyeselt Herbert, de nem nézett az asszonyra. - Te is jobban tennéd, ha nem
barátkoznál vele. Még hírbe hoznak.
Fenton
felnevetett.
- Boszorkány?
Már megbocsássanak, de ez nevetséges. Én láttam ilyen boszorkánypert. Szegény
asszonyokra ráfogják, ha valamelyik szomszédnak szúrják a szemét, hogy
boszorkányok, aztán addig kínozzák őket, míg mindent be nem vallanak és másokat
is hírbe nem hoznak. Nevetséges az egész. Boszorkányok nincsenek, csak a
mesékben.
- Nincsenek?
- kérdezett vissza Herbert hitetlenül és alkarjával rátámaszkodott az asztalra.
- És ahhoz mit szól, ha azt mondom, hogy Miss Alderton mindenki füle hallatára
azt mondta Miss Hayleynek, hogy törjön el a lába, harmadnap pedig az asszonyt
ledobta a lova? Eltört a bal lába, azóta is sántít.
- Véletlen
egybeesés - evett tovább jóízűen Fenton.
- Aztán volt
az az eset, mikor egy jégeső elverte a búzát pont aratás előtt, azt is Mayron
rendezte.
- Igen, és egy
forgószél földig rombolta a polgármester házát, miután követelte a nőtől, hogy
fizesse a földadót. Ennyi véletlen nincs, mister. Higgye el, az az asszony az
ördöggel cimborál.
- Ugyan,
Herbert! Csak véletlen egybeesések, ahogy az úr is mondta - legyintett Doris.
- De az igaz,
hogy egy indiánt is befogadott a házába - kapcsolódott be Frank. Fenton
összehúzta a szemöldökét és felnézett a fiúra.
- Egy
indiánt?
- Azt. Egy
hónapig nála lakott. Senki sem tudja, mit csináltak azok ketten, de semmi jót,
az biztos.
- Hol élnek
itt indiánok?
- Az erdőkön
túl, a hegyek felé. Állítólag az erdőn át jött a nőhöz ez is. És erről tudunk.
- Az
istenért, hagyjuk már ezt a témát! - csattant fel Doris, majd bűnbánóan a
szentképre nézett, és keresztet vetett az illetlen kijelentés miatt. Fenton az
asszony bosszúsága ellenére megkockáztatott még egy kérdést, miközben a maradék
kenyérhéjjal már a tányért törölgette.
- Ön látta az
indiánt, asszonyom?
- Nem. Mayron
nem engedett be a házába, nehogy hírbe hozzanak. Akkoriban felém sem nézett.
Áldott egy lélek, nincs vele semmi baj. Tudom, hisz ismerem gyerekkorunk óta.
Csak a rossz nyelvek miatt van az egész.
- Együtt
nőttek fel?
- Én jóval
idősebb vagyok, mint ő, de sokat játszottunk együtt. Az anyja halála nagyon
megviselte az apját, és hamarosan követte feleségét a sírba. A városban pedig
valami képtelen ötlettel álltak elő, hogy Mayron átkozta meg az apját, azért
halt meg.
- Az nem csak
kitaláció, anya - ellenkezett Frank. Fenton elérkezettnek látta az időt, hogy
visszavonuljon. Illően megköszönte a vacsorát, és miután Doris elmagyarázta
neki, hogy merre van a szobája, felment, és becsukta maga mögött az ajtót. A
jobboldali szekrényen felcsavarta a petróleumlámpát. A szobája egyszerű volt,
akár az egész ház. Mindössze egy asztalka volt benne székkel, egy éjjeli
szekrény, és egy elnyűtt matracú egyszemélyes ágy. Fenton az éjjeli szekrényre
helyezett mosdótálhoz lépett, és megmosta a felsőtestét, közben mosolygott.
Miután megtörölte az arcát, a szekrényre támaszkodva a tükörnek megismételte:
- Boszorkány.
Már nem
mosolygott.
Mire reggel lement a családhoz, ők már a mindennapos teendőiket végezték.
Fenton az ablakon kinézve látta, hogy Frank már az állatokat eteti, Doris a
reggelit készítette a konyhában, Herbert még nem volt sehol. A lakásban sült
szalonna illat terjengett, amin az sem segített, hogy a teraszra néző ablakot
kinyitották. Mikor az asszony meghallotta, hogy vendégük leért, vidáman
kukkantott ki a konyhából.
- Jó reggelt,
mister Fenton. Remélem jól aludt.
- Remekül,
asszonyom. Köszönöm a szállást, és a vacsorát, de most már mennem kell. Még el
kell intéznem a birtok ügyeit.
- Ugyan,
uram. Csak nem képzeli, hogy reggeli nélkül indítom útnak? - kérdezte
mosolygósan Doris, és visszament a konyhába. Fenton követte, és az ajtófélfának
dőlve megállt. Elnézte, amint a nő megpucolja a krumplit, felveri a tojást, és
megmossa a zöldséget a reggelihez, végül megszólalt.
- Asszonyom,
ön mit gondol miss Aldertonról?
- Ezt hogy
érti? Hogy hiszek-e a képességében? Nos, uram, azt senki sem tudja
bebizonyítani, hogy miatta esett le miss Hayley a lováról, és azt sem hiszem,
hogy a forgószelet ő küldte a polgármester házára, hisz Mayron nem az úristen,
de isten a megmondhatója, nem is angyal. De azt tudom, mert a saját szememmel
láttam, hogy mikor a doktor már lemondott a kisfiáról, és végső
kétségbeesésében Mayront hívta, ő meggyógyította a fiút.
Doris szeme a
férfiről a konyharuhára vándorolt, majd folytatta a munkáját. Sejtette, hogy
Fenton vissza fog kérdezni.
- Meggyógyította?
Hogyan?
- Nem tudom,
uram. Vitte a szereit, és egy hét múlva a kis Percie túl volt a válságon.
Mielőtt
Fenton tovább kérdezősködhetett volna, Herbert lépett be a konyhába, és kihívta
a férfit a teraszra beszélgetni. Kinn megtömte a pipáját, és miután
meggyújtotta, jólesően ízlelgette a friss dohányt, majd felmutatta a pipáját.
- Doris nem
enged benn rágyújtani, ő már csak ilyen. Magának van felesége?
- Nincs,
mister.
- Hej, pedig
jobb lenne, ha lenne. - Herbert megvakarta az állát. - Azt mondják, az a nő,
miss Alderton minden fiatal férfit el tud csábítani. Beszélik, hogy bűvös
italokat készít, amikkel az asszonyok maguk mellett tartják az urukat, ha érti,
mire gondolok. - Fenton biccentett, és mosolyra húzta a száját. Herbert csak
komoran bólogatott. - Annyit mondok, vigyázzon vele, és ne fogadjon el tőle
semmilyen italt.
- Nyugodjon
meg, uram, nem fogok.
- Helyes,
helyes. Jöjjön be reggelizni.
Miután Doris kellően ellátta George Fentont, útnak eresztette. A férfi
visszafelé ment, el Sleepvilletől, és a tájban gyönyörködött. A nap ugyan úgy
ragyogott, mint előző nap, fecskék köröztek rajban az égen, minden nyugodt
volt. A férfi magában megjegyezte, hogy békés hely, de amint meglátta Mayron
házát, elmúlt a jókedve. A ház a reggeli fényben is kihaltnak tűnt, és látszott
rajta, hogy mennyire elhanyagolt. A falakról néhol már lepattogott a festék,
foltokban mohos volt, a tetőn is két-három helyen új zsindely virított ki a
régi, sötétek közül. Csak a tiszta, rendezett udvar és kert mutatta, hogy lakják
a házat. Fenton lelassította lovát és abban reménykedett, hogy újra láthatja
ezt a titokzatos nőt, de Mayron nem adott jelet magáról. A férfi lassan
poroszkálva elhagyta a házat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése