Felnézvén a parkett szélén
megmagyarázhatatlanul sok táncos állt, mintha részt akartak volna venni az
eseményen, ám mégsem szánták el magukat kellően arra, hogy belevessék magukat, hiszen
ők csak egy-két számra szerződtek. Igaz, rajtuk kellett átvágni ahhoz, hogy
élvezhesse a szabad mozgást, és így visszatekintve nem sajnálta a fáradtságot.
Úgy érezte, ha kell, minden alkalommal átküzdené magát. Ha bátrabb lenne, talán
fel is vetné nekik, hogy ők is csatlakozzanak a középen állókhoz, hisz
mennyivel jobb lenne, ha mind a részei lehetnének ennek a közös örömnek! Talán
még többen és többen részt vehetnének benne, ha néhány tétova nem állna meg a
végtelennek tetsző tér szélén. Milyen jó volna mindenkit bevonni!
Ahogy a zene lassulni kezdett, a cipők a tér széle felé indultak, és
az utolsó taktusok előtt már ismét gyantába ragadt muslinca rajként vergődött a
tömeg.
Csak ő figyelte a tér közepéről a
jelenetet, hisz őt már nem tolta előbbre senki. Az utolsó taktus után
megszólalt a bemondó megnyugtató hangja:
- Lehel tér, végállomás. Innen
metróval utazhatnak tovább.