Táncparkett - egyperces, 2017.

Lélekben elhatározta magát, csak a lába remegett még, mikor megtette az első lépést. Először úgy érezte szinte megfullad, ahogy a tér szélén sertepertélő tömeg magával sodorta egyre beljebb, majd hirtelen megakadt. Olyan volt, mintha a víz hirtelen besűrűsödött volna, ő pedig beleragadt, akár légy a mézbe, és nem tudott se előre, se hátra jutni, hiába forgatta a fejét kiút után kutatva. Kezdte elveszíteni a reményt, ekkor azonban hátulról meglökték, így bejutott a tánctérre. Hirtelen ismét kapott levegőt és megkönnyebbült. Már újra tudott szabadon mozogni és élvezte, ahogy szoknya surran nadrágszárhoz és ügyes kerülő léptekkel egyre beljebb jutott a tánctér közepéhez. Már látta a magas sarkú cipőket is, feketét, kéket és bordót és látta a masszívabb barna férfi lábbeliket is, ahogy mind egymást kerülgetve járták az útjukat. 

Felnézvén a parkett szélén megmagyarázhatatlanul sok táncos állt, mintha részt akartak volna venni az eseményen, ám mégsem szánták el magukat kellően arra, hogy belevessék magukat, hiszen ők csak egy-két számra szerződtek. Igaz, rajtuk kellett átvágni ahhoz, hogy élvezhesse a szabad mozgást, és így visszatekintve nem sajnálta a fáradtságot. Úgy érezte, ha kell, minden alkalommal átküzdené magát. Ha bátrabb lenne, talán fel is vetné nekik, hogy ők is csatlakozzanak a középen állókhoz, hisz mennyivel jobb lenne, ha mind a részei lehetnének ennek a közös örömnek! Talán még többen és többen részt vehetnének benne, ha néhány tétova nem állna meg a végtelennek tetsző tér szélén. Milyen jó volna mindenkit bevonni!

Ahogy a zene lassulni kezdett, a cipők a tér széle felé indultak, és az utolsó taktusok előtt már ismét gyantába ragadt muslinca rajként vergődött a tömeg.

Csak ő figyelte a tér közepéről a jelenetet, hisz őt már nem tolta előbbre senki. Az utolsó taktus után megszólalt a bemondó megnyugtató hangja:

- Lehel tér, végállomás. Innen metróval utazhatnak tovább.