Novellapályázat - Tav_sz, 2020

Az alábbi novellám a Litera-Túra Kiadó Kigondolt kabát című antológiájában jelent meg 2020. májusban.

Barátai hívták el Csengét megnézni ezt a helyet, ami annyira tökéletes, hogy mindenkinek látnia kell. A szezon kezdete óta az egész országból folyamatosan érkeztek az érdeklődők, csodájára jártak.

Megérkezésekor elé tárult a dombos tájon elterülő virágos rétek színkavalkádja: a katáng liláskékje, ami délutánra szégyenlősen húzta össze szirmait. Egy barack levelű harangvirág csokor a messzebb hajladozó tölgyfák árnyékában hűsölt. Tölgyfák – a szemében a legviccesebb levelű fák a földön, de legalábbis itthon. Méltóságteljes, mégis könnyed és játékos teremtményei a növényvilágnak. Aztán ott hajladoztak a méter magas citromsárga ökörfarkkórók, csoportokban versenyeztek a vad tátikák élénkebb sárgájával, de rivalizálásuk nem is számított igazán, a tavaszi zápor után zöldellt a fű, ami még telítettebb színeket kölcsönzött a tájnak. Ezt csak az érthette igazán, aki már látott eső után éledő természetet, hallotta a zivatar után ismét felzendülő tucatnyi énekesmadár csiripelését, akiket csak a tücskök és kabócák tudtak hangerőben felülmúlni. És ha az élet ilyen tobzódása még nem lett volna elég, megérkeztek a méhek. Ezek a sárga-fekete repülő csodák biztosították, hogy a látvány évről évre megújuljon.

Csenge lefeküdt a fűbe, amit lehetetlenül selymesnek érzett, és karját párnaként használva alulról figyelte, ahogy a kis állatok lelkiismeretesen végig járták a virágokat bibéről bibére, egyet sem hagytak ki.

Közeledő emberi hangokat hallott, és ahogy felemelte a fejét meglátta, hogy egy ötfős család érkezett a göröngyös földúton, végig a sárgásfehér bodzabokrok mellett. A növény nyitott tenyerű virággal várta a méheket, az emberben valóban terített asztal képzetét keltette. Beleszagolt a levegőbe, de nem érezte a várt édeskés illatot. Ha jobban belegondolt, semmilyen illatot sem érzett. Sem a bodzáét, sem a naptól felhevült földét, sem a fű kesernyésségét, amit nemrég tört meg azzal, hogy ráfeküdt.

Újabb méhecske szállt el előtte, de ezúttal poszméh, mind közül a legböszmébb, legszőrösebb. A méhek plüssmackója. Az állat lomhán tartott a bodzabokor felé, egy egész raj követte. Szőrös hátukba belebújt a nap fénye olyan hatást keltve, mintha maguk is ragyognának.

Szerette volna megfogni őket, érezni a fényt, ezért feléjük nyújtotta a kezét. Először csak egy szállt rá kíváncsian, majd hárman-négyen is követték. Nyitott tenyerén sétáltak, nektárt kerestek, majd mikor nem találtak, az ujjhegyén megállva kérdőn néztek rá.

A nő elszomorodott, amiért nem tud már semmit sem nyújtani nekik, így inkább felemelte a kezét jelezvén, hogy folytassák az útjukat és sóvárgással a szívében figyelte röptüket. Ez a hely tényleg gyerekkora vidékjére emlékeztette. Még egyszer beleszippantott a levegőbe, hátha megérzi a virágillatot, hátha csak a szaglása tréfálta meg, de újfent nem érzett semmit, ezért felkelt, leporolta szoknyáját és hiányérzettel telve elsétált.

Kint egy alig két centis beporzó drón szállt el előtte, szinte hang nélkül, szépség nélkül. A nő követte a tekintetével, míg a gép egyenesen a legközelebbi cseresznyefa virágára szállt, pontosan arra, amelyben még volt virágpor.

A rózsaszín fa mögött hatalmas zöld betűkkel virított a megnyitó felirata:

Digitális Természettudományi Múzeum – A méhek élete

Novellapályázat - Őrmező, 2016

A most olvasható novellám 2016-ban került a Bizzarium online novellás kötetébe.

Őrmező

Csendes helyen élek a város szélén, ahol már több a zöld, mint az épület, de a lakcímkártyám szerint még jogosan állítom, hogy a fővároshoz tartozom. Valójában egy igazi határvidék, átjáró, vagy még inkább egy váró.

Persze nem állítottam mindig ennyire magabiztosan, hogy hol is élek, évekkel ez előtt néztem utána, mikor arra ösztökélt a dédim, hogy ezt érdemes lenne megtenni. Dédim akkor már három éve halott volt.

Jobban is figyelhettem volna a jelekre, láttam már elég thrillert és paranormális jelenségekkel foglalkozó filmet, bár sosem értettem, hogy a természetben előforduló dolgokról hogy állíthatjuk, hogy „természetfeletti”. Az a természet része, legfeljebb az értelmünket haladja meg. A családunkban ezt úgy mondják: érezni kell. Viszont a fekete macska, aki minden este a füves tér felől jött jobbról és előttem áthaladva a fehér kerítéslécek között eltűnt a szemközti kertes ház pincéjében nagyon is valóságos volt. A babonások persze azt mondták volna nagy rikoltások közepette, hogy: balszerencséd lesz! De hát az a macska ott lakott, abban a pincében, az csak nem balszerencse, hogy minden este hazamegy! Minden este előttem. Akármelyik órában érjek is oda.

Minden a konyhában vált világossá. Igen, mosogatás közben. Az égők nem villogtak, hidegebb sem lett és nem tört össze semmi hirtelen és megmagyarázhatatlanul. Egyedül a piros nyelű seprű vágta magát a földhöz, majd szentség illat nyomta el a Pur mosogatót. Ezt az illatot nem lehet beazonosítani, egyedül templomban érezni, de nem csak a tömjén kesernyés illata, annál sokkal mélyebb. Szentség és gyöngyvirág illat érkezett a sárgára kopott radiátor felől, holott az egész lakásban nem használtam ilyen illatosítókat. De nem akartam odanézni, valami megtévesztette az orrom, a tárkony és citrusos mosogató kémiai találkozása léphetett olyan kölcsönhatásba, ami ezt a keveréket eredményezte.

Ekkor fehér alakot láttam a szemem sarkából a radiátornál. Ami lehetett a kiszabadult, szőkés tincsemen megcsillanó lámpafény is. Vagy a keret nélküli szemüvegem széle. De nem az volt, a legbensőmben éreztem. Mint amikor az ember nem látja, vagy hallja, csak érzi, hogy áll mögötte valaki. Mély levegőt vettem és szembenéztem képzeletem tárgyával:

- Dédi, te vagy?

Csak kicsit éreztem hülyén magam, amiért egy üres lakásban mosogatólétől csöpögő sárga gumikesztyűben állva a falhoz beszélek. De ekkor meglebbent a függöny jobb oldala. A kalocsai mintás sötétítőre minden szál virágot a család női tagjai hímeztek, akár egy boszorka család ereklyéje is lehetett volna, de mi eddig csak hétköznapi rendeltetése szerint használtuk. Mégis végiglúdbőrzött a karom és szinte levetette rólam a kesztyűt. Éreztem, hogy a szívverésem is gyorsult miközben odaléptem a függönyhöz. Észre nem vett mintát kerestem rajta, egy élénkebb virágot a napszítta margaréták közt, de semmi. Ekkor ismét megcsapott a szentségillat és meglebbent a függöny, mintha valaki alulról meghúzta volna. Félrehúztam és kinéztem az ablakon, szemben Gazdagrétet világította meg a hanyatló nap, a beszigetelt panelcsodák vérvörösen hányták vissza a sugarait.

- Mit szeretnél mondani? – suttogtam magam elé. A gyöngyvirágillat szinte végigcirógatta az arcom, majd eltűnt, mintha sosem lett volna. Mélyeket szippantottam a levegőből, de csak a citrus illatot éreztem.

Gazdagrét. Őrmező.

Lenéztem a földre, ahol egy fém golyó gurult az asztal alól a lábam elé. Ezt nem tekintettem paranormálisnak, mert megszoktam, márpedig ami megszokott, az saját világunkban normálisnak minősül. Bár ezek a golyók, amik pár hónapos rendszerességgel felbukkantak a lakás különböző szegleteiben, ismeretlen eredetűen voltak. Tulajdonítottam már isten tudja, milyen csapágy golyónak, körömlakkban fellelhető csomósodás gátlónak, habár sosem ürítettem ki egy üveget sem. Így csak gyűltek a fél centi átmérőjű ezüst golyócskák, mert azt terveztem, hogy egy ékszerész majd megmondja, milyen fémből vannak. A mostanit is felvettem és miközben átsétáltam a szomszéd szobába, hogy a többihez eltegyem, a jelenésen morfondíroztam. Mégis csak a dédi lehetett, de vajon mit szeretett volna mutatni Gazdagrétről és mi köze az ezüstös golyókhoz, amik amúgy még életében is megjelentek a lakásban?

Fejcsóválva mentem vissza a konyhába és eltökéltem, hogy később utána járok, mi állt Gazdagrét helyén, mielőtt lakótelep lett belőle. Egyéb ötletem legalábbis nem volt. Ezen morfondíroztam miközben felnéztem a radiátor és ablak felé, de egy ütést kihagyott a szívem és kirázott a hideg, ugyanis mintha egy férfialakot pillantottam volna meg a radiátor előtt, akinek ugyan nem láttam az alakját, mégis éreztem a jelenlétét és éreztem, hogy kifejezetten engem néz. Páni félelem lett úrrá rajtam, hamarjában bekapcsoltam a rádiót és az összes lámpát is felkapcsoltam, ittam egy kis vizet, de minden másodpercben a radiátort figyeltem, akár egy ideges madár egy új terepen. Dédi még megjelenhet, az ellen semmi kifogásom, de ez az idegen megijesztett, ráadásul nem tágított, így végül én rohantam át zaklatottan a lakás legtávolabbi sarkába, bevetettem magam a kényelmes sárga fotelágyba, állig betakaróztam egy lila pléddel és onnan kémleltem az üres szobát, de itt a szőnyegek és könyvek között minden meghittnek és barátságosnak tűnt. Igaz, innen nem is láttam Gazdagrétre. Valami mégis ott vibrált a levegőben, ezért felkaptam a mellettem álló kerek asztalkán bámulatos módon felstócolt könyvkupacról a hozzám legközelebb eső könyvet, találomra felcsaptam és olvasni kezdtem, hátha akkor megnyugszom.

A szavak értelme nem állt össze a fejemben, alig rágtam át magam két oldalon és kezdtem megnyugodni, mikor kiégett a villany. Ami normális. Viszont ismét jött a szentség illat, lassan kúszott felém a konyha felől, míg végül betöltötte az egész szobát. Ami annyira már nem megszokott.

- Jól van! – kiáltottam fel és letettem a könyvet, áttrappoltam a számítógéphez és bekapcsoltam. Míg beindult ez az ősrégi masina kimentem a konyhába egy pohár vízért, és csak mikor a csapnál álltam jutott eszembe, hogy úgy oldalaztam be, mintha legalábbis állt volna valaki a radiátor mellett. Óvatosan, lépésről lépésre közelítettem felé, közben mélyet szippantottam a levegőbe és elképzeltem magam egy külső szemlélő szemszögéből, hogy mennyire bénán nézhetek ki, amint az üres lakásban a levegőt szimatolva közeledek a fal felé. De akkor megéreztem a kesernyés, pacsulival kevert férfi illatot, amilyen parfümöt nem éreztem korábban soha. Óvatosan eltávolodtam és besiettem a szobába. Szerencsére ez a jelenés nem követett, mintha dédi azt kérte volna tőle, hogy várjon ott, a helyén. Dédi nagyon udvarias tudott lenni, ha kellett, viszont ha úgy tetszett, neki van igaza, hát jottányit sem engedett, ezért megkérdeztem:

- És most?

Hullám kúszott végig a függönyön, mint mikor közvetlenül a víz felszíne alatt úszik végig egy hal, és mikor függöny az íróasztalomhoz ért, megállt. Engedelmesen leültem, megnyitottam a google-t és elkezdtem keresni Gazdagrét történetét, de az ablakom előtt lógó kék szélcsengőm megcsendült, mire felnéztem és a tetején lévő szélkakas ezúttal az ablakomból látható alig húsz méter magas dombra mutatott. Arra a dombra, ami Gazdagrét és Őrmező közt húzódik és habár tudom, hogy több építkezést is terveztek a lábánál elterülő síkságra, egyik sem valósult meg, így érintetlenül állt a város határán. Ezért taktikát váltottam és Őrmező történetére próbáltam rákeresni.

Csekély sikert értem el. Római és avar kori temető, Árpád-kori település – temetővel, ami az én szempontomból mind ígéretesen hangzott, de az illatot nem magyarázta -, tatárjárás, majd 18. század. Ezen a ponton éreztem, hogy hézagos a leírás, hiába próbálta a szerző annyival eltussolni az esetet, hogy mocsaras vidékké vált, amit később feltöltöttek és kedvelt borvidék lett. Az a domb nem hagyott nyugodni. Gazdagrét régen Nevegy volt, Őrmező pedig Áronfölde, ám mindkét település rejtélyes módon a semmivel lett egyenlő mind régészetileg, mind a köztudatban. De hogy lehet, hogy csak így eltűnjön két település a városhoz ennyire közel? A dombokról remek kilátás nyílt védelmi szempontból, kizártnak tartottam, hogy feladták volna őket. Csakhogy a két lakótelep építése során elvileg minden temetőt feltártak, kivéve persze a dombot, ami ott állt előttem érintetlenül és a késő délutáni nap fénye élesen rajzolt ki rajta minden árnyékot.

Próbáltam még Áronföldére rákeresni, teljes sikertelenséggel, a szobában töményre duzzadt szentségillaton pedig úgy sejtettem, a szellőztetés sem segítene. Szinte magam előtt láttam dédi takaros kontyba csavart ezüsthaját és hozzá a szigorú tekintetét, amint földig érő galambszürke fűzős ruhájában csípőre tett kézzel várja, hogy mozduljak végre.

Több se kellett, tenyerembe borítottam az összegyűjtött fém golyókat, figyeltem egy ideig, ahogy a bevilágító fény visszacsillan a felszínükön, majd beleöntöttem egy kis szütyőbe és az oldalt vetős barna táskámba dobtam, felhúztam egy sportcipőt, vettem a kabátom és kinyitottam az ajtót. Amikor kiléptem a lakásból és visszafordultam tudtam, hogy a két vendégem követ így megvártam, hogy kijöjjenek a lakásból, csak utána zártam kulcsra az ajtót. Ki tudja, dédi mit tesz legközelebb, ha az orrára csukom az ajtót, mindig is hiú asszony volt.

A liftben nem éreztem őket, viszont amint kiléptem a kapun és a kertes házas övezet felé vettem az irányt ismét körülölelt a gyöngyvirág, pacsuli és szentségillat triumvirátusa amitől úgy éreztem magam, akár egy megbélyegzett. Azt gondoltam, az emberek biztos kigúvadt szemmel fognak utánam fordulni ennek a furcsa illatkombinációnak a nyomán, de ők megszokott módon siettek haza a csípős őszi délutánban, a kutyasétáltató csoport pedig észre sem vett, egyedül az állataik – tacskók, csivavák és egy tekintélyt parancsoló vizsla – fordultak felém és járt tekintetük köztem és a körülöttem lévő kísérőim közt. A vizsla végül felvonyított, mire sietősebbre fogtam a lépteimet és fázósan dugtam zsebre a kezem.

Tízpercnyi sétára volt mindössze a terület, a kertes házak után már csak egy felüljáró elhagyatott alagútján kellett átmenni és kitárult előttem a természet, de ezúttal nem gyönyörködtem a szépségében, ugyanis a domb hozzám közelebbi oldala már sötétbe borult. Találomra indultam el egyenesen át a réten, a farmerom szárát minden lépésnél végigkaristolták a száraz, megkövült kórók. A délután fényében igen nagy teljesítménynek számított, hogy megpróbáltam ezt a folyamatos karistoló sercegést nem földből előnyúló csontváz-kezeknek betudni és ekkor örültem igazán a szentségillatnak. Olyan zombis könyvre nem emlékszem, amiben ez a kettő egyszerre jelen lett volna. De várjunk csak. Az illat eltűnt. Tétován megálltam és körülnéztem. A síkság közepén álltam, ha folytattam volna az utam, akkor lett volna egy ösvény, ami felvisz a meredek domb tetejére, csakhogy a kísérőim nélkül mi értelme lett volna felmennem? Így visszafordultam és folyamatos szimatolással tíz lépés után meg is találtam őket. Szél futott át a rét felett és jobbra terelt Gazdagrét irányába, a domb közepe felé, ahol csak egy bozótos dzsungel ígérkezett, de én már csak vállat vontam és követtem őket.

A fák között bizonyosodtam meg róla, hogy igazán érdemes lett volna kesztyűt és zseblámpát hozni. Felfelé másztam és a karnyi vastag fatörzsekben találtam kapaszkodót, miközben azon gondolkodtam, mikor telepíthettek ide fákat, hiszen fiatalok voltak, de mióta itt lakom biztosan beborították ezt a dombot. Meg-megcsúszva haladtam felfelé, de az egyre sűrűsödő sötétben megbotlottam és elestem. Bosszúsan néztem vissza a kőre, de gyanúsan nézett ki, ezért közelebb hajoltam, hogy alaposabban szemügyre vehessem. A nap immár teljesen lement, viszont a hold felkelt, így segítségemre volt. A kő, amiben megbotlottam egymáshoz tapasztott kövek sorához tartozott. Kezemmel söpörtem le róla az avart tessék-lássék módján csak hogy megtudjam, tényleg épületromot, vagy kerítés maradványt fedeztem fel. Munkám koronájaként fél órával később jó pár méter hosszú fal húzódott előttem egészen a domb tetejéig. Fent kinyújtóztattam a hátam és végignéztem a tájon, majd vissza a fás rész felé. Egyenesen vezetett a fehéres kőből épült kerítés, nem is értem, hogy nem fedezte fel még senki előttem. A fák kopasz ágai közt most már a nap teljes erejét visszatükrözte a telihold, ahogy dédi is közvetítette nekem a férfi kérését. Ekkor láttam meg a fehér falon egy árnyfoltot, nagyjából a kétharmadánál. Márpedig ha kerítés van, háznak is kell lennie, ezért fáról fára visszacsúszkáltam az avaron, közben összeszedtem egy seprűre való ágat és elkezdtem keresni.

Ezúttal tovább tartott, míg a háborítatlan erdőben nyomra bukkantam, de amit találtam, attól ismét csak kirázott a hideg, ugyanis a fehér kövek közt, ami valaha egy ház fala lehetett, egy koponya állt ki a földből. Félelemmel vegyes kíváncsisággal söpörtem le róla a leveleket, mire a teljes csontváz vált láthatóvá. Úgy sejtettem, vagyis inkább a hely sugallta, hogy ez egykor valóban őrhely volt, de hogy ki felejtette itt ezt a férfit, azt nem tudhattam. Közelebb hajoltam hozzá, de a ruhái és mindene már az enyészeté lett, egyedül a bordái alatt csillant meg három ezüstgolyó. A táskámból kivettem a szütyőt és mellé tettem a földre a tartalmával együtt, majd fogtam az ágaimat és földet kezdtem kotorni a csontvázra, hogy megadjam neki a végtisztességet, hiszen egyetlen szellem sem szeretne mást, csak békét.

            Csak akkor hagytam ott a sírhantot, miután megbizonyosodtam róla, hogy jó ideig nem moshatja le az eső a földet róla, ráadásul néhány követ is tettem rá és elmondtam a biztonság kedvért egy Mi atyánkot. Ha dédivel jött a szellem, keresztény kellett, hogy legyen. Az ima végén megszűnt a pacsuli és gyöngyvirág illat is és már csak a fanyar avar vett körbe, a hold magasan járt az égen, én pedig könnyű szívvel lépdeltem hazafelé át a réten azzal a kétes dicsőséggel a szívemben, hogy megadtam a végtisztességet Őrmező utolsó őrének.

Hazaérve ahogy nyitottam az ajtót eszembe jutott, hogy húzódtam félre a két szellem elől és elmosolyodtam az emléken. Dédi csak segített egy idegennek, ez épp rá vallott. Levettem a kabátom, felakasztottam a fogasra és mentem is inni a konyhába. Két pohár hűvös víz tette csak helyre a lelkivilágom és előre örültem gondolván, hogy megszűnt a lakásban a fém lövedékek szaporodása, de amikor a radiátorra néztem, egy addig nem látott megfakult csipkedarabot pillantottam meg a földön. Nagy sóhajjal emeltem fel és egyéb támpont híján betettem a dobozba, amiben eddig a golyókat gyűjtöttem.