Megérkezésekor
elé tárult a dombos tájon elterülő virágos rétek színkavalkádja: a katáng
liláskékje, ami délutánra szégyenlősen húzta össze szirmait. Egy barack levelű
harangvirág csokor a messzebb hajladozó tölgyfák árnyékában hűsölt. Tölgyfák –
a szemében a legviccesebb levelű fák a földön, de legalábbis itthon.
Méltóságteljes, mégis könnyed és játékos teremtményei a növényvilágnak. Aztán
ott hajladoztak a méter magas citromsárga ökörfarkkórók, csoportokban
versenyeztek a vad tátikák élénkebb sárgájával, de rivalizálásuk nem is
számított igazán, a tavaszi zápor után zöldellt a fű, ami még telítettebb
színeket kölcsönzött a tájnak. Ezt csak az érthette igazán, aki már látott eső
után éledő természetet, hallotta a zivatar után ismét felzendülő tucatnyi
énekesmadár csiripelését, akiket csak a tücskök és kabócák tudtak hangerőben
felülmúlni. És ha az élet ilyen tobzódása még nem lett volna elég, megérkeztek
a méhek. Ezek a sárga-fekete repülő csodák biztosították, hogy a látvány évről
évre megújuljon.
Csenge
lefeküdt a fűbe, amit lehetetlenül selymesnek érzett, és karját párnaként
használva alulról figyelte, ahogy a kis állatok lelkiismeretesen végig járták a
virágokat bibéről bibére, egyet sem hagytak ki.
Közeledő
emberi hangokat hallott, és ahogy felemelte a fejét meglátta, hogy egy ötfős
család érkezett a göröngyös földúton, végig a sárgásfehér bodzabokrok mellett.
A növény nyitott tenyerű virággal várta a méheket, az emberben valóban terített
asztal képzetét keltette. Beleszagolt a levegőbe, de nem érezte a várt édeskés
illatot. Ha jobban belegondolt, semmilyen illatot sem érzett. Sem a bodzáét,
sem a naptól felhevült földét, sem a fű kesernyésségét, amit nemrég tört meg
azzal, hogy ráfeküdt.
Újabb
méhecske szállt el előtte, de ezúttal poszméh, mind közül a legböszmébb,
legszőrösebb. A méhek plüssmackója. Az állat lomhán tartott a bodzabokor felé,
egy egész raj követte. Szőrös hátukba belebújt a nap fénye olyan hatást keltve,
mintha maguk is ragyognának.
Szerette
volna megfogni őket, érezni a fényt, ezért feléjük nyújtotta a kezét. Először
csak egy szállt rá kíváncsian, majd hárman-négyen is követték. Nyitott tenyerén
sétáltak, nektárt kerestek, majd mikor nem találtak, az ujjhegyén megállva
kérdőn néztek rá.
A
nő elszomorodott, amiért nem tud már semmit sem nyújtani nekik, így inkább
felemelte a kezét jelezvén, hogy folytassák az útjukat és sóvárgással a
szívében figyelte röptüket. Ez a hely tényleg gyerekkora vidékjére
emlékeztette. Még egyszer beleszippantott a levegőbe, hátha megérzi a
virágillatot, hátha csak a szaglása tréfálta meg, de újfent nem érzett semmit,
ezért felkelt, leporolta szoknyáját és hiányérzettel telve elsétált.
Kint
egy alig két centis beporzó drón szállt el előtte, szinte hang nélkül, szépség
nélkül. A nő követte a tekintetével, míg a gép egyenesen a legközelebbi
cseresznyefa virágára szállt, pontosan arra, amelyben még volt virágpor.
A
rózsaszín fa mögött hatalmas zöld betűkkel virított a megnyitó felirata:
Digitális Természettudományi Múzeum – A méhek élete
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése