Koppant az ajtó. A sápadt hold ridegen pillantott le az érkező vándorra. A komor hegyek között velőig ható szél üvöltött. Újabb kopogás, majd egy sietős hang hallatszott:
– Mi lesz már?
Az ajtó hirtelen kitárult, s egy vén öregasszony nézett végig sötéten a
vándoron, majd megenyhült.
– Már vártuk, jöjjön be – s kezében a gyertyával mutatta az utat. Hosszú
csigalépcső vezetett fel a toronyszobához, amit újabb nehéz tölgyfaajtó
választott el a külvilágtól.
– Tessék – hallatszott egy megfáradt, ám még így is erős és magabiztos hang,
mire a vándor belépett. Csak most hajtotta fel a kapucniját, mely az arcát
fedte. Az egykor szoros hajfonatból ziláltan lógott pár tincs a vándor tiszta
arcába.
– Lányom, Aróza, hát visszatértél? Oly rég elmentél, hogy már nem is reméltem,
hogy valaha is viszontlátlak!
– Megjöttem, atyám, s teljesítettem küldetésünk.
– Ülj ide mellém, s meséld el az utad! Hány vándorunk vesztette életét a hegyen
s folyókon át, míg idáig is eljutottunk, s hány százan lettek a sziorok
áldozatai! Még így, visszagondolva is szörnyű. De most te mesélj, lányom –
fordult ekkor a távoli révedésből Aróza felé, de ő már aludt. Kimerítette az
út. Ardonir arcán halvány gúny jelent meg, majd megszólalt.
– Aludj csak. Bevégezted feladatod, többel már nem tartozol. Most azonban hadd
lássuk, mi is történt... – s behunyta a szemét, mire látta maga előtt, ami
Arózával esett az óta, mióta elhagyta a tornyot.
Aróza éjjel indult útnak. Szerencséjére újhold óta csak két nap telt el, így az
eltakarta láthatatlan ellenségei elől. Legalábbis így gondolta. Közvetlenül a
torony mellett kezdődött egy sűrű erdő, melynek fái leginkább egy fonott
kosárra emlékeztettek, s lombkoronájuk felül szétnyílt. De nem csak az erdő
volt sűrű. Valami áthatolhatatlan és érzékkel felfoghatatlan köd nehezedett a
tájra, amiről a vándor tudta, hogy ott van. Tovább ment, de hirtelen
minden beszürkült körülötte. A Szior Háló – gondolta, s óvatosabban haladt tovább.
Fától fáig lopakodott, míg végül megállt. Körülötte mintha szürke alakok álltak
volna a ködben, amiknek csak zölden villogó szemüket látta. Szorosabbra húzta a
köpenyét. Jobb keze oldalán lógó kardjára tévedt, s megszorította. Lassan
közelíteni kezdtek felé az árnyak, s a köré font gyűrű egyre csak szűkült. Csak
pár lépés és...végem – gondolta. Eddigre már a hangjukat is hallotta. Csendes,
egyenletes, kegyetlenül precíz mormolás, mint egy végeláthatatlan ima. Aróza
szinte maga előtt látta, amint a sziorok elfogják, s aztán... Eltűnt.
Óriási káosz tört ki az árnyak között. Körbejárták a fát, mindenhol keresték
Arózát, de nem találták, hiába keresték a nyomait, hiába néztek a koronára. A
fára nem tudtak, s nem is akartak felmászni. A szior kegyetlen nép volt az
igaz, s szürke és kíméletlen arcuktól mindenki rettegett, de a Lombtalan
Erdőtől még ők is féltek, s fáit sem merték bántani. Néha–néha visszapillantva
bosszúsan elmentek. Aróza kissé megnyugodott, de félelme még nem múlt el
teljesen. A fa odújában ült egy idegennel, aki csak most vette el a szája elől
a kezét, s ránézett.
– Ki vagy? – kérdezte, s cseppet sem örült az idegennek. Tündének nézte, s apja
óvta a tündéktől.
– Lemilos. Garion küldött, hogy legyek a segítségedre az úton.
– Garion? Honnan tudjam, hogy igazat beszélsz? – kérdezte kétkedve.
– Ezt ő küldi – vett elő egy medált. – Azt mondta, felismered.
Aróza kezébe vette az ékszert. Garionnak még a békés időkben adta megbecsülése
jeléül. Felvette, majd kiment az odúból.
– Sietős az utam. Garionnal itt kellett volna találkoznom, de nincs időm őt
megvárni. Minden perc számít. Ha apám holnap éjjelig nem kapja meg a karéket,
meghal, már most is gyenge. Induljunk! – s még egy pillantást vetett a szior
nyomokra, majd tétován elindult. Valójában fogalma sem volt, hogy merre kell
mennie. Az erdőben egy ösvény sem volt. A fák csupasz koronái fölött a sötétben
felsejlett a hegyorom, csúcsán a várral.
– Tudod az utat? – kérdezte Lemilos.
– Nem pontosan. Jártál már itt?
– Egyszer. Kövess, de nagyon csendben. A fák nem örülnek, ha éjjel zargatják
őket.
Egymás mögött haladtak, s egy vijjogásra Aróza felkapta a fejét, Lemilos az
íját lövésre készen. A vándor az utolsó pillanatban rántotta le a tünde karját.
– Ez egy látó, az ellenség kéme. Le kell lőnöm, mielőtt észrevesz – magyarázta
a tünde türelmesen, hiszen azt hitte, hogy a vándornak ilyennel még nem volt
dolga. Ahhoz túl fiatal volt, alig múlhatott 18. Tévedett. Aróza feltartotta a
karját, s az ölyv leszállt.
– Ő Himor, az én látóm. Nélküle nem jutottunk volna idáig – majd engedte a
madarat, had szálljon. Az újra fehéren körzött a magasban. Aróza behunyta a
szemét. Felülről mindent békésnek és kihaltnak látott, sziornak nyoma sem volt.
A vár fölé repülve semmi mozgást nem észlelt, csak a várfalon álltak őrök.
Tapasztalatait megosztotta Lemilossal.
– A hadsereg háborúba ment délre az emberek ellen két nappal ez előtt. Csak a
király van itthon és a testőrei – egészítette ki a tünde. – De most már
haladjunk tovább. Hajnalra a várba kell érni, s addig még hosszú az út.
Többet nem szóltak egymáshoz. Aróza az apjára gondolt és a karék varázserejére.
Csak ez mentheti meg Ardonirt a haláltól. Ha meghal, azzal bevégeztetett az
Andoras–dinasztiának. A vándorok szétszélednének, s újra csak a hegyeket járó,
süllyedő nép lennének, ahonnan Andoras, az első uralkodójuk 850 évvel ezelőtt
kiemelte és összefogta őket. Az órák lassan teltek, míg a sötétben mentek
hangtalanul. Hajnal felé a lejtős rész meredeken emelkedni kezdett, s mire
felkelt a nap, a vár aljához értek. Lemilos behúzódott egy szikla mögé, s két
éles csúcsa közül kémlelte a várat.
– És most? – kérdezte a vándortól.
– Bemegyünk.
– Hogyan?
– A kapun – válaszolt olyan természetesen Aróza, mintha hetente látogatná a
királyt. – Most te kövess – mondta és elindult a fal mellett.
Tudta, hogy mit akar és mit fog tenni. Egész idáig erre tartogatta az erejét, s
ami eddigre felgyülemlett benne, az most féktelen erővel kitört. Ahogy belépett
a vaskapun s körbenézett, mindenki szoborrá vált. Élő szoborrá. Mind pislogott
s érezhető volt a feszültség, amellyel ki akartak törni ebből a bilincsből –
hiába. Lemilos akaratlanul is megborzongott. Tudott valamit a vándorok
erejéről, de azt még csak nem is sejtette, hogy erre is képesek. De miközben
végiggondolta, Aróza már a trónteremben volt. Vaskos oszlopok tartották az íves
boltozatot, s az egész terem inkább templomra emlékeztetett, mint trónteremre.
Középen állt a trónszék, melyről két sárkányfej vigyorgott a belépőre, s az
egészben volt valami taszítóan ellentmondásos. A vándor odalépett a királyhoz
lecsatolni kezéről a karéket, de az hirtelen megmozdult, s tőrével felé döfött.
Nem talált, de Aróza kénytelen volt hátrálni. Sebtében előkapta a kardját,
eddigre viszont a király is felállt. Először a szemük csapott össze olyan
erővel, hogy a falak megremegtek körülöttük. Az ablakok sikítva kitörtek és
csörömpölve hulltak a fagyos kőre. A vándor elkapta szemét. Kardját hívta
segítségül.
A király csak nevetett, s egy szemvillanással kettétörte a pengét. Újabb
csörömpölés, majd dobhártyaszakító zúgás, akár a viharos tenger. A szél
besüvöltött az ablakon. A király nem törődött többé a vándorral, hátat
fordított és a trónhoz sétált. Köztük vihar tombolt. Szúrás. A király kábán
megfordult hátában a tőrrel. Újabb szúrás. Ezúttal a szívébe. Fekete vércsík
folyt végig a paláston. A király porrá vált, melyet a vihar azonnal elfújt.
Minden elcsendesült, csak a fekete tócsa árulkodott a harcról. Aróza magához
vette a tőröket és a karéket és lerohant az udvarra. A szobrok kezdtek feléledni
s fegyvereikkel Lemilost célozták meg, aki fel–alá járkált az udvarban. A
vándorral együtt rohantak ki a várból. Menekültek. Ahogy kiértek a kapun,
dárdák és nyilak raja repült utánuk olyan sűrűn, mint egy madárraj. Nem volt
hová bújni s Lemilos tudta: másodperceken belül meg fog halni, de a vándor
közbeszólt. Megállt, s a tünde türelmét próbára téve mérhetetlen nyugalommal
megfordult és felemelte a kezét. A fegyverek háromlábnyira célvesztetten
hulltak le előttük. Egy csettintés, s az őrök íjai kettétörtek. A vándor és a
tünde elment.
Az égbolt keleten vörösen lángolt, s a táj is feléledt, de mégis hátborzongató
volt. Halotti csend honolt mindenütt, ami Lemilost vihar előtti csendre
emlékeztette.
– Miért kell nektek a karék? – törte meg a csendet.
– Újraegyesítjük népeinket. Aztán segítünk a betegeken és
elesetteken...begyógyítjuk a Világ sebeit.
– Ugrontól nem féltek?
– Az csak egy sötét legenda, régmúlt idők hagyatéka a gyerekeknek. El tudod
képzelni, hogy itt valaha is szenvedés, sötétség és nyomor volt? Nézz körbe!
A felkelő nap sugarai megcsillantak a harmaton s a földet vörösbe öltöztették. Vérvörösbe,
amely tengerként hullámzott, mikor a lágy szellő végigfújt a füves dombokon.
Délutánra Aróza megváltozott. Ahogy a torony felé közeledtek, egy sötét árny
mind közelebb húzódott velük együtt a hegyekhez. A karék köve ekkorra sárgáról
méregzöldre változott. A vándor érezte az erejét s elképzelte, mi mindenre
lehetne használni. De a fő cél...
– Innen egyedül kell menned – zavarta meg gondolataiban a tünde. Ő is érezte,
hogy a karék megerősödött, Ugron nevére már délelőtt is szinte parázslott,
mostanra már izzott. Nem bírt tovább a közelében lenni. Aróza – maga sem tudta,
miért – szinte örült ennek a kijelentésnek. Gyorsan búcsút vettek, majd magányosan
folytatta útját. Nyugaton a még világító nap tompa homályba burkolózott,
keleten a csillagos égen sötét felhők gyülekeztek. Lemilos még követte egy
darabig, majd éles szelet érzett az arcán. Szinte vágta ez a semmiből
keletkezett szélvihar. Behúzódott az erdőbe. Aróza kopogott az ajtón...
Felébredt.
– Most már mindent tudsz – mondta atyjának, s átnyújtotta az ékszert. Az
felvette, s mintha újjá született volna. Az előbb még félholt vándor körbejárt
a szobában, mintha csak egy mély álomból ébredt volna. A kinti komor felhőkre
nézett, majd a karékre, mely most már feketén izzott. Végül megszólalt.
– A karék! Hosszú évszázadokig vártam erre a pillanatra. Barlangban kellett
sínylődnöm télen és nyáron, hidegben és forróságban, de most megfizetnek érte.
Mind megfizet! – s felsőbbségesen gúnyos mosolyra húzta a száját.
– Atyám, nem értelek – Aróza. Megdöbbentette atyja változása.
– Köszönöm szolgamunkátok, de rád többé nincs szükségem.
– Nincs szükséged? Szolgamunka? Tán megőrjített a karék? – kérdezte rettegve
Aróza, s le akarta tépni atyjáról, de egy nála erősebb hatalom visszanyomta a
falhoz.
– Őrült? – kacagott most már vészjóslóan Ardonir. –Őrült? Most érzem csak
igazán az erőm 900 éve először!
– De atyám, miről beszélsz? – de Ardonir nem hallotta lánya kérdését, tovább
szőtte gondolatait. A szél kint egyre erősebben tombolt, majd bevágta az
ablakot. Ardonir felriadva a lányra nézett.
– Az igazságot akarod? – fordult felé. Ő némán bólintott. A férfi vészesen
felnevetett. – Hát tényleg nem érted? Ardonir, Andoras, Ugron...egy személy –
majd megfordult és eltűnt.
– Nagy Ég, mit tettem? – rogyott le egy székbe Aróza, s a kezébe temette arcát.
„Köszönöm” – súgta fülébe gúnyosan a szél. A Vihar kitört.
* * *
Az eredeti novellát javítás nélkül tettem közzé. Ma már látom a fejlesztendő pontokat. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése