Orgona ága

 

Orgona ága hajlik a vidéki templom bejárata fölé. A falusiak kettesével, rendezetten vonulnak be a misére, elfoglalják a megszokott helyüket. Csak Boglárka családja ül elől, ők jobban elférnek a kelleténél. A fekete főkötős fejek odasandítanak feléjük, néhányan köszönnek is, de csak csöndben. Idebent minden az áhítatról szól. A mise témája: a feltámadás. Boglárka lehorgasztja a fejét, imára kulcsolt kézzel koncentrál a pap vigasztaló szavaira. Feltámadás. Nagypapa éppen egy hónapja halt meg. Akárhogy is, a feltámadás gondolata idegennek tűnik. Nagypapa ne haljon meg és támadjon fel, csak éljen. Boglárka ujjai kivörösödnek, amint összeszorítja a kezét. Szipogást hall. Mellette az anyja vállát csöndes zokogás rázza. Boglárka feloldja összefonódott ujjait és anyukájáéra kulcsolja. A remegés átterjed rá is, majd együtt lecsendesednek.

Barackfa virága hull Boglárka és édesanyja vállára, amikor kilépnek a templomról a keskeny járdára. A rózsaszín szirmok virágos úttá változtatják a megszokott járdát. Mennyi arcát mutathatja ugyanaz az út?

– Milyen szép ez az út ma – kezdeményez Boglárka beszélgetést.

– Olyan, mint tavaly – búsul mellette az anyja. Szemében a koporsó képe tükröződik. Boglárka megsimogatja a gondoskodó kezet.

– De ma olyan ünnepélyes.

– A letépett virágokban nincs semmi ünnepi.

Boglárka magában felsóhajt. Jobb kedvre derítené, de hogyan, amikor neki ugyanúgy hiányzik nagypapa? Némán, egymásba karolva sétálnak a pirostetős házukig.

– Öltözzetek új ruhába, jönnek a szomszédok – szól ki Ilka néne a tornácajtón. – Annyi ételt hoztak át reggel, még nagypapa sem bírná megenni.

Boglárka elmosolyodik a hatalmas ebédek emlékére. A családi ház változatlan. A nappaliban a szűkebb baráti kör, húszan alig férnek, mégis néha megakad a társalgás. Óvatos pillantások siklanak nagypapa széke helyére, ahol most fehér krizantém áll egy fekete vázában, mellette egy jól sikerült képpel és egy szál fehér gyertyával. Senki sem ült volna oda, az a hely szent. A beszélgetésbe beállt csenden mindig ő lendített tovább, nélküle a beszédfolyam megrekedt, mint szekérkerék a kátyúban, amit csak együttes munkával lehet tovább lendíteni.

Boglárkát fojtogatja a társalgás. Megsimogatja anyja kezét, ám ő az üres széket látja.

– Ugye, milyen sokan eljöttek ma? – kérdezi a lány.

– Bárcsak nagypapa is itt lenne.

– Ő a derűs dolgokra koncentrált.

Anyuka nem hallja a mondatot, a múltba réved.

A szél becsapja az ablakot.

Zúgja az erdő: vihar lesz. Odakint a fenyők nehéz ágai zászlóként lengenek. Boglárka felpattan. Átsiet a nappaliba hordott megannyi szék között, el a családi fotók előtt az előszobában, beleugrik a kitaposott udvari sportcipőbe és kitárja az üvegajtót. A friss fenyőillat átöleli. Az ágak végén rózsaszín tobozok integetnek. Boglárka felfelé indul a dombon a szeretettel gondozott cseresznyés között. A vihart a kerítés melletti lila orgonabokrok fogják fel, amiket nagypapa ültetett.

Susogja a szellő: nincs mitől félned. Otthon vagy. A házban, a telken, a fák közt. Hiszen a fák is minden évben megújulnak. Boglárka elrévedve sétál a cseresznyésben. Emitt egy hinta, amin ülve hatalmasakat kacagott kiskorában, míg anyja hajtotta. Ott a fokhíjas fa létra még a dédi idejéből. Az anyja reszketve állt alatta, amíg felmászott cseresznyét szedni, s teli kosárral, cserkó-fülbevalóval, diadalittasan mászott le. A telek tetején körbeveszi a természet: szemben az erdő, a szomszéd tehenei, hátrébb a nyúlketrecek, ahová anyukájával mentek először. De ő már nem elégedett meg a falu látványosságaival, így együtt jártak állatkertbe, vadasparkba, kirándulni. Ő mutatta meg a világ számtalan lehetőségét, míg nagypapa a helyi szépségeket ápolta.

Boglárka magába issza a zöld megannyi árnyalatát, a frissen sarjadt fű illatát és végre megérti a nyelvüket. Berohan a házba a torokszorító beszélgetés közepébe, megragadja anyukája kezét és maga után húzza a kertbe, fel az orgonabokrok elé. Azok megértőn bólintanak, édes illatukkal körülölelik őket, mint nagypapa idejében.

– Emlékszel, anyu? Nagypapa kihozott ide és azt mondta: így sosem maradok szégyenben, neked pedig mindig lesz orgonád anyák napján. Azt mondta: a természet maga az emlékezés, el nem múló törődés, gyengédség a szívnek. Ezek a bokrok őrzik az emlékét.

Egy kiálló ág vigasztalón simogatja őket. Anyukája sápadt arcára a megnyugvás mosolya ül. Boglárka halkan dúdol, majd miközben átöleli anyja derekát egyre jobban felbátorodik, a dal végét már hangosan énekli:

– Üzenik az ágak-lombok, légy te mindig nagyon boldog, édesanyám!

*

Megjelent: A tavaszi szél titkai c. antológiában 2. helyezettként, Irodalmi Rádió, 2023.

Rókalyuk (novella)

 

Madárraj szállt fel a fátyolos égre. Riadt körözéssel keresték a megszokott formációt, majd sebesen maguk mögött hagyták az erdőt.

A dús lombú bükkös felszíne nyughatatlanul zsizsegett. A ritkán nőtt fák közt egy csapat kecses lábú őz vágott át, és eltűnt a közelben csörgedező patak irányában. A tisztáson sütkérező nyulak fülüket hegyezték, apró orrukkal szaporán szimatolták a szúrós szagú levegőt, míg végül felugrottak és elvágtáztak, hatalmas lábaik nyomán csak úgy porzott a föld.

Vörös bundás árnyak suhantak keresztül az erdőn. Lesunyt fejjel, puha mancson ugrálták át a faágakat és gödröket. Rövid életük során sokszor végigfutották már ezt az akadálypályát, de még sohasem siettek ennyire. Rózsaszín nyelvük oldalt lifegett. A legutolsó szőrgombóc egyszer csak megbotlott és lebukfencezett a lejtőn. Róka Riza azonnal lerohant érte, hegyes fogaival megtorpanás nélkül ragadta meg a tarkóját és tovább sietett. A kis lurkó szégyenkezve húzta be fejét-lábát, testvérei pedig anyjuk köré gyűltek és nyurgalábú léptekkel előrefutottak.

Végre elértek a zsenge füvű völgyben fekvő területükre, de ezúttal az ismerős jelzéseket átmarta a füstszag. Anya és gyermekei bevágódtak a kotorékba, és a henger alakú járatban meg sem álltak az alvóhelyükig. Ott aztán Riza mind a négyüket tisztességesen letisztogatta, de rendszeres időközönként kiszagolt a nyíláson, és fülét hegyezte. A kicsik a fáradtságtól eleinte nyugodtan tűrték a mosdatást, de ahogy erőre kaptak és odakintről sem érzékeltek semmi gyanúsat, kisvártatva már egymáson átmászva birkóztak.

Riza a járatban állt, fehér mellkasa hevesen mozgott, apró fekete orra és szeme obszidiánként csillogott. Végül leült a földre, maga alá húzta mancsait és lompos farkának fanyar illatával ölelte körbe magát. Fiai mögötte kaffogtak és hancúroztak, ez a megszokott játszadozás elálmosította. Épp letette állát a fekete mancsára, mikor léptek közeledtek a völgyükbe.

Egyenesen az odú felé.

Riza csendre intette kicsinyeit. Felpattant, lábai megfeszültek és kivillantotta felső ínyét.

– Megtaláltam – szivárgott be egy fiatalember hangja. – Biztos ide bújtak.

– Hagyd őket – kérte a másik fiú.

Két fej takarta el a fényt az alagút bejáratában. Riza egészen a talajra lapult, apró körmét a göröngyös földbe mélyesztette és felborzolta a bundáját.

– Azt hagyd itt és menjünk már – unszolta barátját a fiú.

Az emberek árnya eltűnt az odú elől. Ruhacsapkodás szűrődött be, végül a fű elnyelte lépteiket.

Riza lehuppant a földre és kifújta magát, kinyújtóztatta tagjait és nagyot ásított. Ekkor kellemes illat csapta meg az orrát. Óvatosan felkelt. Legvagányabb fia felpattant, de Riza szigorúan visszaparancsolta testvérei mellé. Ő maga ment ki lépésről lépésre, mígnem bundája felizzott a nap fényében. Az emberek nyomát kutatta piheszőrű fülével és pisze orrával, de azok már messze jártak. Jelenlétükre csak a közeli lapos kövön heverő nyársra szúrt sülthús emlékeztetett.

*

Megjelent: Valami tavasz antológia, 2021.