Évértékelő 2024.

 

Izgalmas év áll mögöttem. Úgy éreztem, kevesebbet írtam a szokásosnál, ám ez csak a novellákra áll. A haiku felé fordultam, aminek a terjedelme rövid, ám annál nehezebb megragadni vele egy pillanatot. Ezzel a műfajjal elnyertem egy első helyezést, és számos megjelenési lehetőséget kaptam új helyeken.

Két történelmi novellám is megjelent, az egyikkel helyezést is elértem, ezzel hangolódtam a jövő évi nagy projektre.

Leszerződtem egy kiadóval, így jövő év első felében érkezik a történelmi regényem! Izgatottan várom, hogy a kezemben tarthassam és még kíváncsibb vagyok, nektek hogy tetszik!

Sikerekben, örömökben, lehetőségekben gazdag boldog új évet kívánok!

 

2024-es megjelenések

 

Antológia:

- Alternatív honfoglalás – A táltosasszony legendája

https://triviumnet.hu/termekek/alternativ-honfoglalas-mobi/

- Viharos XX. század – Egy szelet kenyér (2. helyezett); Csinos és Tünde

https://talentumhouse.hu/termek/viharos-xx-szazad/

- Papírszárnyak - A titkok őrzői – Profiltól profilig haikuk (1. helyezett)

https://talentumhouse.hu/termek/papirszarnyak-a-titkok-orzoi/

- Mit rejt az üde függöny? – Hóvirágok

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/mit-rejt-az-ude-fuggony

- Modern mítoszok – Álmok, átkok, ábrándok

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/sci-fi-fantasy-krimi/modern-mitoszok-1

- A kémények lenge füstszalagjai – Várakozók

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/a-kemenyek-lenge-fustszalagjai

- Egy csipetnyi napsugár – Hétmérföldes bakancs (haibun)

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepseghibas-konyvek/egy-csipetnyi-napsugar

- Rajtunk múlik – Csillagszemű

https://redzonebook.hu/termek/rajtunk-mulik-tarsadalmi-nehezsegek-antologia/

 

Online:

http://ujnautilus.info/a-hernyo-alma

http://ujnautilus.info/tarka-ciripeles-haikuk

http://ujnautilus.info/kerdezd-haikuk

https://dunapartmagazin.hu/nemethy-alexandra-kodkabat-haikuk/

 

Sumida folyó hídja Kulturális Magazin:

https://www.facebook.com/photo/?fbid=862266512585488&set=a.456804293131714

https://www.facebook.com/photo/?fbid=808942051251268&set=a.456804293131714

https://www.facebook.com/photo/?fbid=777206104424863&set=a.456804293131714

https://www.facebook.com/photo/?fbid=926195009525971&set=a.456804293131714

https://www.facebook.com/photo/?fbid=906063911539081&set=a.456804293131714

 

Szikla Magazin:

https://www.facebook.com/photo?fbid=1074818391306772&set=a.452808556841095

A poéta természete

Köd kúszott a fák közé, körülfonta nyirkos törzsüket és mozdulatlanságba vonta a tájat. Flóra túrabotjára támaszkodva haladt felfelé a Bükk hegyei közt. Az időtlenségben elvesztette a hely és célérzékét is. Előtte néhány méterrel barátnői beszélgettek, könnyed hangjuk betöltötte a környéket. Flóra megállt, és a meredek kaptatón kifújta magát. Hiába kémlelt körbe, mintha vattában sétált volna. Nem látott semmit és amint barátnői eltűntek egy kanyarban, nem is hallott többé semmit. Süket csönd ült meg rajta. Nem hallott sem madarakat, sem a gyíkok vagy a rovarok neszezését. Még a fákról hulló ködcseppek is felolvadtak, mielőtt leértek volna a talajra. Nem húzódott a közelben motoros út, nem vágtak fát és repülő sem húzott el felette. Tökéletes csöndben állt.

Tadam, tadam, tadam.

A szíve vert gyorsan, nehezen. Flóra beszívta a párás levegőt, majd lassan kifújta. A tüdeje kitágult, széldzsekije a mellkasára feszült, majd elernyedt. Az oxigén végigbizsergett a testén, felfrissítette a vérkeringését, elzsibbasztotta az ujjait. Soha ennyire nem érezte még jelen magát a saját testében, és ezt a testet a hatalmas fák tövében aprónak és törékenynek érezte.

Lépett egyet, valami masszív megcsúszott a talpa alatt. Lepillantva egy őszapó mohából és pókhálóból szőtt fészkét vette észre. A fiókák rég kirepültek, a szél verhette le ezt az építményt, amely elhagyatottságában is erősen tartott. Moha és pókfonál – milyen törékeny dolgok, másnak mégis a biztonság középpontját jelentették. Flóra lábával óvatosan a saras ösvény szélére tolta, ám az mintha ragaszkodott volna a fához, ami hűtlenül leverte magáról. Flóra lehajolt, hogy megtudja: mi készteti továbbra is kötődésre a fészket. Egy pókfonál tartotta meg, ami egészen a fatörzs lyukas tövéig vezetett. Ezt friss pókháló szőtte be, a mérnökök fantáziáját is megmozgató fonálon cseppsor futott végig, akár egy gyöngynyaklánc. Flóra csodálta a jelenséget, közelebb hajolt hozzá. Mi van, ha minden egyes csepp egy apró mikrokozmosz benne milliónyi kötődéssel és szakítással? Vajon az odabent állandóan változó világ szétfeszíti a teljes gömböt? Mert a teljes elszakadás, a részek túlzott önállósága magában hordja a szétesés lehetőségét. A kötődés erő.

Az átlátszó cseppek sora feketére váltott. Mennyi is? Egy, két, há, négy, öt hat, hét, nyolc szem nézett vissza rá. A cseppfüzérbe illeszkedve egy szőrös potrohú pók mászott elő lassan, akár egy reumás vénember. Ő uralta ezen világokat, egyetlen mozdulatával megszüntethette azokat, ám újat nem tudott létrehozni, ezt egy nála is nagyobb hatalom, a természet tehette csak meg. Szemében tükröződtek a bükkös szálegyenes törzsei; világ a világban.

Flóra felvonta a szemöldökét, majd felemelte a fejét. Körülötte tisztult a köd. A fák lengedeztek a gyenge szélben, vörös-sárga ágaikkal integettek a nőnek. A lába alatt életre kelt a talaj. Mintha zuzmós fadarabok görögtek volna arrébb, ám jobban megszemlélve egy, majd még egy és újabb szalamandrák bújtak elő az avar alól. Egymásnak feszültek, legurultak a domboldalon. Fekete gombszemeikkel egymásra koncentráltak, sárga-fekete testük csillogott. Ketten-hárman összekapaszkodva birkóztak a vékonyodó köd leple alatt. Ez nem zavarta meg őket, az őszi egyenlőség hívásának engedelmeskedtek, annak rendje szerint állították fel saját rendjüket, míg a verseny lassan orgiába fordult. Flóra nem tehetett mást, lassan, óvón haladt köztük a hegyen, miközben úgy érezte, még órákat, napokat tudna eltölteni a talaj apró népeit figyelve.

Hirtelen barátnője hangja csendült a csúcs felől:

– Flóra gyere már, mit csinálsz? Mi már felértünk a kilátóhoz. Odafentről olyan, mintha az egész világot látnánk!

Flóra elmosolyodott. Ő már látta az egész világot.

*

Megjelent az Irodalmi Rádió 2023-as Vetkőznek már a csalfa fák c. antológiájában

https://alexandra.hu/konyv/szepirodalom/irodalmi-radio/vetkoznek-mar-a-csalfa-fak

Orgona ága

 

Orgona ága hajlik a vidéki templom bejárata fölé. A falusiak kettesével, rendezetten vonulnak be a misére, elfoglalják a megszokott helyüket. Csak Boglárka családja ül elől, ők jobban elférnek a kelleténél. A fekete főkötős fejek odasandítanak feléjük, néhányan köszönnek is, de csak csöndben. Idebent minden az áhítatról szól. A mise témája: a feltámadás. Boglárka lehorgasztja a fejét, imára kulcsolt kézzel koncentrál a pap vigasztaló szavaira. Feltámadás. Nagypapa éppen egy hónapja halt meg. Akárhogy is, a feltámadás gondolata idegennek tűnik. Nagypapa ne haljon meg és támadjon fel, csak éljen. Boglárka ujjai kivörösödnek, amint összeszorítja a kezét. Szipogást hall. Mellette az anyja vállát csöndes zokogás rázza. Boglárka feloldja összefonódott ujjait és anyukájáéra kulcsolja. A remegés átterjed rá is, majd együtt lecsendesednek.

Barackfa virága hull Boglárka és édesanyja vállára, amikor kilépnek a templomról a keskeny járdára. A rózsaszín szirmok virágos úttá változtatják a megszokott járdát. Mennyi arcát mutathatja ugyanaz az út?

– Milyen szép ez az út ma – kezdeményez Boglárka beszélgetést.

– Olyan, mint tavaly – búsul mellette az anyja. Szemében a koporsó képe tükröződik. Boglárka megsimogatja a gondoskodó kezet.

– De ma olyan ünnepélyes.

– A letépett virágokban nincs semmi ünnepi.

Boglárka magában felsóhajt. Jobb kedvre derítené, de hogyan, amikor neki ugyanúgy hiányzik nagypapa? Némán, egymásba karolva sétálnak a pirostetős házukig.

– Öltözzetek új ruhába, jönnek a szomszédok – szól ki Ilka néne a tornácajtón. – Annyi ételt hoztak át reggel, még nagypapa sem bírná megenni.

Boglárka elmosolyodik a hatalmas ebédek emlékére. A családi ház változatlan. A nappaliban a szűkebb baráti kör, húszan alig férnek, mégis néha megakad a társalgás. Óvatos pillantások siklanak nagypapa széke helyére, ahol most fehér krizantém áll egy fekete vázában, mellette egy jól sikerült képpel és egy szál fehér gyertyával. Senki sem ült volna oda, az a hely szent. A beszélgetésbe beállt csenden mindig ő lendített tovább, nélküle a beszédfolyam megrekedt, mint szekérkerék a kátyúban, amit csak együttes munkával lehet tovább lendíteni.

Boglárkát fojtogatja a társalgás. Megsimogatja anyja kezét, ám ő az üres széket látja.

– Ugye, milyen sokan eljöttek ma? – kérdezi a lány.

– Bárcsak nagypapa is itt lenne.

– Ő a derűs dolgokra koncentrált.

Anyuka nem hallja a mondatot, a múltba réved.

A szél becsapja az ablakot.

Zúgja az erdő: vihar lesz. Odakint a fenyők nehéz ágai zászlóként lengenek. Boglárka felpattan. Átsiet a nappaliba hordott megannyi szék között, el a családi fotók előtt az előszobában, beleugrik a kitaposott udvari sportcipőbe és kitárja az üvegajtót. A friss fenyőillat átöleli. Az ágak végén rózsaszín tobozok integetnek. Boglárka felfelé indul a dombon a szeretettel gondozott cseresznyés között. A vihart a kerítés melletti lila orgonabokrok fogják fel, amiket nagypapa ültetett.

Susogja a szellő: nincs mitől félned. Otthon vagy. A házban, a telken, a fák közt. Hiszen a fák is minden évben megújulnak. Boglárka elrévedve sétál a cseresznyésben. Emitt egy hinta, amin ülve hatalmasakat kacagott kiskorában, míg anyja hajtotta. Ott a fokhíjas fa létra még a dédi idejéből. Az anyja reszketve állt alatta, amíg felmászott cseresznyét szedni, s teli kosárral, cserkó-fülbevalóval, diadalittasan mászott le. A telek tetején körbeveszi a természet: szemben az erdő, a szomszéd tehenei, hátrébb a nyúlketrecek, ahová anyukájával mentek először. De ő már nem elégedett meg a falu látványosságaival, így együtt jártak állatkertbe, vadasparkba, kirándulni. Ő mutatta meg a világ számtalan lehetőségét, míg nagypapa a helyi szépségeket ápolta.

Boglárka magába issza a zöld megannyi árnyalatát, a frissen sarjadt fű illatát és végre megérti a nyelvüket. Berohan a házba a torokszorító beszélgetés közepébe, megragadja anyukája kezét és maga után húzza a kertbe, fel az orgonabokrok elé. Azok megértőn bólintanak, édes illatukkal körülölelik őket, mint nagypapa idejében.

– Emlékszel, anyu? Nagypapa kihozott ide és azt mondta: így sosem maradok szégyenben, neked pedig mindig lesz orgonád anyák napján. Azt mondta: a természet maga az emlékezés, el nem múló törődés, gyengédség a szívnek. Ezek a bokrok őrzik az emlékét.

Egy kiálló ág vigasztalón simogatja őket. Anyukája sápadt arcára a megnyugvás mosolya ül. Boglárka halkan dúdol, majd miközben átöleli anyja derekát egyre jobban felbátorodik, a dal végét már hangosan énekli:

– Üzenik az ágak-lombok, légy te mindig nagyon boldog, édesanyám!

*

Megjelent: A tavaszi szél titkai c. antológiában 2. helyezettként, Irodalmi Rádió, 2023.

Rókalyuk (novella)

 

Madárraj szállt fel a fátyolos égre. Riadt körözéssel keresték a megszokott formációt, majd sebesen maguk mögött hagyták az erdőt.

A dús lombú bükkös felszíne nyughatatlanul zsizsegett. A ritkán nőtt fák közt egy csapat kecses lábú őz vágott át, és eltűnt a közelben csörgedező patak irányában. A tisztáson sütkérező nyulak fülüket hegyezték, apró orrukkal szaporán szimatolták a szúrós szagú levegőt, míg végül felugrottak és elvágtáztak, hatalmas lábaik nyomán csak úgy porzott a föld.

Vörös bundás árnyak suhantak keresztül az erdőn. Lesunyt fejjel, puha mancson ugrálták át a faágakat és gödröket. Rövid életük során sokszor végigfutották már ezt az akadálypályát, de még sohasem siettek ennyire. Rózsaszín nyelvük oldalt lifegett. A legutolsó szőrgombóc egyszer csak megbotlott és lebukfencezett a lejtőn. Róka Riza azonnal lerohant érte, hegyes fogaival megtorpanás nélkül ragadta meg a tarkóját és tovább sietett. A kis lurkó szégyenkezve húzta be fejét-lábát, testvérei pedig anyjuk köré gyűltek és nyurgalábú léptekkel előrefutottak.

Végre elértek a zsenge füvű völgyben fekvő területükre, de ezúttal az ismerős jelzéseket átmarta a füstszag. Anya és gyermekei bevágódtak a kotorékba, és a henger alakú járatban meg sem álltak az alvóhelyükig. Ott aztán Riza mind a négyüket tisztességesen letisztogatta, de rendszeres időközönként kiszagolt a nyíláson, és fülét hegyezte. A kicsik a fáradtságtól eleinte nyugodtan tűrték a mosdatást, de ahogy erőre kaptak és odakintről sem érzékeltek semmi gyanúsat, kisvártatva már egymáson átmászva birkóztak.

Riza a járatban állt, fehér mellkasa hevesen mozgott, apró fekete orra és szeme obszidiánként csillogott. Végül leült a földre, maga alá húzta mancsait és lompos farkának fanyar illatával ölelte körbe magát. Fiai mögötte kaffogtak és hancúroztak, ez a megszokott játszadozás elálmosította. Épp letette állát a fekete mancsára, mikor léptek közeledtek a völgyükbe.

Egyenesen az odú felé.

Riza csendre intette kicsinyeit. Felpattant, lábai megfeszültek és kivillantotta felső ínyét.

– Megtaláltam – szivárgott be egy fiatalember hangja. – Biztos ide bújtak.

– Hagyd őket – kérte a másik fiú.

Két fej takarta el a fényt az alagút bejáratában. Riza egészen a talajra lapult, apró körmét a göröngyös földbe mélyesztette és felborzolta a bundáját.

– Azt hagyd itt és menjünk már – unszolta barátját a fiú.

Az emberek árnya eltűnt az odú elől. Ruhacsapkodás szűrődött be, végül a fű elnyelte lépteiket.

Riza lehuppant a földre és kifújta magát, kinyújtóztatta tagjait és nagyot ásított. Ekkor kellemes illat csapta meg az orrát. Óvatosan felkelt. Legvagányabb fia felpattant, de Riza szigorúan visszaparancsolta testvérei mellé. Ő maga ment ki lépésről lépésre, mígnem bundája felizzott a nap fényében. Az emberek nyomát kutatta piheszőrű fülével és pisze orrával, de azok már messze jártak. Jelenlétükre csak a közeli lapos kövön heverő nyársra szúrt sülthús emlékeztetett.

*

Megjelent: Valami tavasz antológia, 2021.