Rókalyuk (novella)

 

Madárraj szállt fel a fátyolos égre. Riadt körözéssel keresték a megszokott formációt, majd sebesen maguk mögött hagyták az erdőt.

A dús lombú bükkös felszíne nyughatatlanul zsizsegett. A ritkán nőtt fák közt egy csapat kecses lábú őz vágott át, és eltűnt a közelben csörgedező patak irányában. A tisztáson sütkérező nyulak fülüket hegyezték, apró orrukkal szaporán szimatolták a szúrós szagú levegőt, míg végül felugrottak és elvágtáztak, hatalmas lábaik nyomán csak úgy porzott a föld.

Vörös bundás árnyak suhantak keresztül az erdőn. Lesunyt fejjel, puha mancson ugrálták át a faágakat és gödröket. Rövid életük során sokszor végigfutották már ezt az akadálypályát, de még sohasem siettek ennyire. Rózsaszín nyelvük oldalt lifegett. A legutolsó szőrgombóc egyszer csak megbotlott és lebukfencezett a lejtőn. Róka Riza azonnal lerohant érte, hegyes fogaival megtorpanás nélkül ragadta meg a tarkóját és tovább sietett. A kis lurkó szégyenkezve húzta be fejét-lábát, testvérei pedig anyjuk köré gyűltek és nyurgalábú léptekkel előrefutottak.

Végre elértek a zsenge füvű völgyben fekvő területükre, de ezúttal az ismerős jelzéseket átmarta a füstszag. Anya és gyermekei bevágódtak a kotorékba, és a henger alakú járatban meg sem álltak az alvóhelyükig. Ott aztán Riza mind a négyüket tisztességesen letisztogatta, de rendszeres időközönként kiszagolt a nyíláson, és fülét hegyezte. A kicsik a fáradtságtól eleinte nyugodtan tűrték a mosdatást, de ahogy erőre kaptak és odakintről sem érzékeltek semmi gyanúsat, kisvártatva már egymáson átmászva birkóztak.

Riza a járatban állt, fehér mellkasa hevesen mozgott, apró fekete orra és szeme obszidiánként csillogott. Végül leült a földre, maga alá húzta mancsait és lompos farkának fanyar illatával ölelte körbe magát. Fiai mögötte kaffogtak és hancúroztak, ez a megszokott játszadozás elálmosította. Épp letette állát a fekete mancsára, mikor léptek közeledtek a völgyükbe.

Egyenesen az odú felé.

Riza csendre intette kicsinyeit. Felpattant, lábai megfeszültek és kivillantotta felső ínyét.

– Megtaláltam – szivárgott be egy fiatalember hangja. – Biztos ide bújtak.

– Hagyd őket – kérte a másik fiú.

Két fej takarta el a fényt az alagút bejáratában. Riza egészen a talajra lapult, apró körmét a göröngyös földbe mélyesztette és felborzolta a bundáját.

– Azt hagyd itt és menjünk már – unszolta barátját a fiú.

Az emberek árnya eltűnt az odú elől. Ruhacsapkodás szűrődött be, végül a fű elnyelte lépteiket.

Riza lehuppant a földre és kifújta magát, kinyújtóztatta tagjait és nagyot ásított. Ekkor kellemes illat csapta meg az orrát. Óvatosan felkelt. Legvagányabb fia felpattant, de Riza szigorúan visszaparancsolta testvérei mellé. Ő maga ment ki lépésről lépésre, mígnem bundája felizzott a nap fényében. Az emberek nyomát kutatta piheszőrű fülével és pisze orrával, de azok már messze jártak. Jelenlétükre csak a közeli lapos kövön heverő nyársra szúrt sülthús emlékeztetett.

*

Megjelent: Valami tavasz antológia, 2021.