Tadam,
tadam, tadam.
A
szíve vert gyorsan, nehezen. Flóra beszívta a párás levegőt, majd lassan
kifújta. A tüdeje kitágult, széldzsekije a mellkasára feszült, majd elernyedt.
Az oxigén végigbizsergett a testén, felfrissítette a vérkeringését,
elzsibbasztotta az ujjait. Soha ennyire nem érezte még jelen magát a saját
testében, és ezt a testet a hatalmas fák tövében aprónak és törékenynek érezte.
Lépett
egyet, valami masszív megcsúszott a talpa alatt. Lepillantva egy őszapó
mohából és pókhálóból szőtt fészkét vette észre. A fiókák rég kirepültek, a
szél verhette le ezt az építményt, amely elhagyatottságában is erősen tartott.
Moha és pókfonál – milyen törékeny dolgok, másnak mégis a biztonság
középpontját jelentették. Flóra lábával óvatosan a saras ösvény szélére tolta,
ám az mintha ragaszkodott volna a fához, ami hűtlenül leverte magáról. Flóra
lehajolt, hogy megtudja: mi készteti továbbra is kötődésre a fészket. Egy
pókfonál tartotta meg, ami egészen a fatörzs lyukas tövéig vezetett. Ezt friss pókháló
szőtte be, a mérnökök fantáziáját is megmozgató fonálon cseppsor futott végig,
akár egy gyöngynyaklánc. Flóra csodálta a jelenséget, közelebb hajolt hozzá. Mi
van, ha minden egyes csepp egy apró mikrokozmosz benne milliónyi kötődéssel és
szakítással? Vajon az odabent állandóan változó világ szétfeszíti a teljes
gömböt? Mert a teljes elszakadás, a részek túlzott önállósága magában hordja a
szétesés lehetőségét. A kötődés erő.
Az
átlátszó cseppek sora feketére váltott. Mennyi is? Egy, két, há, négy, öt hat,
hét, nyolc szem nézett vissza rá. A cseppfüzérbe illeszkedve egy szőrös potrohú
pók mászott elő lassan, akár egy reumás vénember. Ő uralta ezen világokat,
egyetlen mozdulatával megszüntethette azokat, ám újat nem tudott létrehozni,
ezt egy nála is nagyobb hatalom, a természet tehette csak meg. Szemében
tükröződtek a bükkös szálegyenes törzsei; világ a világban.
Flóra
felvonta a szemöldökét, majd felemelte a fejét. Körülötte tisztult a köd. A fák
lengedeztek a gyenge szélben, vörös-sárga ágaikkal integettek a nőnek. A lába
alatt életre kelt a talaj. Mintha zuzmós fadarabok görögtek volna arrébb, ám
jobban megszemlélve egy, majd még egy és újabb szalamandrák bújtak elő az avar
alól. Egymásnak feszültek, legurultak a domboldalon. Fekete gombszemeikkel
egymásra koncentráltak, sárga-fekete testük csillogott. Ketten-hárman
összekapaszkodva birkóztak a vékonyodó köd leple alatt. Ez nem zavarta meg
őket, az őszi egyenlőség hívásának engedelmeskedtek, annak rendje szerint
állították fel saját rendjüket, míg a verseny lassan orgiába fordult. Flóra nem
tehetett mást, lassan, óvón haladt köztük a hegyen, miközben úgy érezte, még
órákat, napokat tudna eltölteni a talaj apró népeit figyelve.
Hirtelen
barátnője hangja csendült a csúcs felől:
–
Flóra gyere már, mit csinálsz? Mi már felértünk a kilátóhoz. Odafentről olyan,
mintha az egész világot látnánk!
Flóra
elmosolyodott. Ő már látta az egész világot.
*
Megjelent az Irodalmi Rádió 2023-as Vetkőznek már a csalfa fák c. antológiájában
https://alexandra.hu/konyv/szepirodalom/irodalmi-radio/vetkoznek-mar-a-csalfa-fak