A poéta természete

Köd kúszott a fák közé, körülfonta nyirkos törzsüket és mozdulatlanságba vonta a tájat. Flóra túrabotjára támaszkodva haladt felfelé a Bükk hegyei közt. Az időtlenségben elvesztette a hely és célérzékét is. Előtte néhány méterrel barátnői beszélgettek, könnyed hangjuk betöltötte a környéket. Flóra megállt, és a meredek kaptatón kifújta magát. Hiába kémlelt körbe, mintha vattában sétált volna. Nem látott semmit és amint barátnői eltűntek egy kanyarban, nem is hallott többé semmit. Süket csönd ült meg rajta. Nem hallott sem madarakat, sem a gyíkok vagy a rovarok neszezését. Még a fákról hulló ködcseppek is felolvadtak, mielőtt leértek volna a talajra. Nem húzódott a közelben motoros út, nem vágtak fát és repülő sem húzott el felette. Tökéletes csöndben állt.

Tadam, tadam, tadam.

A szíve vert gyorsan, nehezen. Flóra beszívta a párás levegőt, majd lassan kifújta. A tüdeje kitágult, széldzsekije a mellkasára feszült, majd elernyedt. Az oxigén végigbizsergett a testén, felfrissítette a vérkeringését, elzsibbasztotta az ujjait. Soha ennyire nem érezte még jelen magát a saját testében, és ezt a testet a hatalmas fák tövében aprónak és törékenynek érezte.

Lépett egyet, valami masszív megcsúszott a talpa alatt. Lepillantva egy őszapó mohából és pókhálóból szőtt fészkét vette észre. A fiókák rég kirepültek, a szél verhette le ezt az építményt, amely elhagyatottságában is erősen tartott. Moha és pókfonál – milyen törékeny dolgok, másnak mégis a biztonság középpontját jelentették. Flóra lábával óvatosan a saras ösvény szélére tolta, ám az mintha ragaszkodott volna a fához, ami hűtlenül leverte magáról. Flóra lehajolt, hogy megtudja: mi készteti továbbra is kötődésre a fészket. Egy pókfonál tartotta meg, ami egészen a fatörzs lyukas tövéig vezetett. Ezt friss pókháló szőtte be, a mérnökök fantáziáját is megmozgató fonálon cseppsor futott végig, akár egy gyöngynyaklánc. Flóra csodálta a jelenséget, közelebb hajolt hozzá. Mi van, ha minden egyes csepp egy apró mikrokozmosz benne milliónyi kötődéssel és szakítással? Vajon az odabent állandóan változó világ szétfeszíti a teljes gömböt? Mert a teljes elszakadás, a részek túlzott önállósága magában hordja a szétesés lehetőségét. A kötődés erő.

Az átlátszó cseppek sora feketére váltott. Mennyi is? Egy, két, há, négy, öt hat, hét, nyolc szem nézett vissza rá. A cseppfüzérbe illeszkedve egy szőrös potrohú pók mászott elő lassan, akár egy reumás vénember. Ő uralta ezen világokat, egyetlen mozdulatával megszüntethette azokat, ám újat nem tudott létrehozni, ezt egy nála is nagyobb hatalom, a természet tehette csak meg. Szemében tükröződtek a bükkös szálegyenes törzsei; világ a világban.

Flóra felvonta a szemöldökét, majd felemelte a fejét. Körülötte tisztult a köd. A fák lengedeztek a gyenge szélben, vörös-sárga ágaikkal integettek a nőnek. A lába alatt életre kelt a talaj. Mintha zuzmós fadarabok görögtek volna arrébb, ám jobban megszemlélve egy, majd még egy és újabb szalamandrák bújtak elő az avar alól. Egymásnak feszültek, legurultak a domboldalon. Fekete gombszemeikkel egymásra koncentráltak, sárga-fekete testük csillogott. Ketten-hárman összekapaszkodva birkóztak a vékonyodó köd leple alatt. Ez nem zavarta meg őket, az őszi egyenlőség hívásának engedelmeskedtek, annak rendje szerint állították fel saját rendjüket, míg a verseny lassan orgiába fordult. Flóra nem tehetett mást, lassan, óvón haladt köztük a hegyen, miközben úgy érezte, még órákat, napokat tudna eltölteni a talaj apró népeit figyelve.

Hirtelen barátnője hangja csendült a csúcs felől:

– Flóra gyere már, mit csinálsz? Mi már felértünk a kilátóhoz. Odafentről olyan, mintha az egész világot látnánk!

Flóra elmosolyodott. Ő már látta az egész világot.

*

Megjelent az Irodalmi Rádió 2023-as Vetkőznek már a csalfa fák c. antológiájában

https://alexandra.hu/konyv/szepirodalom/irodalmi-radio/vetkoznek-mar-a-csalfa-fak