Évértékelő 2023.

 

A pályázatokra írás rengeteg várakozással jár pláne, ha kilépek a komfortzónámból és új zsánerekkel kísérletezek. Ugyanakkor már csak arra a pályázatra jelentkeztem, ahová mondanivalóm akadt, sikerült megszabadulnom a kényszertől, hogy mindenhová kötelezőnek érezzem az írást, nehogy elszalasszak egy lehetőséget is. Az alkotásnak a mondanivaló mellett az örömről is kell szólnia. Így nyári szünetet tartottam a közösségi médiában. 

Most összefoglalva szembesültem a ténnyel, hogy idén a korábbinál több megjelenési lehetőséget kaptam. A folyamatos fejlődés örömmel tölt el, ugyanakkor még igen hosszú út áll előttem. Szerencse, hogy folyamatosan haladok előre és ki tudja, mit hoz a jövő? 

Lehetőségben, fejlődésben és sikerekben gazdag Boldog Új Évet Kívánok!

2023-as megjelenések

Antológia:

- Véres valentin – Szemrevaló, Üldözve csepptől cseppig

https://redzonebook.hu/termek/halalosan-szeretlek/

- A tavaszi szél titkai (antológia) – Orgona ága (2. helyezett)

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/a-tavaszi-szel-titkai

 

- Állat kínálat (antológia) – A varjú és a dió

https://webshop.marsbook.hu/Allat_kinalat

 

- Hívatlanok (antológia) – A hívatlan (címadó)

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/sci-fi-fantasy-krimi/hivatlanok

 

- Ébredés (antológia) - Biztonságban rekedve

 

- Vetkőznek már a csalfa fák (antológia) – A poéta természete
https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/vetkoznek-mar-a-csalfa-fak

 

- Cirkusz a moziban (antológia) – Posztnovella

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/cirkusz-a-moziban

 

- Halloween újragondolva (antológia) – Tollmag

https://talentumhouse.hu/termek/halloween-ujragondolva/

 

Online:

https://helyorseg.ma/rovat/novella/nemethy-alexandra-danse-macabre

https://helyorseg.ma/rovat/tarca/nemethy-alexandra-elfoglaltsag-ko

http://ujnautilus.info/ha-az-a-vereb-leszall

http://ujnautilus.info/arnnya-valva-haikuk

Az ajtók mögött

Teca karját lehúzta leszakadt pántú válltáskája, amibe ezúttal az ebédjén és egy vaskos könyvön kívül a notebookját is bezsúfolta. A fiatal nő karja zsibbadt, gyomrába pedig görcs állt a gondolatra, hogy fél napja maradt az asztali számítógépén összeállítani azt a fenntartható fejlődésről szóló prezentációt, amit két hétig készített elő, és amit a munkatársa egy kávékilöttyintéssel tönkretett.

Pittyent a lift, majd kinyílt az ajtó és feltárta a hatodik emelet steril fehér falát, és a palaszürke aljzatot. Teca lakása a rövid folyosó végén volt, de minden egyes hazajövetel felért egy katonai akadálypályával. A két pár, egymással szemközti ajtó olyan szomszédokat rejtett, akik mellett a pokol négy lovasa is csak kiscserkésztanoncnak számított.

Teca felmérte a terepet. Rögtön balra a narancssárga lábtörlő felől szemet csípő szag terjengett; Fifike, a szürkésbarna szőrű havanese ismét az ajtó előtt végezhette el a dolgát, csak mert Gizi néni Esmeraldának drukkolt a tévé előtt ahelyett, hogy levitte volna az ebet. Vele szemben, a szellemszomszéd ajtaja előtt csak egy fehér szemeteszsák bizonyította a lakó létezését. Az igazi veszedelem rajtuk túl kezdődött: a süket Ferkó és az okos Huba. Az egyiket soha semmilyen szívességre sem lehetett megkérni, nagyothallása révén ritkán nyitott ajtót. Ellenben Huba folyton Teca csengőjén ült és a házirend zajra és felújításra vonatkozó pontjait mondta fel olyan hangon, akár a pályaudvari bemondók.

Teca megszorította táskája fülét, behúzta a nyakát, és a lehető leggyorsabban végigkopogott magassarkújában a kőpadlón. Lépteit felerősítve verte vissza az ablaktalan folyosó, a kulcscsörgés pedig egy lovagi csörtének is beillett. Teca gyorsan beslisszolt az ajtaján, kezét a kerethez illesztve óvatosan becsukta, majd ledobta a táskáját a földre és lerúgta a lábbelijét. Az erős mozdulattól a lakkcipő nekirepült a szemben lévő polcnak, és leverte róla a pirosan bimbózó hibiszkuszt. A növénynek fél év kellett, amire ebben az árnyékos lakásban virágot hozott; Teca tehetetlen dühében felnyüszített.

Kerek faliórája kattogva hívta fel a figyelmét a tényre, hogy fél öt van, másnap kilencre újra kell írnia a bemutatóját.

Sebaj.

Teca a hűtőhöz lépett, kivette a tequilás üveget, és jó kortyot húzott belőle, elvégre feszülten nem lehet dolgozni. Ahogy éhgyomorra sem, ezért felhívta a kedvenc kínai éttermét, két adag édes-savanyú csirkét és sült banánt rendelt, majd dolga végeztével még egy korty alkoholt ivott.

Amíg a futárt várta, rendbe szedte a virágát és összesöpörte a még nedves földet, ami fekete csíkokat hagyott a fehér kövezeten. Később majd felmossa, senki sem kéri számon. Felvette a padlóról kedvenc, ám menthetetlen válltáskáját, kihalászta belőle a barna folttal büszkélkedő világoskék notebookot, letette az íróasztalára, és kinyitotta. Bekapcsolta. A kijelző fekete maradt. Teca a hűtőhöz lépett és immár el sem tette a tequilás üveget, inkább poharat vett elő. A harmadik adag után bekapcsolta a hifit, kellemes hangerőre tekerte a Tankcsapdát és bólogatással élte bele magát a hangulatba.

Bekapcsolta az asztali számítógépét is, majd a fiókja mélyéről előkotorta jegyzetfüzetbe felfirkált vázlatait. Eleget foglalkozott a feladatával, meg tudja csinálni.

Csengettek az ajtaján. Teca homlokráncolva lesett a kukucskálóba. Az ételfutár helyett Huba állt az ajtaja előtt precízen vasalt halványzöld ingben, keresztbe font karral. Teca az ajtóba verte a homlokát, majd hirtelen ötlettől vezérelve kinyitotta, és szívélyesen az idős úrra mosolygott.

– Huba úr, de jó, hogy csöngetett, van kedve poharazgatni?

A férfi simára borotvált arca bíborba fordult, amit kiemelt kimérten hátrafésült fehér haja. Leereszette a karját és hátrált egy lépést.

– Azért csöngettem, hogy szóljak: habár még nincs tíz óra, a jó ízlés határát meghaladó hangerő semmilyen napszakban sem elfogadott ebben a házban.

– Nem ön a közös képviselő, Huba úr, ne aggódjon a hangerő miatt. Amúgy is, éppen kellemes, na jöjjön! – Azzal Teca megragadta a férfi karját és berántotta a lakásába, majd kilépett, és rátenyerelt a süket szomszéd csengőjére, de mivel ő nem reagált, tenyerével verte a palaszürke ajtót.

– Ferkó bácsi! Tudom, hogy bent van! Jöjjön át egy pohárkára! Ferkó bácsi!

Teca éles hangjától visszhangzott a steril folyosó. Csoszogó léptek hallatszottak a lakásból, kulcscsörgés, majd láncnyira kinyílt az ajtó, és egy gyűrött, szemüveges arc bukkant fel a félhomályból.

– Tessék.

– Jöjjön át poharazni, Ferkó bácsi!

– Tessék? – kiabálta a bácsi.

– Inni!

Teca torka megfájdult az ordítástól, ezért kezével mutatta a nemzetközi mozdulatot.

– Ja!

Ferkó becsukta az ajtót, csörrent a lánc, majd kicsoszogott elnyűtt kék strandpapucsban, mackónadrágban és egy fehér atlétában.

Teca előre ment a lakásába, töltött két pohárral a vendégeinek és a kezükbe nyomta az italt, majd folytatta partizánakcióját, és Gizi nénihez is becsöngetett.

– Várjon, aranyom!

Teca karján felállt a szőr a megszólítás hallatán. Utoljára óvodás korában hívták így a házinénik, akkor sem szerette, hogy egy fémhez hasonlítják.

– Jövök már! – kiabált a néni. Egy örökkévalóság múlva bukkant elő. A lába mellől kirobbant Fifike és csaholva körbeugrálta Tecát, magas vakkantásait visszaverték a falak. A néni botjára támaszkodott, arcán jóságos nagymama mosoly terült szét. – Miben segíthetek?

– Emelet bulit tartunk, szeretném meghívni.

– Jaj aranyom, reggel beállt a derekam, még Fifikét sem tudtam levinni sétálni, biztos érzi a pisiszagot.

Teca arca megvonaglott. A néni túl kedvesen, panasz nélkül mesélte el a helyzetét, nem tudott rá haragudni.

– Tessék átjönni hozzám, addig leviszem a kutyát egy gyors körre.

– Jaj aranyom, megtenné?

– Persze.

Teca visszarohant a sportcipőjéért, felhúzta, és már ment is a nénihez. Ő elővette a kutya rózsaszín pórázát.

– Nyugodtan tegye rá aranyom, nem harap.

Teca leguggolt, és a középhosszú selymes szőrcsomók közt felcsatolta a hevedert.

– Megkérdezhetem, miért hív aranyomnak? Tetszik tudni, Teca a nevem.

– Mert hasonlít az unokámra, ő ilyen filigrán, jóakaró teremtés.

Teca nyelt egyet, majd hívta a liftet.

– Mindjárt jövök.

Az utcán a kutyus olyan erővel húzta a legközelebbi pázsit felé, amit a nő ki sem nézett belőle, engedelmesen futott utána és megvárta, hogy elvégezze a dolgát. Ezután hosszú pórázon hagyta, hogy kedvére kergesse a káposztalepkéket, miközben azon tűnődött, mit csinálhat a három nyugdíjas Tankcsapdával és tequilával a lakásában.

A kapu előtt egy motoros futár parkolt le. Teca már messziről odakiáltott neki, integetett is, amire a fiú odahozta a rendelését. Teca így már a vacsorája és egy elégedett kutyus kíséretében tért vissza a hatodikra. Már a liftben hallotta a basszus dübörgését, amikor pedig szétcsusszant előtte az ajtó, a hangerőtől reszketve bújt a lába mögé Fifike, és magas hangon próbálta túlugatni a rockot: Úgy kapod, ahogy kérted az életedet úgy kapod, ahogy…

Teca egy karral felnyalábolta a kutyust, és a lakásához rohant, ám a küszöbön megtorpant.

A fenyő konyhaasztalnál egymással szemben ült a két férfi; Huba úr egyenes tartással, kezével a feles poharát fogta és megemelt szemöldökkel hallgatta Ferkó bácsi beszámolóját.

– Ott ültünk a betonfalnál, tűzött a fejünkre a nap, meleg van ám a fronton. Nem a hőségre gondolok tudja, hanem a belső izzásra, a feszültségre, hogy bármikor meghalhatunk. Emlékszem, a puskát markoltam, a sisakom folyton előre csúszott, apró por szállt, és felrobbant a bomba. Nekem szerencsére csak az egyik dobhártyámat vitte, másnak a kezét-lábát. Csúnya dolog a háború.

Huba úr poharat tartó mutatóujjával az ajtóban tébláboló házigazdájukra mutatott. Ferkó bácsi megfordult a székén és odakiáltott Tecának.

– Jó ez a zene, végre hallom a szövegét is!

– Átjöhet bármikor – felelt hangosan a fiatal nő, majd letette a kínai ételt a pultra és elengedte a kutyust, aki boldogan rohant oda a gazdijához. Gizi néni a drapp kanapén fekve ült, derekát párnákkal támasztotta ki, onnan szólt rá kedvencére:

– Ne ugorj fel, Fifi, nem otthon vagyunk. – A kutya nem hallgatott a szóra, lelkesen nyalogatta a néni ráncos kezét. Gizi néni mentegetőzve mondta Tecának. – Sajnálom, nem jár vendégségbe.

– Nem baj, nyugodtan felugorhat. – Gizi néni pillantása a műanyag dobozokra vándorolt. Teca megkérdezte. – Tetszik vacsorázni?

– Tessék?

Huba úr felállt, és lejjebb vette a hangerőt. Teca hálásan rámosolygott, majd megismételte a kérdését. Gizi néni zavartan legyintett.

– Hagyd csak, aranyom, van rajtam elég hús, holnapra elmúlik ez a nyavalya, akkor majd főzök finom rántott combot. – Teca kibontotta a dobozokat; édes-savanyú illat töltötte be a nappalit. Gizi néni nagyot nyelt. – Jó az a kínai étel? Még sosem ettem.

Teca nem is kérdezett többet, elnegyedelte az adagot és a két férfi elé, valamint tálcán Gizi néninek adta. Ferkó bácsi bizalmatlanul, Huba úr távolságtartón vette kezébe a villát.

– Hű, de jó ez! – rikkantott fel Gizi néni a kanapéról, Fifike farkcsóválva kuncsorgott kóstolóért a lábánál. A néni odanyújtott egy husit az állatnak, majd megkérdezte Tecát. – Aztán mi történt, aranyom, hogy így áthívtál minket?

Teca leült egy székre és elregélte a napi pechsorozatát, és hogy tulajdonképpen a bemutatóján kéne dolgoznia.

– Miért nem kéred meg Zénót, hogy segítsen?

– Ki az a Zénó?

– Velem szemben lakik.

– A szellemszomszéd?

– Nappal alszik, éjszaka dolgozik. Többször be is akart kopogni hozzád, de végül midig meggondolta magát. Kis bátorításra van szüksége, de egyébként remek fiú. Számítógépekkel foglalkozik, ő mondta. Hívd át, talán meg tudja javítani a géped – ajánlotta Gizi néni egy huncut kacsintással.

(Megjelent a Szegény az ördög, mert nincsen neki lelke c. antológiában 2021-ben)

Évértékelő 2022.

 Évértékelő 2022.

Produktivitást tekintve csak ismételni tudom magam: 4 antológia és 6 online megjelenés, illetve 1 elkészült kézirat. Folytattam írói tanulmányaimat és emiatt más szemmel olvastam a sokkal több könyvet, mint eddig. Csodálatos élmény volt ennyi világban járni. 

Kívánom nektek a jövő évre a sok pozitív élményt abban a hobbiban, amit a legjobban szerettek. 

2022-es megjelenések:

Antológia:

Tollászkodó (antológia) – Keresed a szépet

https://moly.hu/konyvek/hajnal-eva-szerk-tollaszkodo

Lakótelepi hófehér (antológia) - Ki öleli meg az angyalokat?

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/lakotelepi-hofeher

Lámpások éjszakája (antológia) – Gyertyaláng

https://webshop.fairbookskiado.hu/termek/c_h-projects-9786150161686-lampasok-ejszakaja

Hová? (antológia) – Az igazolvány

https://moly.hu/konyvek/hajnal-eva-szerk-hova

 

Online:

https://afuzet.hu/nemethy-alexandra-a-valodi-emlekek/

http://ujnautilus.info/teli-haikuk

https://helyorseg.ma/rovat/novella/nemethy-alexandra-ujevi-fogadalom

http://ujnautilus.info/eso-alatt

http://ujnautilus.info/katana-teaval

http://ujnautilus.info/oszi-haikuk

Az igazság - 2002. január 25, avagy így írtam húsz éve

 Koppant az ajtó. A sápadt hold ridegen pillantott le az érkező vándorra. A komor hegyek között velőig ható szél üvöltött. Újabb kopogás, majd egy sietős hang hallatszott:

– Mi lesz már?
Az ajtó hirtelen kitárult, s egy vén öregasszony nézett végig sötéten a vándoron, majd megenyhült.
– Már vártuk, jöjjön be – s kezében a gyertyával mutatta az utat. Hosszú csigalépcső vezetett fel a toronyszobához, amit újabb nehéz tölgyfaajtó választott el a külvilágtól.
– Tessék – hallatszott egy megfáradt, ám még így is erős és magabiztos hang, mire a vándor belépett. Csak most hajtotta fel a kapucniját, mely az arcát fedte. Az egykor szoros hajfonatból ziláltan lógott pár tincs a vándor tiszta arcába.
– Lányom, Aróza, hát visszatértél? Oly rég elmentél, hogy már nem is reméltem, hogy valaha is viszontlátlak!
– Megjöttem, atyám, s teljesítettem küldetésünk.
– Ülj ide mellém, s meséld el az utad! Hány vándorunk vesztette életét a hegyen s folyókon át, míg idáig is eljutottunk, s hány százan lettek a sziorok áldozatai! Még így, visszagondolva is szörnyű. De most te mesélj, lányom – fordult ekkor a távoli révedésből Aróza felé, de ő már aludt. Kimerítette az út. Ardonir arcán halvány gúny jelent meg, majd megszólalt.
– Aludj csak. Bevégezted feladatod, többel már nem tartozol. Most azonban hadd lássuk, mi is történt... – s behunyta a szemét, mire látta maga előtt, ami Arózával esett az óta, mióta elhagyta a tornyot.

Aróza éjjel indult útnak. Szerencséjére újhold óta csak két nap telt el, így az eltakarta láthatatlan ellenségei elől. Legalábbis így gondolta. Közvetlenül a torony mellett kezdődött egy sűrű erdő, melynek fái leginkább egy fonott kosárra emlékeztettek, s lombkoronájuk felül szétnyílt. De nem csak az erdő volt sűrű. Valami áthatolhatatlan és érzékkel felfoghatatlan köd nehezedett a tájra, amiről a vándor tudta, hogy ott van. Tovább ment, de hirtelen minden beszürkült körülötte. A Szior Háló – gondolta, s óvatosabban haladt tovább. Fától fáig lopakodott, míg végül megállt. Körülötte mintha szürke alakok álltak volna a ködben, amiknek csak zölden villogó szemüket látta. Szorosabbra húzta a köpenyét. Jobb keze oldalán lógó kardjára tévedt, s megszorította. Lassan közelíteni kezdtek felé az árnyak, s a köré font gyűrű egyre csak szűkült. Csak pár lépés és...végem – gondolta. Eddigre már a hangjukat is hallotta. Csendes, egyenletes, kegyetlenül precíz mormolás, mint egy végeláthatatlan ima. Aróza szinte maga előtt látta, amint a sziorok elfogják, s aztán... Eltűnt.

Óriási káosz tört ki az árnyak között. Körbejárták a fát, mindenhol keresték Arózát, de nem találták, hiába keresték a nyomait, hiába néztek a koronára. A fára nem tudtak, s nem is akartak felmászni. A szior kegyetlen nép volt az igaz, s szürke és kíméletlen arcuktól mindenki rettegett, de a Lombtalan Erdőtől még ők is féltek, s fáit sem merték bántani. Néha–néha visszapillantva bosszúsan elmentek. Aróza kissé megnyugodott, de félelme még nem múlt el teljesen. A fa odújában ült egy idegennel, aki csak most vette el a szája elől a kezét, s ránézett.
– Ki vagy? – kérdezte, s cseppet sem örült az idegennek. Tündének nézte, s apja óvta a tündéktől.
– Lemilos. Garion küldött, hogy legyek a segítségedre az úton.
– Garion? Honnan tudjam, hogy igazat beszélsz? – kérdezte kétkedve.
– Ezt ő küldi – vett elő egy medált. – Azt mondta, felismered.
Aróza kezébe vette az ékszert. Garionnak még a békés időkben adta megbecsülése jeléül. Felvette, majd kiment az odúból.
– Sietős az utam. Garionnal itt kellett volna találkoznom, de nincs időm őt megvárni. Minden perc számít. Ha apám holnap éjjelig nem kapja meg a karéket, meghal, már most is gyenge. Induljunk! – s még egy pillantást vetett a szior nyomokra, majd tétován elindult. Valójában fogalma sem volt, hogy merre kell mennie. Az erdőben egy ösvény sem volt. A fák csupasz koronái fölött a sötétben felsejlett a hegyorom, csúcsán a várral.
– Tudod az utat? – kérdezte Lemilos.
– Nem pontosan. Jártál már itt?
– Egyszer. Kövess, de nagyon csendben. A fák nem örülnek, ha éjjel zargatják őket.
Egymás mögött haladtak, s egy vijjogásra Aróza felkapta a fejét, Lemilos az íját lövésre készen. A vándor az utolsó pillanatban rántotta le a tünde karját.
– Ez egy látó, az ellenség kéme. Le kell lőnöm, mielőtt észrevesz – magyarázta a tünde türelmesen, hiszen azt hitte, hogy a vándornak ilyennel még nem volt dolga. Ahhoz túl fiatal volt, alig múlhatott 18. Tévedett. Aróza feltartotta a karját, s az ölyv leszállt.
– Ő Himor, az én látóm. Nélküle nem jutottunk volna idáig – majd engedte a madarat, had szálljon. Az újra fehéren körzött a magasban. Aróza behunyta a szemét. Felülről mindent békésnek és kihaltnak látott, sziornak nyoma sem volt. A vár fölé repülve semmi mozgást nem észlelt, csak a várfalon álltak őrök. Tapasztalatait megosztotta Lemilossal.
– A hadsereg háborúba ment délre az emberek ellen két nappal ez előtt. Csak a király van itthon és a testőrei – egészítette ki a tünde. – De most már haladjunk tovább. Hajnalra a várba kell érni, s addig még hosszú az út.

Többet nem szóltak egymáshoz. Aróza az apjára gondolt és a karék varázserejére. Csak ez mentheti meg Ardonirt a haláltól. Ha meghal, azzal bevégeztetett az Andoras–dinasztiának. A vándorok szétszélednének, s újra csak a hegyeket járó, süllyedő nép lennének, ahonnan Andoras, az első uralkodójuk 850 évvel ezelőtt kiemelte és összefogta őket. Az órák lassan teltek, míg a sötétben mentek hangtalanul. Hajnal felé a lejtős rész meredeken emelkedni kezdett, s mire felkelt a nap, a vár aljához értek. Lemilos behúzódott egy szikla mögé, s két éles csúcsa közül kémlelte a várat.
– És most? – kérdezte a vándortól.
– Bemegyünk.
– Hogyan?
– A kapun – válaszolt olyan természetesen Aróza, mintha hetente látogatná a királyt. – Most te kövess – mondta és elindult a fal mellett.

Tudta, hogy mit akar és mit fog tenni. Egész idáig erre tartogatta az erejét, s ami eddigre felgyülemlett benne, az most féktelen erővel kitört. Ahogy belépett a vaskapun s körbenézett, mindenki szoborrá vált. Élő szoborrá. Mind pislogott s érezhető volt a feszültség, amellyel ki akartak törni ebből a bilincsből – hiába. Lemilos akaratlanul is megborzongott. Tudott valamit a vándorok erejéről, de azt még csak nem is sejtette, hogy erre is képesek. De miközben végiggondolta, Aróza már a trónteremben volt. Vaskos oszlopok tartották az íves boltozatot, s az egész terem inkább templomra emlékeztetett, mint trónteremre. Középen állt a trónszék, melyről két sárkányfej vigyorgott a belépőre, s az egészben volt valami taszítóan ellentmondásos. A vándor odalépett a királyhoz lecsatolni kezéről a karéket, de az hirtelen megmozdult, s tőrével felé döfött. Nem talált, de Aróza kénytelen volt hátrálni. Sebtében előkapta a kardját, eddigre viszont a király is felállt. Először a szemük csapott össze olyan erővel, hogy a falak megremegtek körülöttük. Az ablakok sikítva kitörtek és csörömpölve hulltak a fagyos kőre. A vándor elkapta szemét. Kardját hívta segítségül.

A király csak nevetett, s egy szemvillanással kettétörte a pengét. Újabb csörömpölés, majd dobhártyaszakító zúgás, akár a viharos tenger. A szél besüvöltött az ablakon. A király nem törődött többé a vándorral, hátat fordított és a trónhoz sétált. Köztük vihar tombolt. Szúrás. A király kábán megfordult hátában a tőrrel. Újabb szúrás. Ezúttal a szívébe. Fekete vércsík folyt végig a paláston. A király porrá vált, melyet a vihar azonnal elfújt. Minden elcsendesült, csak a fekete tócsa árulkodott a harcról. Aróza magához vette a tőröket és a karéket és lerohant az udvarra. A szobrok kezdtek feléledni s fegyvereikkel Lemilost célozták meg, aki fel–alá járkált az udvarban. A vándorral együtt rohantak ki a várból. Menekültek. Ahogy kiértek a kapun, dárdák és nyilak raja repült utánuk olyan sűrűn, mint egy madárraj. Nem volt hová bújni s Lemilos tudta: másodperceken belül meg fog halni, de a vándor közbeszólt. Megállt, s a tünde türelmét próbára téve mérhetetlen nyugalommal megfordult és felemelte a kezét. A fegyverek háromlábnyira célvesztetten hulltak le előttük. Egy csettintés, s az őrök íjai kettétörtek. A vándor és a tünde elment.

Az égbolt keleten vörösen lángolt, s a táj is feléledt, de mégis hátborzongató volt. Halotti csend honolt mindenütt, ami Lemilost vihar előtti csendre emlékeztette.
– Miért kell nektek a karék? – törte meg a csendet.
– Újraegyesítjük népeinket. Aztán segítünk a betegeken és elesetteken...begyógyítjuk a Világ sebeit.
– Ugrontól nem féltek?
– Az csak egy sötét legenda, régmúlt idők hagyatéka a gyerekeknek. El tudod képzelni, hogy itt valaha is szenvedés, sötétség és nyomor volt? Nézz körbe!

A felkelő nap sugarai megcsillantak a harmaton s a földet vörösbe öltöztették. Vérvörösbe, amely tengerként hullámzott, mikor a lágy szellő végigfújt a füves dombokon.
Délutánra Aróza megváltozott. Ahogy a torony felé közeledtek, egy sötét árny mind közelebb húzódott velük együtt a hegyekhez. A karék köve ekkorra sárgáról méregzöldre változott. A vándor érezte az erejét s elképzelte, mi mindenre lehetne használni. De a fő cél...
– Innen egyedül kell menned – zavarta meg gondolataiban a tünde. Ő is érezte, hogy a karék megerősödött, Ugron nevére már délelőtt is szinte parázslott, mostanra már izzott. Nem bírt tovább a közelében lenni. Aróza – maga sem tudta, miért – szinte örült ennek a kijelentésnek. Gyorsan búcsút vettek, majd magányosan folytatta útját. Nyugaton a még világító nap tompa homályba burkolózott, keleten a csillagos égen sötét felhők gyülekeztek. Lemilos még követte egy darabig, majd éles szelet érzett az arcán. Szinte vágta ez a semmiből keletkezett szélvihar. Behúzódott az erdőbe. Aróza kopogott az ajtón... Felébredt.
– Most már mindent tudsz – mondta atyjának, s átnyújtotta az ékszert. Az felvette, s mintha újjá született volna. Az előbb még félholt vándor körbejárt a szobában, mintha csak egy mély álomból ébredt volna. A kinti komor felhőkre nézett, majd a karékre, mely most már feketén izzott. Végül megszólalt.
– A karék! Hosszú évszázadokig vártam erre a pillanatra. Barlangban kellett sínylődnöm télen és nyáron, hidegben és forróságban, de most megfizetnek érte. Mind megfizet! – s felsőbbségesen gúnyos mosolyra húzta a száját.
– Atyám, nem értelek – Aróza. Megdöbbentette atyja változása.
– Köszönöm szolgamunkátok, de rád többé nincs szükségem.
– Nincs szükséged? Szolgamunka? Tán megőrjített a karék? – kérdezte rettegve Aróza, s le akarta tépni atyjáról, de egy nála erősebb hatalom visszanyomta a falhoz.
– Őrült? – kacagott most már vészjóslóan Ardonir. –Őrült? Most érzem csak igazán az erőm 900 éve először!
– De atyám, miről beszélsz? – de Ardonir nem hallotta lánya kérdését, tovább szőtte gondolatait. A szél kint egyre erősebben tombolt, majd bevágta az ablakot. Ardonir felriadva a lányra nézett.
– Az igazságot akarod? – fordult felé. Ő némán bólintott. A férfi vészesen felnevetett. – Hát tényleg nem érted? Ardonir, Andoras, Ugron...egy személy – majd megfordult és eltűnt.
– Nagy Ég, mit tettem? – rogyott le egy székbe Aróza, s a kezébe temette arcát. „Köszönöm” – súgta fülébe gúnyosan a szél. A Vihar kitört.

* * *

Az eredeti novellát javítás nélkül tettem közzé. Ma már látom a fejlesztendő pontokat. :)

Évértékelő 2021.

 

Az írás nekem olyan, mint a lélegzés. Akkor is csinálom, amikor alszom és akkor is, amikor a buszról bambulok az elsuhanó városra. Minden tapasztalás írás, minden elolvasott könyv újabb tudás és a kutatómunka igazi szórakoztató kihívás.

Tavaly nyárig többé-kevésbé egyedül folytattam ezt a magányosnak kikiáltott munkát, ám akkor bekerültem egy szakmailag és emberileg is remek csapatba, ami új löketet adott az álmom megvalósításához, hogy elmesélhessek egy számomra fontos és izgalmas történetet. Idén számos online és antológiás novellám jelent meg, fellendítettem az írói oldalam és befejeztem a könyvem kéziratát is. Mindezt írótársaimnak és barátaimnak köszönhetem, akik találó kritikával és határtalan lelkesedéssel támogattak abban, hogy ne csak írjak, de szakmailag igényes sorok kerüljenek ki a tollam alól.

 

Megjelenéseim 2021-ben:

 

Valami tavasz (antológia) – Rókalyuk

https://moly.hu/konyvek/hajnal-eva-szerk-valami-tavasz

 

Fagylalt az aszfalton (antológia) – Gleccservíz (2. helyezett)

https://www.lamakiado.hu/termek/21

 

Szegény az ördög, mert nincsen neki lelke (antológia) – Ajtók mögött

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/szegeny-az-ordog-mert-nincsen-neki-lelke

 

A mazsolás kuglóf titka (antológia) – Pogácsa

https://mairodalma.hu/a-mazsolas-kuglof-titka-avagy-a-nagyitol-szeretettel/

 

Online megjelenések:

http://ujnautilus.info/antikvar-ujdonsag

http://ujnautilus.info/bosszu-2

https://www.szofa.eu/az-utazo/nemethy-alexandra-eljovendo-mult

http://ujnautilus.info/kodrevesz

https://helyorseg.ma/rovat/gyerekirodalom/nemethy-alexandra-a-csalad-fekete-langja

 

Továbbá a Vörösmarty Mihály Könyvtár - Adventi Csillagok pályázatán Koszorú c. novellámmal első helyezést értem el.