Majdnem után

Vörös foltok olvasztják le az erdei aljnövényzet derét. A lelkek a hajnali köddel keverednek az égbe. Bükkök szürke törzséből húzom ki a szenteltjég bevonatú fém nyílvesszőimet, és teszem vissza a jégakkus tegezbe. Tiszták maradtak, a lidércek nem hagynak nyomot. A vér a tanítványaimé.

– Ne mozdulj! Ki vagy? – erős hang karcol végig a gerincemen és a tarkómnál áll meg.

Jó kérdés.

Lassan magasba emelem a kezem, és megfordulok. A naptalan völgy elrejti az arcom, felsétálok az alattomosan emelkedő dombra, a hang irányába. Talpam alatt reccsen a tavalyról megmaradt avar, korán kelő pockok iszkolnak előlem a fészkükbe.

Zsigmond szélesvállú alakja lép elő egy fatörzs mögül, hangos kattanással összecsukja ezüst lándzsáját.

– Találtál nyomokat, Erna?

Bólintok és magamhoz intem. Félrehúzott szájjal siet le a dombon és leguggol, mikor megmutatom neki a földön az alig észrevehető cseppeket. A száraz talaj a lidércekkel összeesküdve nyelte magába diákjaim vérét.

– Remélem, csak felszíni sérülés – fohászkodik Zsigmond. Hangja súlyos, akár a vihar előtti felhők. – Zalamélybe vezetnek, induljunk.

Az apró vércseppek valóban a központunk irányába vezetnek, ami azt is jelenthetni, hogy Dénesék a sebesült társaikat vitték vissza a Kúriába. Számomra sokkal érdekesebb a hirtelen felszívódott kéttucatnyi lidérc holléte.

– Méltóztatsz követni, vagy aranykeretes meghívóra vársz? – kérdezi Zsigmond. Félig visszafordul, a völgy sötétjében a terepszínű ruha is rejti, csak szeme fehérje villan felém. Mondanám, hogy csak a feszültség teszi, vagy hogy csak én vagyok neki ellenszenves, de mióta két hete a mi vadászközpontunkban vendégeskedik, következetesen egyformán fensőbbséges a takarítóval és az igazgatóval egyaránt.

Összepréselt szájjal követem katonás lépteit. A kidőlt fatörzseken játszi könnyedséggel lendül túl és egy gödörbe sem csúszik bele. Magabiztossága azt sugallja: ez az erdő az övé.

Zsigereimben érzem a változást – a felkelő nap fénye az égbe nyújtózó ágakba kapaszkodik, és lefelé kúszik az alig rügyező gallyakon és törzseken. Gyengéden ébreszti a harkályokat, cinegéket, mókusokat és végül a talaj lakóit, mígnem az egész dombtető arany fényben ragyog. Miért is kell nekünk a völgyben dolgozni? Felsétálhatnánk a fény magasságába és ebből a megkérdőjelezhetetlen pozícióból ítélhetnénk meg az alant lakó élőket és holtakat.

– Itt egy újabb nyom.

Nem mondod.

Zsigmond rendületlenül követi a nyomokat, nem hatja meg a tavasz szépsége. A vadászok törvénye kiégette belőle a változás iránti áhítatot.

– Hallod? – állít meg Zsigmond. Megrázom a fejem. Erősen behunyom a szemem, és mikor ismét felnézek, már a maga valójában érzékelem az erdőt. A szertefoszló köd megmutatja a fák hűvös békéjét, nyomán kellemes libabőr borítja be a testem. Énekesmadarak trilláznak, füttyögnek és csivitelnek a hajladozó ágakon, mindezen szépség mélyén szipogás lapul. A hang a völgy felől lebeg hozzánk, ezért gyorsabban haladunk előre. A hatalmas, meredek dombok egyre keskenyebb ösvénybe szorítanak.

– Ott – suttogja Zsigmond, orgánuma végigsistereg a szurdokon.

Megszaporázzuk lépteinket, majd a félhomályból kibontakozó földút közepén ülve megtaláljuk Milánt. Egy földbe szúrt vaskaróhoz láncolták egyik csuklójánál fogva. Terepszínű pólóját sár és szakadások borítják, mellényét és kardját rég elhagyta az éjszakai csatában. Két kék lidérc őrzi, a szürkeségben dundi ködpamacsnak tűnnek. Zsigmond előveszi a lándzsáját, mire éleset füttyentek. A lidércek felénk fordulnak, felismernek.

– Erna az, a tanáruk.

– A király kedvelte.

– Menjünk – tárgyalják meg a helyzetüket, majd egy villanással eltűnnek. Legalább az ő elpusztításuk nem az én lelkemen szárad.

– Te figyelmeztetted a lidérceket! – vádaskodik Zsigmond. – Mégis miket tanítasz a Kúriában? Látszik, hogy még túl fiatal vagy ehhez a munkához, néhány diák talán még idősebb is nálad, jól tudom?

Jól lenyomoztál, te vadászok éke, de talán mégsem eléggé. Ez a te életbiztosításod.

Nem áll szándékomban reagálni a megjegyzéseire. Az erdélyi iskolájukban a totális pusztítást nevelték belé és se kedvem, se energiám nincs meggyőzni arról, hogy tévedhet. Ők alapvetően elvetnek mindent, ami sötét, holott a legszebb virágok éppen az aljnövényzetben nőnek.

Milánhoz sietek, leguggolok hozzá és két kézzel erősen tartom az arcát. Ő fókuszál, majd a nyakamba borul.

– Tudtam, hogy eljössz értünk! A többieket tovább vitték nyugatra a Kúria irányába, még hajnalhasadás előtt.

Zsigmond tölgybarna hajamból kölcsönzött hullámcsattal nyitja ki a fiú bilincsét. Milán hatalmasat nyújtózik, jegenyére emlékeztető nyakigláb alakja fölém tornyosul. Hosszú ujjaival kirázza örökkön kócos hajából az erdő apró ajándékait. Azt hiszi, rendbe szedte magát, pedig ennél kópésabb és zöldfülűbb benyomást nem is kelthetne.

– Haladjunk – adja ki Zsigmond a parancsot. Jobb híján egyik tőrét nyomja Milán kezébe, és folytatja útját a völgyben.

Apró kuvikom vág elénk rikoltva. Leszáll a közeli bükkre, ahol tovább csapkod szárnyával és izgatottan borzolja a tollát.

– Várj már! Ez Erna madara, figyelmeztet minket – kiált Milán Zsigmond után, aki rendületlenül tör előre. Csakhogy mi nem követjük, ezért bosszúsan kifújja a levegőt és visszajön hozzánk.

– Mégis mire?

– Erre kell mennünk.

– Azt mondtad, a társaidat amarra vitték.

– Gombóc fentről jobban láthatta – vonja meg a vállát Milán. Zsigmond csípőre teszi a kezét.

– Azt mondod, egy madárra tegyük fel a társaid életét?

Tisztelhetnéd az állatokat.

– Nem egy közönséges madárra, hanem Erna kuvikjára.

Zsigmond megtornáztatja nyakát, majd visszafordul és eltrappol mellettünk.

– Komolyan egy efféle tollast kellett választanod? – mordul rám. Megvetése végigperzseli a karom. Nem számít, amíg hallgat a jó szóra, Milán pedig az elbűvölés mestere, életteli mosolyának eddig még mindenki örömmel hódolt be. A szülei kísérték el a felvételinkre rögtön a ballagása napján. Ahogy ugratták egymást azonnal kitűnt, hogy tőlük örökölte ezt a képességét. Örök vidámság és az összetartozás hálója védte azt a családot. Ha választhatnék, hozzájuk költöznék. Én csak a hazugságot kaptam az apámtól.

Kuvikom hangos rikoltással löki el magát az ágról és száll előre, idelenn sziromként elhullt kék lángok világítják az utat. Minél sűrűbben bukkannak fel, annál jobban érezzük a mellkasunkra telepedő nyomást. Milán követ szorosan a nyomomban.

– Lidércek? – kérdezi reszkető hangon. Bólintok.

Megremeg a föld.

Morajlás rázza meg egész testünket. Kőlavina zúdul feltartóztathatatlanul a meredek dombokról egyenesen felénk. Avar, faforgács és rothadás szaga kavarog a levegőben. A földből kifordított facsonkok nyögnek, sziklák csapnak össze felettünk – ránk szakadt rémálom.

Még az én kezem is ökölbe szorul.

A porként leülepedő illúzióból kék, zöld és piros lidérclángok bontakoznak ki mindennemű definiálható forma nélkül. Egyikük ember formájú, másikuk lángköntösbe bújt fantom, harmadik pedig a kettő szerencsétlen keveréke. Vidám karácsonyi fénysorként világítják meg a gerincet.

Milán a lábamnál reszket a földön, és a keverékre bámul. Talán az újoncoknak mégis félelmetes ez a meghatározhatatlanság.

A hóna alá nyúlva felsegítem a srácot. Ő kihúzza magát és önérzetesen leporolja a ruhájára akadt rögöket.

– Honnan tudtad, hogy nem valódi támadás? – kérdezi.

– A lidérceknek nincs teste – mutat rá Zsigmond.

– Lorenzonak volt.

– Nos, ő lidérckirály volt.

Neki határozottan volt fizikai teste, amolyan olaszosan bronz. Az emlékre félmosoly húzódik arcomra.

– Nem választhattak máris új királyt – tűnődik Zsigmond.

– Gyorsan dolgoznak, három nap alatt könnyen találhattak utódot. Eleve készültek a trónfosztásra – feleli Milán. Beszéd közben kihúzta magát, feltehetőleg ezen a napon egyetlen további lidércnyomásnak sem akarja megadni magát.

Színes fények tükröződnek a dombon; a keleti oldalon egy sor piros és kék lidérc lebeg felénk suttyomban menekülve a világosságtól, egyedül egy betegesen vézna és füstösen áttetsző alak tűri a nap sugarait. Ágak csiszolódnak össze körülötte a gyengén susogó szélben, hangjuk mint az ajtónyikorgás, kellemetlen és baljós.

Milán elkapja a csuklóm.

– Ez képtelenség! A lidércek halottak, az éj lényei.

– Mégis itt vannak – mormolja Zsigmond.

– Akkor sem élők.

– Pedig kifejezetten jelen vannak.

Lorenzo karizmatikus emléke villan fel előttem. Egy holdtalan éjszakán vettük be magunkat az erdőbe. A fákat ismertem, az éjszakai állatok pedig utat mutattak a megvadult lángocskákhoz; könnyedén nyilaztam le őket. Lorenzo nem folyt bele a harcba, az erdei útra állított lócáról követte az eseményeket. Akkor egyszer engedtem a közelembe munka közben, mert amit utána mondott, az a sírig kísér: „Kettőnk közül nem én vagyok a halott.” Ezt mondta nekem egy lidérc, aki nyughatatlanságában a túlvilágot is megtagadta.

– Lám, lám, lám – szólalt meg pergamenízű hangon a vézna trónkövetelő. Az idő teltével lassan ő is árnyékba araszolt. – Erdély Éke és Zala Gyöngye az én erdőmben, igazi megtiszteltetés.

– Hol vannak a diákok? – kéri számon Zsigmond. Ha nem egy számunkra kellemetlen kimenetelű csata előtt állnánk, szégyenemben kezembe temetném az arcom. Hogy beszélhet ilyen tiszteletlenül egy érzésre háromszáz éves lélekkel?

– Rögtön a tárgyra térsz, igaz?

– Bocsáss meg, csak aggódunk értük – finomít azonnal Milán. Jó fiú.

– Nocsak, itt egy jólnevelt tanítvány.

A lidérc elismerőn biccent felém. Mozdulatlanul fogadom a gesztust.

– Lennél szíves elárulni, merre találom a többi diákot? – préseli ki magából Zsigmond.

– Nem tudom – sistereg a lidérc.

– Már hogyne tudnád!

– Démonok vagyunk, nem képmutatók.

– Ezzel mire célzol?

– Ármányivadékot tűrtök meg a soraitokban, és ezt épp te ne vennéd észre?

A fák abbahagyják táncukat, a madarak elhallgatnak és a pockok és gyíkok avarcsörgetése is megszűnik, mintha az erdő összes lénye akkor és ott szeretné megismerni az igazságot.

Zsigmond Milánra mered, aki még mindig a karomat markolja. Nem vagyok biztos benne, hogy a védelmemet keresi a gesztussal, bár a fiú szellemi erőben mélyen alattam áll. Nem is tudja, mennyire. Zsigmond inkább engem kérdez:

– Te?

Szabad kezem csípőre teszem. Nagyon remélem, hogy ezt nem itt és most akarja megbeszélni.

– Jelenleg fontosabb dolgunk is akad – áll mellém azonnal Milán. Sokat adnék érte, ha egyszer a meztelen valójában tudhatnám, mégis mit gondol rólam? Mi készteti arra, hogy jókedvét rám pazarolja? Ugyanakkor ragaszkodása mélyen megérint, ezért őt sosem hagynám cserben. Talán épp ezt várja cserébe. Talán nem vár semmit, csak őszintén kedvel. Nem tudhatom. Életem szereplőinek egy százaléka, akit igazán ismerek, a többi szándéka merő találgatás. Minden esetre, ha Milán beszél helyettem, az rendszerint sokat javít a helyzeten. Összességében ő többször mentett meg engem, mint fordítva azon egyszerű oknál fogva, hogy Milán lenyűgöző könnyedséggel hárítja a nem fizikai támadásokat. Tizennyolc éves kora ellenére mester fokozatú lélekpáncél. Az öcsémre emlékeztet. A kisöcsémre, akit emberek téptek szét még Norvégiában. Tajtékozva rohanták meg, gyűrűbe fogták, és lerántották a legsötétebb valójukba. Hullámzó tömegük csak egy véres masszát köpött ki a felszínre. Mindezt azért, mert félig ármányvérrel született. Vajon hány még egy utolsó esélyt érdemelnek ezek a lények? És én mennyi esélyt érdemlek?

Zsigmond előveszi a lándzsáját, teljes hosszában kinyitja és nekem szegezi. Az ezüstös fémen színes lángocskák tükröződnek.

– Nem hihetsz egy lidércnek, a megtévesztés a lételemük – csitítja Milán a férfit. Hiába, a vadászat Zsigmond vérében van, erre képezték ki Európa legjobb iskolájában. Az emberéletet csak démonfajták feltétel nélküli kiírtásával lehet megóvni, legyen az a négy égtáj ármányurának egyike, vagy csak egy mérsékelten izzasztó rémálmot okozó lidérc.

– Barátok voltatok az előző lidérckirállyal – mondja nekem Zsigmond.

– Ezt megerősíthetem – hergeli a dombról a vézna új király.

– Lorenzo féken tartotta a helyieket. Ráadásul én is találkoztam vele, nagyon tiszteletteljesen viselkedett – bizonygatja Milán még mindig a csuklómat szorongatva. Zsigmond annyiba sem veszi a fiút, mintha egy szúnyog döngicsélne a fülébe. Lándzsája hegyét a mellkasomhoz érinti.

– Menj a vezetőd elé és vállald fel magad, akkor talán megbocsátást nyersz.

Mi ez, lottó? Csak veszek egy szelvényt és hipp-hopp, minden semmis lesz?

– A megbocsátás olyan, mint az elismerés. Küzdhetsz érte, de vagy megadja a másik fél, vagy bármit tehetsz, te magad nem szerezheted meg – mutat rá Milán nálam klasszisokkal finomabban.

– Az igazgatótok is kiharcolta az elismerést, pedig úgy hallottam, igencsak jelentéktelen családból származott.

– Valóban? Követik és behódolnak az akaratának, de ez távolról sem elismerés – feleli Milán. A dombokon egyre lejjebb kúszik a napfény, ezért nem pazarol több szót Zsigmondra. Megszorítja a karom, de mit szeretne kérni? Tárgyaljak, vagy támadjak? Igazán gyorsan pontot tehetnék az ügy végére, de ha egymagam elbánnék a jelenlévő összes lidérccel kétlem, hogy Zalamély vadászai repesve fogadnának. Aki sok holt lélekkel elbír, az egyetlen csettintéssel jópár élővel is végezhet.

– Merre láttátok utoljára Zalamély diákjait élve? – kérdezi Zsigmond a királyt a legkörültekintőbb fogalmazással.

– A lidércek sosem ölnek, ellentétben az ármányokkal – biggyeszti le ajkát az új király. – A vadászok sem jobbak, pusztán elrejtőznek emberi fensőbbségük mögé.

– Ti vittétek a diákokat a központ felé? – fogalmazza újra a kérdését Milán.

– Nyilván ez az ármány intézte az egészet – böki meg lándzsájával a mellkasomat Zsigmond.

– Miért tette volna?

– Mióta van szüksége egy ármánynak bármilyen indokra?

Ha tovább ingerel hamar kiderül, mennyire gyors Erdély Éke egy félármánnyal szemben.

– Erna a tanárunk. Szigorú, de lelkiismeretes, és sosem bántana minket – állítja Milán.

Zsigmond szemöldöke összefut.

– Honnan tudod, hogy ki ő igazán?

Jó kérdés. Én is szeretném megtalálni magam, de csak fantomot üldözök; akárhányszor a közelébe jutok a megoldásnak, az szerte foszlik. Mindig csak majdnem érem el. Kíváncsi vagyok mi történik, amikor majd áthidalom ezt a majdnemet.

Nyílvessző szakítja ketté a domboldalban húzódó karácsonyi égősort. Egy zöld lidérc füstté válva száll fel a lombkoronán keresztül a szabad égbe, csillámló felhővé oszlik szét és semmivé lesz.

Követem az eltávozását. Azt tanítjuk, hogy ezzel megszabadul a bűneitől, de éjszakánként gyakran felmerül bennem a kérdés: egy dühvel és bosszúval átitatott lelket valóban a megsemmisítés szabadít fel? Valóban ez az egyetlen mód? Valóban átsegítjük ezzel a túlvilágra?

A völgy bejárata felől egyre több vadász érkezik; karddal, számszeríjjal, lándzsával és ostorral esnek neki módszeresen a lidérceknek. Ők fejvesztve menekülnek immár nem törődve a vézna vezetőjelölt dombtetőről kiáltott utasításaival. Nem telik bele öt perc sem, és megtisztul a völgy. Társaink hozzánk sietnek.

– Jól vagytok? – érkezik mindenfelől a kérdés.

– Mi igen, a többi diák visszaért a központba? – kérdezi azonnal Milán.

Nemleges választ kapunk. Zsigmond közém és a társaim közé áll.

– Vigyázzatok vele, ő egy ármányivadék!

Ismét csend támad. A csata hevében megriadt madarak elhallgatnak, moccanatlanok a rovarok is. Tucatnyian várják a tagadásom, súlyos elvárásuk jobban megvisel, mint egy tömeges lidércnyomás. Közülük való vagyok, velük élek. Mit mondhatnék? Néhány éve tudom, hogy minek születtem, de vajon tényleg ez határoz meg?

– Erna mentett meg, most pedig azért jött, hogy a többi diákot is megtaláljuk – kel a védelmemre Milán. Még mindig a karom szorongatja. Vajon a ragaszkodását fejezi ki, vagy pusztán a többieket akarja megóvni egy rettentően alávaló támadásomtól? Miért tartotta erősen fogva egész végig a csuklóm?

Madárrajokat riasztó hangzavar robban a völgyben. A vadászok ott és azonnal érvelnek mellettem és ellenem. Egyesek mindig is tudták, mások nem hitték a fajomat ennyire erősnek, a vendégvadászok pedig nem hitték a zalai Kúriát ilyen gyengének. Kivörösödött arcukból fröcsög a sok szitok. Milyen jól rejtegették eddig ocsmány valójukat. Ha nem az életemről lenne szó hátra dőlnék egy fa tövébe, és mogyorót rágcsálva várnám ki a hosszúnak ígérkező vita végkimenetelét.

– Nézd meg, mit csináltál! – szól rám Zsigmond. Lándzsája hegyével ismét meglökne, de Milán gyorsabb. Két lépéssel hátra ránt és lendületből rohan tovább velem a domb alján elkerülve a vitázó párokká bomlott vadászokat. Azok észre sem veszik eltűnésünket, támadhatatlan igazuk bizonygatása teljes mértékben leköti őket.

Milán rohanva húz magával a meredek domboldalon felfelé, az erőlködéstől felgyorsul a szívverésem. A fiú erősen tartja a kezem, talpra ránt amikor kicsúszik alólam az avar, és csak akkor áll meg levegőt venni, amikor mélyen alattunk a vadászok már csak törpöknek tűnnek.

Bizsergető fény éri az arcom. A nap állásából és az útból ítélve éppen azon a dombtetőn állunk, ahonnan néhány perce a vézna lidérckirály döntötte romba zalamélyi életem. A balzsamos fény felmelegíti a völgyben kihűlt bőröm.

Mély lélegzetekkel irányítva lassítom szívem ritmusát. Vajon hogyan győzhetném meg veszélytelenségemről a vadászokat? Milán mondta jól: a kételkedőknek képtelenség bizonyítékot szolgáltatni. Ármányvéremmel képes vagyok rá, hogy valódi kőlavinát zúdítsak a sorsomról vitázó vadászok nyakába egészen addig, míg az utolsó is eltűnik a törmelék alatt. De azt sosem fogadják majd el, hogy ezt jó szándékból nem tettem meg. Bármikor megtehetném, és ez nekik elég. Vajon tényleg megéri egész hátralévő életemben arra pocsékolni az erőmet, hogy ártatlanságomat bizonygassam?

Milán még mindig nem ereszt. Becsapott – rezzenek össze a gondolatra. Talán hősnek képzeli magát; megmenti a társait azzal, hogy elhozott tőlük és most egy ostoba támadásra készül. Talán fizikai gyengeségét az eszével pótolja és csapdába csal, elvégre mégis csak ember.

– Jól vagy? – kérdezi Milán. Lehajol elém és leporolja térdemről a ráragadt leveleket, majd felegyenesedik és saját lerongyolódott ruháját is tüzetesen átvizsgálva szedi rendbe, végül megborzolja kópés haját. Rám sem néz, csak mikor nem válaszolok, akkor hagyja abba a bíbelődést. Meggyőzően sok időt adott nekem a támadásra. Minden vállalhatatlan gondolatomat szép szavakba csomagolva mondja ki, most pedig ellazult karral, gyanú nélkül vár a válaszomra.

Őszinte érdeklődése végigfut a tagjaimon és elolvasztja belső dermedtségem, mígnem megkönnyebbülten elmosolyodom. Mégiscsak él olyan ember, aki közülük valónak tart, ez a kötelék megnyugtat.

Kuvikom suhan el felettünk rikoltva, apró szárnycsapásokkal köröz. Milán érti Gombócot, a válaszomra vár. Meglapogatom a vállát.

– Jól vagyok. Gyere, keressük meg a többieket.