–
Magasságos csokis fánk! Rudolf, mi történt az orroddal?
Csillag vékony sikkantása oszlatta el szemem elől az
álomködöt. Kettőt pislogtam, mire Pompás és Íjas is megjelent az alvóbokszom
bejáratánál. Íjas riadtan megrázta magát, amikor meglátott; piros gyeplőjén
táncra keltek a csillámporos, zöld szívecskék. Közelebb lépett, majd együttérzőn
a nyakamhoz dörgölte a fejét. Elhúzódtam, mert Íjas szeretetkoktéljához még túl
korán volt.
Pompás előhalászta kistükrét a hátára vetett lila pokrócra
varrt zsebből, és felém nyújtotta.
– Nézd meg – mondta, de én felkaptam a fejem, amikor Ágas
megérkezett, és terebélyes agancsa hármuk fölébe emelkedett. Ágacskáin diszkrét
fehér fényű égősor villódzott, ezüstpapírba csomagolt szaloncukrok mellett.
– Ha szabad… – kérlelte Csillagot határozott baritonján. Amikor
észlelte, hogy az nem mozdul, megrázta a fejét, és lepottyantott elé egy csokit.
A hatás nem maradt el: Csillag kihátrált, és átengedve helyét, megadta magát a Nutellás
szaloncukor élvezetének.
– Na mi lesz már, nézz bele! – nyüstölt tovább Pompás.
Tekintetem Ágas fejdíszéről visszatévedt gondoskodó
barátomra, majd a hajkefével összecsukható zsebtükörre. Éreztem az orrom
feszülését, azt is, hogy bedagadt, de nem gondoltam, hogy valaha ilyen
látványban lehet részem.
Az orrom színe…
Nem piros volt.
Határozottan nem.
– Jaj… – nyögtem, mert abban a pillanatban nagyobb bölcsesség
nem jutott eszembe.
– Készítek egy bödön forró kakaót a kunyhóban, ezt meg kell
beszélnünk – jelentette ki Ágas. – Öt perc múlva találkozzunk odafent. Táncos
már begyújtott a kandallóban.
Csillag a kakaó hallatán Ágas nyomába eredt, mit sem törődve
tovább a rajtam történt gigantikus változással.
Nyakamba tekertem a sámlin heverő bordó-sárga csíkos sálamat,
melyet a jól megszokott piros-fehér helyett öltöttem fel – utóbbit előző nap
összepiszkoltam. Biztosra vettem, hogy a gyerekek nem bánják majd az új
stílust.
Sokat mondón barátaimra meredtem, és ismét az orromra
tereltem a szót.
– Talán csak a fényviszonyok miatt van – ötleteltem bizakodón,
de fejrázásuk láttán azonnal tudtam, hogy sem Popmás, sem Íjas nem osztja a
véleményem.
Semmi kétség nem fért ahhoz, amit a tükörben láttam.
Az orrom belilult.
*
– Úgy látom, nem a Griffendéles sálad lesz az idei karácsony
legnagyobb problémája – foglalta össze a lényeget Táltos, aki különösen
érzékeny volt a divatra. A fakunyhó legkényelmesebb hintaszékében trónolt olyan
szalmakalapban, amit a húszas évek óta nem viselt senki. Beleszürcsölt forró
italába, majd megigazította elegáns mellényét.
Táncos egy tripla leszúrt Rittbergerrel perdült a kunyhó
közepére tolt asztal elé, és fémtálcán lehelyezte a második adag kakaót. Csengettyűje
dallamosan csilingelt a nyakában. Jókedvű dúdolással teleszórta pillecukorral a
színes bögréket, majd helyet foglalt a kanapén Pompás és Íjas között.
Csillag egy puffon ült, fontos feladatot látott el: Skandináv
mintás pulóverének ujjával minden csepp kiloccsant kakaót feltörölt az
asztalról. Ágas Táltoshoz közel, a kandalló mellé húzta a karosszéket, onnan
emelte magasba a tekintetét.
Villám mellett lapítottam, akinek piros pólójának közepén
sárga villám minta hasított keresztbe egy fehér körön. A zöld bársonyszófába
süppedtünk, és csak azért kortyoltuk a kakaót, hogy zavarunkban legyen mivel
foglalkoznunk. Én meséltem el, mi történt, mert ő mindig hadart, amikor izgult.
Persze ezúttal nem úszta meg ennyivel; Ágas végül megszólította.
– Legkedvesebb barátom vagy, ezért nekem kell megkérdeznem…
– Kihúzta magát, úriasan köhintett, majd úgy felcsattant, mint egy kocsis. –
Mégis mit képzeltél, amikor alkalmaztad labdázás közben a villámerőd? Ha Télapó
megtudja… És egyáltalán… Az erődet csak szánhúzásra használhatod!
– Üstökös akarta, hogy villámlasztizzunk! –
védekezett vétkes társam. – Az olyan, amikor a gömbvillám a labda, és…
– Ezt már tudjuk – vágott közbe Táltos. – Engem nemcsak az
zavar, hogy Villám orrba gyűrte Rudolfot azzal a… lasztival, hanem az is,
hogy Üstökös ennyire felelőtlen.
– Biztosan gyermeki énje tört elő belőle – mondta Íjas, és
szeretetét patalóbálással oszlatta szét a térben. Éreztem, ahogyan a kakaómból
felcikázó gőz megtelik édes békével.
– Az mindegy – zárta rövidre a témát Táncos, és elegánsan
megemelte Yodás bögréjét. – Üstökösnek felelősebben kell gondolkodnia, ha már ő
a rangidős.
– Mindig is a foci lesz a gyengéje! – sóhajtott Íjas.
– Figyeljetek – szólaltam fel, hogy elejét vegyem a vitának
–, szerintem nem az a lényeg, kinek a felelőssége a baleset, és miért titkoltuk
el, hanem hogy megoldjuk a legnagyobb problémát: nem lehet karácsony piros orrú
rénszarvas látványa nélkül! Bármennyire szerénytelenül is hangzik ez az én
számból.
– Igazad van – hümmögte Táltos, és megigazgatta
szalmakalapját. – Akkor hát be kell festenünk az orrodat.
– Minden érintésre fáj! – jajdultam fel, és magam elé kaptam
piros pöttyös bögrém.
– Akkor egyikünknek vállalnia kell, hogy pirosra festjük az
orrát – vetette fel Villám.
– Én vállalom – kuncogott Csillag.
A gondolat ugyan ébresztő volt, de Pompás lehűtötte
fellobbanni kész kedélyünket.
– Fekete az orrunk, lehetetlen. Azt az élénk vöröset nem
tudom egyikünkére sem rápingálni; nincsen olyan sminkem.
– És a manók nem segíthetnének? – vetettem fel. – Biztosan
akadnak csodaszereik.
– Attól még a te orrod lila marad, és Télapó is megtudná a
dolgot – fejtegette Ágas.
Kortyolgattuk a kakaót, egyik ötlet jött a másik után, de
mindet elvetettük. Már magam sem tudom, honnan jött a felvetés, de egyszer csak
kicsúszott a számom a megoldás.
– Mi lenne, ha ti, mindannyian lilára festenétek az
orrotokat? Ezt a sötét árnyalatot biztosan elbírná Pompás sminkkészlete is!
Csend támadt, éppen akkor, amikor a kandalló feletti óra
tizenegyet ütött. Tudtuk, hogy nincsen már sok időnk, Télapó és Üstökös délre
érkeznek vissza a felderítésből, mint minden évben, amikor meglesik, ki
mennyire volt jó gyerek. Ezt követte a készülődés és az este hatórai indulás.
– Miért festenénk be az orrunkat lilára? – kérdezte
gyakorlatiasan Villám.
– Azért, hogy ezzel is az egységünket közvetítsük! –
lelkendeztem, mert elvarázsolt a saját ötletem. Felpattantam, úgy szónokoltam
tovább: – Emlékezzetek a gyerekkorunkra, amikor kiközösítettek a piros orrom
miatt! És emlékezzetek arra a ködös karácsonyra, amikor az én piros orrom volt
az egyedüli pont, ami átsejlett a homályon, és irányban tartott titeket. Milyen
csodálatos lenne, ha az idei karácsony arról szólna, hogy nem különbözünk
egymástól az efféle külsőségek miatt!
Amilyen vidáman kezdtem, olyan meghatódottsággal zártam a
mondandóm, és visszahuppantam a kanapéra.
– Nekem tetszik az ötlet – ismerte el Táltos.
– Van sötétlila sminkem, megoldható!
– harsant fel Pompás, és összecsapta patáit.
– Télapóra is adhatunk lila
kabátot, mint a Milka csokimikulásra! – nevetett Csillag, pontosan értve a
dolog komolyságát.
Ágas legyintett, majd rákérdezett:
– Na de mit szól majd Télapó?
– És a gyerekek! – sopánkodott
Íjas.
– Ők már modern gyerekek – hadarta
Villám. – Haladnak a korral, tévéznek, bújják a netet, mindenhonnan az ömlik,
hogy egyenlőség, méltányosság, elfogadás… Annyira menő lenne, ha idén mi is ezt
hangsúlyoznánk!
Táncos csengettyűje megszólalt,
amikor felpattant. Tapsolt, és jókorát kurjantott:
– Vágjunk bele!
*
Azt nem tudtuk, hogy Táltos
allergiás a sminkporra, így egy hatalmas tüsszentéssel letüsszögte azt az
orráról – és Ágaséról is, aki mellette állt. Pompás azonnal orvosolta a
problémát.
Meggyőződésünk volt, hogy Üstököst
nem kell majd rábeszélnünk a dologra, holott nyilván megmakacsolja majd magát,
de Télapó annyira el lesz ragadtatva a fantasztikusan innovatív ötletünktől,
hogy társunknak nem lesz választása: neki is besminkeljük az orrát.
Ott álltunk tehát a kunyhóban,
nyolcan, csatasorban, lila orral, és vártuk érkezésüket.
Delet ütött az óra, Télapó
belépett a kunyhóba. Elkerekedett a szeme, amikor végignézett rajtunk. Lekapta
fejéről a sapkát, és megvakarta ősz feje búbját. Kuncogását köhintéssel
fojtotta el, majd csípőre tett kézzel felszegte az állát.
– Mondani szeretnétek valamit?
Egyszerre vettünk levegőt,
egyszerre kezdtünk bele, és egyszerre hallgattunk el. Aztán megint és megint,
mert azt elfelejtettük megbeszélni, ki vázolja fel Télapónak az ötletünket.
Végül előrébb léptem, és felfedtem
érzelmes gondolataimat. Amikor másodjára erről beszéltem, annyira átéltem, hogy
a szívem mélyén igaznak is éreztem.
Már nem különbözöm tőlük.
Amint végeztem a mondandómmal,
Télapó rákérdezett a legfontosabbra:
– És mit szólnak majd ehhez a
gyerekek? Lehet karácsony piros orrú rénszarvas nélkül?
– De hiszen az előbb mondtam,
hogy… – habogtam, mire Télapó hozzá méltatlan, és eddig soha nem látott
fulladozó röhögésben tört ki. Még a könnye is kicsordult, ahogyan a fotelbe
kapaszkodva próbálta megtartani az egyensúlyát.
Lassú patadobogás közeledett a
kitárt ajtó felé, majd Üstökös belépett a kunyhóba, lehajtott fejjel, búsan
andalgott felénk.
– Ne haragudj, Rudolf – nevetett
Télapó. – Gyönyörű beszéd volt, tényleg, csodálatos, de el kell keserítselek
benneteket…
Üstökösre mutatott, aki ekkor emelte
fel a fejét. Orra ugyanakkorára volt dagadva, mint az enyém, és gyulladt piros
színben játszott. Szomorú és fájdalmas tekintete láttán elszorult a szívem.
– Akkora köd volt Magyarországon,
hogy Üstökös rosszul mért fel egy adótornyot, és az orrával tompította az ütközést
– magyarázta Télapó. – Az ötletetek tehát bájos és megindító, de azt hiszem,
nem most valósítjuk meg. Az idei karácsony sem telik el piros orrú rénszarvas
nélkül.