Darvas Petra: Lehet karácsony piros orrú rénszarvas nélkül?

 

– Magasságos csokis fánk! Rudolf, mi történt az orroddal?

Csillag vékony sikkantása oszlatta el szemem elől az álomködöt. Kettőt pislogtam, mire Pompás és Íjas is megjelent az alvóbokszom bejáratánál. Íjas riadtan megrázta magát, amikor meglátott; piros gyeplőjén táncra keltek a csillámporos, zöld szívecskék. Közelebb lépett, majd együttérzőn a nyakamhoz dörgölte a fejét. Elhúzódtam, mert Íjas szeretetkoktéljához még túl korán volt.

Pompás előhalászta kistükrét a hátára vetett lila pokrócra varrt zsebből, és felém nyújtotta.

– Nézd meg – mondta, de én felkaptam a fejem, amikor Ágas megérkezett, és terebélyes agancsa hármuk fölébe emelkedett. Ágacskáin diszkrét fehér fényű égősor villódzott, ezüstpapírba csomagolt szaloncukrok mellett.

– Ha szabad… – kérlelte Csillagot határozott baritonján. Amikor észlelte, hogy az nem mozdul, megrázta a fejét, és lepottyantott elé egy csokit. A hatás nem maradt el: Csillag kihátrált, és átengedve helyét, megadta magát a Nutellás szaloncukor élvezetének.

– Na mi lesz már, nézz bele! – nyüstölt tovább Pompás.

Tekintetem Ágas fejdíszéről visszatévedt gondoskodó barátomra, majd a hajkefével összecsukható zsebtükörre. Éreztem az orrom feszülését, azt is, hogy bedagadt, de nem gondoltam, hogy valaha ilyen látványban lehet részem.

Az orrom színe…

Nem piros volt.

Határozottan nem.

– Jaj… – nyögtem, mert abban a pillanatban nagyobb bölcsesség nem jutott eszembe.

– Készítek egy bödön forró kakaót a kunyhóban, ezt meg kell beszélnünk – jelentette ki Ágas. – Öt perc múlva találkozzunk odafent. Táncos már begyújtott a kandallóban.

Csillag a kakaó hallatán Ágas nyomába eredt, mit sem törődve tovább a rajtam történt gigantikus változással.

Nyakamba tekertem a sámlin heverő bordó-sárga csíkos sálamat, melyet a jól megszokott piros-fehér helyett öltöttem fel – utóbbit előző nap összepiszkoltam. Biztosra vettem, hogy a gyerekek nem bánják majd az új stílust.

Sokat mondón barátaimra meredtem, és ismét az orromra tereltem a szót.

– Talán csak a fényviszonyok miatt van – ötleteltem bizakodón, de fejrázásuk láttán azonnal tudtam, hogy sem Popmás, sem Íjas nem osztja a véleményem.

Semmi kétség nem fért ahhoz, amit a tükörben láttam.

Az orrom belilult.

* 

– Úgy látom, nem a Griffendéles sálad lesz az idei karácsony legnagyobb problémája – foglalta össze a lényeget Táltos, aki különösen érzékeny volt a divatra. A fakunyhó legkényelmesebb hintaszékében trónolt olyan szalmakalapban, amit a húszas évek óta nem viselt senki. Beleszürcsölt forró italába, majd megigazította elegáns mellényét.

Táncos egy tripla leszúrt Rittbergerrel perdült a kunyhó közepére tolt asztal elé, és fémtálcán lehelyezte a második adag kakaót. Csengettyűje dallamosan csilingelt a nyakában. Jókedvű dúdolással teleszórta pillecukorral a színes bögréket, majd helyet foglalt a kanapén Pompás és Íjas között.

Csillag egy puffon ült, fontos feladatot látott el: Skandináv mintás pulóverének ujjával minden csepp kiloccsant kakaót feltörölt az asztalról. Ágas Táltoshoz közel, a kandalló mellé húzta a karosszéket, onnan emelte magasba a tekintetét.

Villám mellett lapítottam, akinek piros pólójának közepén sárga villám minta hasított keresztbe egy fehér körön. A zöld bársonyszófába süppedtünk, és csak azért kortyoltuk a kakaót, hogy zavarunkban legyen mivel foglalkoznunk. Én meséltem el, mi történt, mert ő mindig hadart, amikor izgult. Persze ezúttal nem úszta meg ennyivel; Ágas végül megszólította.

– Legkedvesebb barátom vagy, ezért nekem kell megkérdeznem… – Kihúzta magát, úriasan köhintett, majd úgy felcsattant, mint egy kocsis. – Mégis mit képzeltél, amikor alkalmaztad labdázás közben a villámerőd? Ha Télapó megtudja… És egyáltalán… Az erődet csak szánhúzásra használhatod!

– Üstökös akarta, hogy villámlasztizzunk! – védekezett vétkes társam. – Az olyan, amikor a gömbvillám a labda, és…

– Ezt már tudjuk – vágott közbe Táltos. – Engem nemcsak az zavar, hogy Villám orrba gyűrte Rudolfot azzal a… lasztival, hanem az is, hogy Üstökös ennyire felelőtlen.

– Biztosan gyermeki énje tört elő belőle – mondta Íjas, és szeretetét patalóbálással oszlatta szét a térben. Éreztem, ahogyan a kakaómból felcikázó gőz megtelik édes békével.

– Az mindegy – zárta rövidre a témát Táncos, és elegánsan megemelte Yodás bögréjét. – Üstökösnek felelősebben kell gondolkodnia, ha már ő a rangidős.

– Mindig is a foci lesz a gyengéje! – sóhajtott Íjas.

– Figyeljetek – szólaltam fel, hogy elejét vegyem a vitának –, szerintem nem az a lényeg, kinek a felelőssége a baleset, és miért titkoltuk el, hanem hogy megoldjuk a legnagyobb problémát: nem lehet karácsony piros orrú rénszarvas látványa nélkül! Bármennyire szerénytelenül is hangzik ez az én számból.

– Igazad van – hümmögte Táltos, és megigazgatta szalmakalapját. – Akkor hát be kell festenünk az orrodat.

– Minden érintésre fáj! – jajdultam fel, és magam elé kaptam piros pöttyös bögrém.

– Akkor egyikünknek vállalnia kell, hogy pirosra festjük az orrát – vetette fel Villám.

– Én vállalom – kuncogott Csillag.

A gondolat ugyan ébresztő volt, de Pompás lehűtötte fellobbanni kész kedélyünket.

– Fekete az orrunk, lehetetlen. Azt az élénk vöröset nem tudom egyikünkére sem rápingálni; nincsen olyan sminkem.

– És a manók nem segíthetnének? – vetettem fel. – Biztosan akadnak csodaszereik.

– Attól még a te orrod lila marad, és Télapó is megtudná a dolgot – fejtegette Ágas.

Kortyolgattuk a kakaót, egyik ötlet jött a másik után, de mindet elvetettük. Már magam sem tudom, honnan jött a felvetés, de egyszer csak kicsúszott a számom a megoldás.

– Mi lenne, ha ti, mindannyian lilára festenétek az orrotokat? Ezt a sötét árnyalatot biztosan elbírná Pompás sminkkészlete is!

Csend támadt, éppen akkor, amikor a kandalló feletti óra tizenegyet ütött. Tudtuk, hogy nincsen már sok időnk, Télapó és Üstökös délre érkeznek vissza a felderítésből, mint minden évben, amikor meglesik, ki mennyire volt jó gyerek. Ezt követte a készülődés és az este hatórai indulás.

– Miért festenénk be az orrunkat lilára? – kérdezte gyakorlatiasan Villám.

– Azért, hogy ezzel is az egységünket közvetítsük! – lelkendeztem, mert elvarázsolt a saját ötletem. Felpattantam, úgy szónokoltam tovább: – Emlékezzetek a gyerekkorunkra, amikor kiközösítettek a piros orrom miatt! És emlékezzetek arra a ködös karácsonyra, amikor az én piros orrom volt az egyedüli pont, ami átsejlett a homályon, és irányban tartott titeket. Milyen csodálatos lenne, ha az idei karácsony arról szólna, hogy nem különbözünk egymástól az efféle külsőségek miatt!

Amilyen vidáman kezdtem, olyan meghatódottsággal zártam a mondandóm, és visszahuppantam a kanapéra.

– Nekem tetszik az ötlet – ismerte el Táltos.

– Van sötétlila sminkem, megoldható! – harsant fel Pompás, és összecsapta patáit.

– Télapóra is adhatunk lila kabátot, mint a Milka csokimikulásra! – nevetett Csillag, pontosan értve a dolog komolyságát.

Ágas legyintett, majd rákérdezett:

– Na de mit szól majd Télapó?

– És a gyerekek! – sopánkodott Íjas.

– Ők már modern gyerekek – hadarta Villám. – Haladnak a korral, tévéznek, bújják a netet, mindenhonnan az ömlik, hogy egyenlőség, méltányosság, elfogadás… Annyira menő lenne, ha idén mi is ezt hangsúlyoznánk!

Táncos csengettyűje megszólalt, amikor felpattant. Tapsolt, és jókorát kurjantott:

– Vágjunk bele!

*

Azt nem tudtuk, hogy Táltos allergiás a sminkporra, így egy hatalmas tüsszentéssel letüsszögte azt az orráról – és Ágaséról is, aki mellette állt. Pompás azonnal orvosolta a problémát.

Meggyőződésünk volt, hogy Üstököst nem kell majd rábeszélnünk a dologra, holott nyilván megmakacsolja majd magát, de Télapó annyira el lesz ragadtatva a fantasztikusan innovatív ötletünktől, hogy társunknak nem lesz választása: neki is besminkeljük az orrát.

Ott álltunk tehát a kunyhóban, nyolcan, csatasorban, lila orral, és vártuk érkezésüket.

Delet ütött az óra, Télapó belépett a kunyhóba. Elkerekedett a szeme, amikor végignézett rajtunk. Lekapta fejéről a sapkát, és megvakarta ősz feje búbját. Kuncogását köhintéssel fojtotta el, majd csípőre tett kézzel felszegte az állát.

– Mondani szeretnétek valamit?

Egyszerre vettünk levegőt, egyszerre kezdtünk bele, és egyszerre hallgattunk el. Aztán megint és megint, mert azt elfelejtettük megbeszélni, ki vázolja fel Télapónak az ötletünket.

Végül előrébb léptem, és felfedtem érzelmes gondolataimat. Amikor másodjára erről beszéltem, annyira átéltem, hogy a szívem mélyén igaznak is éreztem.

Már nem különbözöm tőlük.

Amint végeztem a mondandómmal, Télapó rákérdezett a legfontosabbra:

– És mit szólnak majd ehhez a gyerekek? Lehet karácsony piros orrú rénszarvas nélkül?

– De hiszen az előbb mondtam, hogy… – habogtam, mire Télapó hozzá méltatlan, és eddig soha nem látott fulladozó röhögésben tört ki. Még a könnye is kicsordult, ahogyan a fotelbe kapaszkodva próbálta megtartani az egyensúlyát.

Lassú patadobogás közeledett a kitárt ajtó felé, majd Üstökös belépett a kunyhóba, lehajtott fejjel, búsan andalgott felénk.

– Ne haragudj, Rudolf – nevetett Télapó. – Gyönyörű beszéd volt, tényleg, csodálatos, de el kell keserítselek benneteket…

Üstökösre mutatott, aki ekkor emelte fel a fejét. Orra ugyanakkorára volt dagadva, mint az enyém, és gyulladt piros színben játszott. Szomorú és fájdalmas tekintete láttán elszorult a szívem.

– Akkora köd volt Magyarországon, hogy Üstökös rosszul mért fel egy adótornyot, és az orrával tompította az ütközést – magyarázta Télapó. – Az ötletetek tehát bájos és megindító, de azt hiszem, nem most valósítjuk meg. Az idei karácsony sem telik el piros orrú rénszarvas nélkül.