A villám illata

  

 A kert végében egy mívesen faragott fa padon grafitszürke öltönyös férfi vetette hanyagul keresztbe a lábát, jobb karját lazán végignyújtóztatta a háttámlán, és napszemüvege takarásából figyelte a nap utolsó mozzanatait. Délre érkezett, így a turistacsoport nélkül nyílt lehetősége végigjárni a tanyát. Az épület romantikus falusi miliőt imitált, de a vendégszobákban új és modern berendezés fogadta, a férfinak legjobban mégis a tetőn elhelyezett napelemek ragadták meg a figyelmét. Nem illettek a zöldséges kerthez és tyúkólhoz, viszont nagyban hozzásegítették a tanyát az áramkimaradások elkerüléséhez. Talált még vízgyűjtőt és komposztáló gödröt is ‒ mindent, amiről sosem tudta eldönteni, hogy aktuális hóbort, vagy hasznos spórolás. A folytonosan nadrágszára alá mászó bogarak és szemüvegének koccanó szúnyogok sem dobták fel a napját, így alig várta, hogy letudja a tulajjal az üzleti megbeszélést, és visszatérhessen a környék legjobbnak mondott hotelébe. Fejben újra végigvette mondandóját, ám belső monológjából fuvolaszó emelte ki, és a tulajnő játéka közben egy hosszú pillanatig a tanya barátságosan hívogatta.

Az udvaron mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt. Copfos kislányok a szüleikkel, kékszárnyú szajkók a közeli fenyők mélyzöld ágán félre fordított fejjel, és még a királylepkék is lusta napozással hallgatták a fehérfalú parasztház tornácán koncertet adó fuvolista játékát.

A meditatív zene végigúszott a tornác előtti téren összegyűlt emberek között, bekúszott a bőrük alá, és elringatta, egyszersmind felpezsdítette őket, akár a rigók füttye. A trillák könnyedén szálltak fel az égre és vesztek el a fehér felhőpamacsokban. A jelenlévők érezték azt a megfoghatatlan varázslatot, ami a lelket megragadva repítette őket más helyre, időbe és dimenzióba. Ahogy a zene suttogássá szelídült, mindenki érezte talpán át a földből áramló energiát, a frissen nyírt fű édessége összekeveredett napsütötte bőrük illatával, és betöltötte a szívüket.

Néhány másodpercbe telt, mire megértették, hogy a zeneszámnak vége, már csak az utórezgése visszhangzik bennük. Lelkes mosollyal tapsolták meg a fuvolistát. Egy anyuka odament hozzá, csemetéi ugrándozva követték:

‒ Ez annyira szép volt!

‒ Eljöhetünk máskor is?

‒ Bármikor eljöhettek, szeretettel várunk – felelt kedvesen a fiatal nő.

‒ Mami, veszünk olyan finom lekvárt, amit uzsonnára kóstoltunk?

‒ Annak az epres szappannak is isteni volt az illata – tódították a gyerekek, az anyuka megengedőn mosolygott a nőre.

‒ Azt hiszem, még egyszer megnézzük az üzletet.

‒ Csak tessék – invitálta be őket a különös nő, és amint eltűnt az ajtóban, megszűnt a varázs.

 

Bő fél óra múlva a nő integetve útjára engedje a csoportot, majd csípőre tette a kezét, és a bodza illatát élvezve behunyt szemmel mélyet lélegzett a tavaszi levegőből. A méltán híres zalai dombok világosszölden hullámoztak előtte egészen az Alpok távoli vonulatáig, majd fel a mélykék égre. Nem is olyan magasan tépett szélű felhők kergették egymást, a mezőny egyre szorosabb lett, végül a szél hűvösen végigborzolta a fűszálakat, és belekapott a ház mögött álló fenyvesbe.

A férfi csöndben várta a kedvező pillanatot majd észrevette, hogy a nő felé fordult, és úgy figyelte, mintha várná, ezért felkelt a padról, lesimította öltönyét, és odament hozzá bemutatkozni:

‒ Üdvözlöm, a nevem Kövesi Győző, a GreenDream Holding képviseletében jöttem ‒ nyújtotta kézfogásra a kezét, a tulajnő elfogadta.

‒ Veres Boglárka vagyok. Kérem, fáradjon beljebb, hamarosan eső lesz – invitálta karjával az ajtó felé. Győző egy hosszú pillanatig figyelte a nőt, ám annak mit sem változott kedvessége, úgy fogadta otthonába a férfit, mint gyanútlan nyuszi a menyétet.

Odabenn bevezette a nappaliba, kényelmes fotelben kínálta hellyel, és frissítő limonádét hozott neki. Győző az előzetes kutatásaiból tudta, hogy a nő alig három éve nyitotta a tanyát, és a húszas évei közepén járt, mégis ahogy sürgölődött körülötte, az nagymamái nosztalgikus uzsonnáit idézte. A férfi igyekezett elfelejteni ezt a képet. Egy cuki nagymamával nehéz üzletről tárgyalni. Elővette fekete laptopját, és kitette a tölgyfa asztalra, de valahogy helytelennek érezte az eszköz jelenlétét, mintha legalábbis egy ebédet zavart volna meg.

Míg így magában viaskodott, Boglárka leült vele szemben, takarosan maga alá simította virágmintás ruháját és ivott egy kortyot a limonádéból, végül ráemelte búzavirágkék szemét.

‒ Miben segíthetek?

Győző tucatnyi hasonló beszélgetést tudott a háta mögött, ebben a pillanatban mégis kiszáradt a torka, de nagyot nyelt és erőt vett magán.

‒ Mint tudja, ez a régió vadászat szempontjából eddig is kiemelkedően teljesített, remek erdeje van, ezért a környező polgármesterek és a GreenDream előzetes tárgyalásokba kezdtek arról, hogy a területen egy luxus wellness központot létesítsenek. Terveink szerint a környező erdők jótékony hatása idevonzza a pihenni vágyókat, akik a természet harmóniájának, és a legmodernebb luxusnak a kényeztetésétől feltöltődhetnek.

Győző legtöbbször a bevezetője végére már mogorva tekintettel, rosszabb esetben a nagy cégek elleni éles kirohanással találkozott, de a vele szemben ülő nő csak sokat tapasztalt tekintettel figyelte, és várta a mondandója végét. Határozottan bölcsebb benyomást keltett a koránál. Ám mivel a férfi nem ütközött ellenállásba, folytatta.

‒ A komplexumnak természetesen nagy területre van szüksége, és az ön tanyája körül áll a legnagyobb egybefüggő szabad terület. A polgármesterek már beleegyeztek a földek hasznosításába, amennyiben a cégem meg tud önnel egyezni.

Győző ismét csak szünetet tartott helyet hagyva a szokásos kifakadásnak, de a nő még mindig csak hallgatta. A férfi arra gyanakodott, hogy sokkot kapott a hírtől, bár értő kisugárzása ezt megcáfolta.

‒ Cégem hajlandó a tanya teljes értékét megfizetni, ezen felül egy másik területen venni egyet hasonló feltételekkel, mint ami itt van.

A nő letette a poharát és felkelt a székéről:

‒ Kérem, kövessen – hívta ki a ház elé, és megvárta, hogy Győző mellé érjen, utána mutatott fel a háza felett elterülő erdőségre.

‒ Ez egy hetven éves fenyves egészen a hegy tetejéig, ez adja a jó illatot, és védi a tanyát télen-nyáron a széltől. Ered benne egy patak is, részben az a tanya vízforrása. Lenn a völgyben egy tölgyesen túl a falu fekszik. Nagy esők idején az a liget fogja fel a vizet, hogy a falut ne öntse el az ár. Az ön cége mekkora szállodát tervezett ide?

Élesen villant Győző eszébe a térkép, ahol néhány mozdulattal húzták át pirossal az erdős területet, hogy a helyére csinos parkot létesítsenek, ahol sétálni lehet. Oldalra pillantott a nőre, aki higgadtan várta a választ. Úgy festett, mint egy tanárnő, de Győző az irataiból tudta, hogy sosem tanított.

‒ Nem tervezünk magas épületet, inkább elszórtan apartmanokat, amik belesimulnak a környezetbe.

‒ Ezeknek egyesével kell megoldani a közműellátását, az egész talajt fel kell forgatni. Ahhoz sok munkagép kell, amik nem tudnak feljönni a földúton, és nem férnek el ekkora területen. Árulja el kérem, ha a munkálatokhoz kivágják az erdő felét, utána mivel tervezik idecsalogatni a turistákat?

Nagyobb erőre kapott a szél, hideg ujjaival mozgatta a nő virágmintás szoknyáját, és fellebbentette a férfi szürke öltönyét is. Boglárka a füle mögé simította a haját, de az egyre sötétedő táj ellenére is csak a férfi válaszára várt.

Győző begombolta a zakóját, mert úgy érezte, csapkodó öltönnyel nem kelt kellően komoly benyomást. Villám cikázott át a fekete fellegek közt, és a szél súlya alatt nyögve hajoltak meg a fák, de ‒ ahogy a nő is mondta ‒ takarásukban a kert védve pihent.

‒ A lehető legkevesebb fát fogjuk kivágni, és a munkálatok végeztével azok helyére is újakat ültetünk. A közművet pedig korszerű, környezetbarát módon vezetjük be. A GreenDream ebben is piacvezető. Ön is napelemet használ, így nyilván tudja, hogy mára már rengeteg alternatív megoldás áll rendelkezésünkre a föld sokszoros felásása helyett.

A nő figyelte mondandóját. A dombokon túl nyugaton már feketén zuhogott az égi áldás, előszele nagy eső illatát hozta.

‒ Ha le akar jutni a hotelbe, most induljon. Esőben nem hiszem, hogy le tud menni a földúton.

‒ Négykerék meghajtású az autóm, bárhol elmegy – tudatta a férfi némi büszkeséggel.

‒ Tíz percen belül ideér a vihar ‒ tette hozzá mondandójához Boglárka, majd megfordult, és bement a házba. Győző elszántan követte, és becsukta maguk mögött az ajtót.

‒ Nézze hölgyem, nem mondom, hogy most azonnal döntsön, az ajánlatunk egy hónapig érvényes – mondta a nőnek, de közben ezt gondolta: mindketten tudjuk, hogy ez nem ajánlat. Vagy elfogadja, vagy más módon szerezzük meg ezt a kiváló területet.

Boglárka fejével bólintott annak jeléül, hogy tökéletesen megértette.

‒ Bocsásson meg, de be kell csuknom az ablakokat. Ha le akar menni, tényleg induljon ‒ javasolta, majd körbe járt a házban. Győző még nem tapasztalt ilyen hozzáállást, megsajnálta a nőt, és követte egyik nemrég festett és csempézett szobából a másikba, közben tovább győzködte:

‒ A cégem nagyon korrekt, biztosíthatom, hogy bármely más tanyát választ ki, azt kifizetik önnek. Megbeszélhetjük a felújítás költségeit is, hogy ismét tudjon turistákat fogadni. Ezt a házat is rendbe hozta.

A nő úgy figyelte, mintha belé látott volna.

‒ Itt nem a házról van szó, nem is a tanyáról. Az nem tetszik, amit az erdővel és az egész dombbal terveznek tenni.

Győző szemöldöke megrándult.

‒ Ugye nem akar egy személyben az építkezés útjába állni? ‒ szaladt ki a száján. Hisz annyira szelíd, és annyira bölcsen figyeli őt. Egyszerűen csak időre van szüksége.

‒ A természet meg tudja védeni magát, de mindenki jobban jár, ha mi óvjuk meg. Nekem ez a feladatom.

Győző megcsóválta a fejét. A nő majd belátja, hogy más a romantikus képzelgés érintetlen területekről, és más a valóság.

‒ Az asztalon hagyom a névjegyem, ha bármilyen kérdés felmerül önben, kérem hívjon, vagy írjon nekem. Néhány nap múlva visszajövök.

Ebben a pillanatban cseresznye nagyságú esőcseppek kenődtek szét az ablakon, és a házba beszivárgott a nedves föld illata, odakinn hevesen villámlott.

‒ Köszönöm – felelt Boglárka, szája sarkában megmagyarázhatatlan mosoly bujkált.

‒ Viszont látásra – köszönt el a férfi. Fogta a laptopját, nyakát behúzva elrohant az autójáig és beszállt. A nő egy csipkefüggöny mögül figyelte, de nem akart többet róla gondolkodni. Az út tényleg hamarabb felázott, mint gondolta, észnél kellett lennie, ha nem akart lecsúszni a rétre. Elfordította a slusszkulcsot, de nem történt semmi, a motor üresjáratban kattogott. Megpróbálta még egyszer, megint nem indult.

‒ Ne csináld ezt velem ‒ kérte az autót, és harmadszor is elfordította a kulcsot, de nem indult. Boglárka még mindig az ablakból figyelte a küszködését. Győző beletúrt a hajába, és mivel negyedik próbálkozásra sem indult az autója, félretette büszkeségét, és visszament a házba.

Beléptekor a nő már az ajtó előtt állva várta, megnyugtató tekintete rajta pihent. Győző zavartan megvakarta a tarkóját.

‒ Nem indul az autóm. Megengedi, hogy itt várjam meg a vihar végét?

‒ Csak tessék ‒ invitálta be ismét a nappaliba a tulajnő a férfit. Győző kényelmetlenül fészkelődött az előbbi fotelben. Ugyanebben tett ajánlatba burkolt fenyegetést, ez a különleges nő mégis visszaengedte a házába. Ahogy figyelte a tevékenykedését, minden mozdulata letisztult harmóniát sugárzott.

Hatalmasat dörgött az ég, beleremegtek az ablaktáblák, Győző ezt remek alkalomnak találta arra, hogy az ablakból nézze a vihart, ami elterelte a figyelmét a nem mindennapi nőről. A közelében úgy érezte magát, mint egy lélektelen végrehajtó, aki kilakoltatni jött ezt a kedves teremtést.

Kinn szürkén porzott az eső, mindent szépítő tompaságba vont, majd a villám ismét lecsapott.

‒ Itt mindig ilyen hevesek a viharok? ‒ kérdezte csak hogy beszéljen. Rájött, hogy nem szól zene, sem rádió, az eső sistergésén kívül semmit sem hallott, és ez úgy hatott rá, mintha a füle zúgott volna.

A nő sem válaszolt neki, ezért hátra fordult hozzá. Ő a pultban rendezgette a lekvár és szappanos részleget, minden második mozdulata után felpillantott.

‒ Kérdezett valamit? ‒ tudakolta kedvesen. Győző nem értette, erős orgánuma általában betöltötte a teret, ebben a csöndes házban egyenesen harsánynak hatott.

‒ Igen. De persze megértem, hogy nem akar felelni, így is visszaéltem a vendégszeretetével.

‒ Nem hallottam.

‒ Azt erősen kétlem ‒ fordult vissza az ablak felé a férfi, de meglepődött magán, amiért leheletnyi keserűség vegyült az érzéseibe. Elvégre nem is ismeri a nőt, mit számít, hogy mit gondol róla? Csak a munkáját végzi. A segítségével majd rengeteg ember szakadhat ki a mindennapi mókuskerékből erre a csodás helyre. Jó munkája van.

‒ Félre értett ‒ mondta a nő és mellé lépett, finoman a karjára tette a kezét. ‒ Nem hallok jól, főleg szájról olvasok. Azt hittem, ez is benne van az irataiban – mosolygott tovább. A férfi szeme elkerekedett, aztán a legszívesebben a fejét verte volna a falba. Persze, hogy olyan nagy figyelemmel nézett rá! Erősen behunyta a szemét, és ujjával zavartan megszorította az orrnyergét.

‒ Nem tudtam, bocsásson meg.

‒ Semmi szükség a bocsánatkérésre. Mit kérdezett?

‒ Csak annyit, hogy itt mindig ilyen hevesek a viharok?

Bogi előtt esőcsíkok kenődtek el az ablakon, ujját kellő időben érintette a hideg üveghez, hogy érezze, hogyan remeg bele az újabb dörgésbe. Győzőt megrendítette, hogy ez a kedves nő csak így érzékeli a hangokat.

‒ Ritkák az ilyen heves viharok, de hamar elmúlnak. Egy óra múlva ez is eláll.

‒ Hogy tanult meg ilyen szépen fuvolázni, ha rosszul hall? – szaladt ki a száján ismét a kérdés, mert hirtelen erős késztetést érzett, hogy többet tudjon a nőről. Tudni akarta, ilyen csapással hogy tud annyi békét árasztani. Szíve legmélyén azt remélte, ha mindezekre megkapja a választ, akkor talán a saját életét is lelassíthatja.

‒ Előbb zenéltem, csak később romlott meg a hallásom, ezért otthagytam a zenekart, és ide jöttem. A természet maga egy szimfónia, nem gondolja?

Győző nem akarta bevallani, hogy életében egyszer hallgatott végig koncerten egy teljes szimfóniát, azt is csak azért, mert ezzel akart imponálni egy mára már ex-barátnőjének.

‒ De ön… nem hallja. Vagy mégis?

‒ Ha elég nagy a csönd a faluban, vagy ha bemegyek az erdőbe, akkor hallom. Tudja azzal, hogy látom a madarak begyének emelkedését, a fák hajlongását, és érzem a szelet, azzal jobban hallom a természetet.

Halvány érzet érte el Győzőt, szinte csak egy foszlány a valóságból, mégis azt súgta a szívének, hogy a mellette álló nő jobban érti a természetet és az erdőt, mint ő valaha is fogja, hiába töltött tanulással hosszú éveket az erdőkről és talajról. Számára ez mind a környezetteremtés eszköze volt egy kényelmesebb léthez, míg Boglárka környezete maga volt a lét, nem szorult korrekcióra. Győzőt elfogta a vágy, hogy úgy lássa a világot, ahogy a nő.

Újabb dörgést hallottak, Bogi szeretettel elmosolyodott, ahogy ujjaiban érezte a rezgést, és felnézett a férfi sóvárgó szemébe.

‒ Él mifelénk egy legenda. Már a helyiek dédszülei is beszélték, hogy a Villám-hegyre minden heves viharnál ugyanoda csap le a villám. Néhány falusi lány felment pontosan a lecsapás helyére, de kiégett pázsit helyett egy hófehér nyárfát találtak, ami megszólította őket.

Győző elmosolyodott ezen a babonán, Bogi is vele mosolygott, mégis érezte, hogy teljesen mást gondolnak. A nőt hirtelen sokkal tapasztaltabbnak vélte a koránál, és rájött, hogy búzavirág-szeme ismét megszédítette.

‒ Hol van az a pont? ‒ kérdezte évődőn.

‒ Látja azt a két nagy tuját a gerincen? Közöttük ‒ mutatott a szemközti dombra Bogi, és mintha csak igazolni akarta volna az ég, pontosan arra a helyre becsapott a villám. Győző karján felállt a szőr, és immár delejezetten várta az újabb lecsapást. A vihar még nagyobb erővel tombolt, szinte már alig lehetett kivenni az esőben a két fát, Győző mégis ösztönösen tudta, merre állnak és amikor lelki szemeivel is bemérte, ismét lecsapott a villám. A férfi tudta, hogy ilyen jelenség a természetben nincs. Lehet ott egy fémlap, vagy más tárgy, ami vonzza a villámokat. Kell rá lennie logikus magyarázatnak.

‒ Felmegyünk oda?  ‒ kérdezte Győző. Rá akart jönni a legenda nyitjára, mégis úgy vonzotta a hely, mint aki a szivárvány tövét szeretné kilesni.

‒ Oda gyalog lehet csak menni, kocsiút nem visz fel.

‒ Van bakancs a kocsimban ‒ tudatta elszántan a férfi.

‒ Rendben, ha eláll a vihar, felvezetem.

Szótlanul várták egymás mellett, hogy csituljon felettük az égzengés. Győző előtt hajlongtak a fák, a füvön végigrohant a szél, és egy-egy pillanatra át tudta adni magát az eseménynek, mégis úgy érezte magát, mintha a színpad széléről figyelné az előadást, míg Boglárka látszólag évszázados tudással irányította az eseményeket. Győzőt ismét libabőrös lett, de ezúttal nem a harmadszor is ugyanoda csapó villámtól, sokkal inkább a nőtől, aki egy anya türelmével állt mellette és figyelte vele a színjátékot, amit előtte már több százszor látott.

Szabadulni akart ettől az érzéstől, és azon gondolkodott, mihez kezdhetne magával. Talán tüzetesebben végigjárhatná a boltot, bár egyszer már felfedezte a helyiek által készített élelmiszerek és illatos krémek kínálatát. Más elfoglaltságot keresett a szobában, de végül nem volt rá szüksége. A vihar lassan csitult, a távolban már fénypászmák törtek át a felhők között.

‒ Néhány peren belül eláll ‒ tudatta Boglárka, Győző gyorsan ellépett tőle, és az ajtó felé vette az irányt.

‒ Átveszem a cipőm és mehetünk ‒ fordult még vissza, hogy a nő lássa mondandóját. Ő biccentett.

 

Kilépve az ajtón szinte mellbe vágta az az illat kavalkád, amit a vihar szabadított fel. Győző soha ennyire intenzíven nem volt még tudatában a természetnek, és késztetést érzett, hogy visszaforduljon megbizonyosodni afelől, hogy a nő értő tekintettel követi, de nem talált magában elég bátorságot, csak leszegett fejjel haladt a kocsijához, és beszállt, hogy átvegye a cipőjét, és felkapjon egy esőkabátot.

Mire végzett, Boglárka az udvaron várta a még mindig szemerkélő esőben, csak egy vékony kék kardigánt vett magára.

‒ Ön nem vesz fel esőkabátot?

‒ A fák között nem esik ‒ tudatta a nő, majd elindult a kert vége felé. ‒ Erre jöjjön.

A férfi azonnal csatlakozott hozzá, hogy mellette tudjon haladni.

‒ Nem gyorsabb a falu felé lemenni?

‒ Jól kijárt út vezet erre, és nem kell le-fel menni ‒ felelt a nő. Győző nagyon figyelte, de csak néhány perc múlva jött rá, hogy mi változott. Boglárka itt volt otthon, felszabadultan lépdelt végig a barna csapáson, léptei zaját elnyelte a lehullott tűlevél szőnyeg. Győző érezte a fenyőgyanta jellegzetes illatát, és néhány perc után arra lett figyelmes, hogy teljesen hangtalanul haladnak előre. Nem hallatszott a léptük, egyetlen madár sem lakott a fenyvesben, és már a vihar zaja is elült. Ahogy körülölelte a csend, egyre jobban vágyott a hangokra, de a puha tűlevelek vattaként nyelték el a neszeket. Nyugtalanította ez a zajtalanság, és rájött, hogy Boglárka mögé került néhány lépéssel. Megpróbálta beérni, de a nő annyira könnyedén mozgott ebben a közegben, hogy Győző mindig egy lépéssel lemaradt, pedig jóval fölé tornyosult. Újra kilépett, keményen odacsapta a lábát, hogy hangot halljon, és a nő válla után kapott, de az elsiklott alatta.

‒ Boglárka!

A nő visszafordult, megnyugtató hangja azonnal elcsitította a férfi zaklatottságát:

‒ Mindjárt kiérünk a fenyvesből.

Győző nagyot sóhajtott és végre beérte. Az ösvény lassan kiszélesedett annyira, hogy egymás mellett haladhassanak, majd a fenyvest felváltotta a bükkös. A fák közt Győző észrevette, hogy már megkerülték a dombot és a tanya tőlük oldalra fekszik. Fellélegzett, amiért elhagyták a nyomasztó erdőt, fölöttük a fák közt madarak suhantak el. Az eső után az ovális levelek még élettelibben ragyogtak.

A férfiban ekkor megszólalt a tudatos énje: hogy lehet bükkös a fenyők mellett? Határozottan emlékezett rá, hogy nem szerepelt a térképen. A lazán álló fák sima fényes fatörzseiről megannyi szem követte az útját.

Ahogy előbbre jutottak, a talajt lila-fehér virágszőnyeg fedte, melyben egy ösvény vezetett a gerincen végig. A távolban narancsszín hívta, és a levelekről felszálló pára eltompította a körvonalak élét, ami az egész helyet nem evilági derengésbe vonta.

Ekkor hallotta meg a távoli fuvolaszót, ami a közeli forrásból fakadó patak csobogásával és két rigó trillájával alkotott valószínűtlenül gyönyörű kvartettet. Végtelen békesség szállta meg, mintha betekintést nyert volna a mennybe.

‒ Hogy élhet úgy, hogy mindezt nem hallja? ‒ sóhajtotta a férfi.

Boglárka tekintetéből évezredek bölcsessége köszönt vissza.

‒ És ön?

Győző zavartan nézett le rá, aztán megértette. Utoljára iskolás korában vett részt erdei kiránduláson, azóta csak a város zsibbasztó ritmusa éltette. Nyilván ezért volt rá ilyen elemi hatással a hely. Tekintetével a tanyát kereste, mint viszonyítási pontot, és majdnem szemközt találta meg. Ahogy visszafordult az ösvény felé, jobb kéz felől egy kis tisztáson észrevett egy fehértörzsű öreg nyírfát, ágai hajként lengedeztek körülötte.

‒ Jöjjön, már majdnem ott vagyunk – érintette meg a nő a karját, ám Győző figyelmét lekötötte a körülöttük felszálló tucatnyi sárga lepke. Tudta, hogy csak most merészkedtek elő az eső elmúltával a levelek alól, a látvány mégis lenyűgözte. Lassan tovább haladtak a narancssárga fény felé. Győző magában tudatosította, hogy nyugatra tartanak, csak a lemenő nap ilyen varázslatos, mégis egyre jobban megilletődött, és már nem volt benne biztos, hogy el akar jutni arra a helyre, ahová a villám többször is lecsapott. Attól tartott, mi történik, ha nem talál magyarázatot a jelenségre. Zsigereiben érezte, hogy egy fenséges dolog küszöbén áll, ami elé csak áhítattal járulhat, ám ez megbéklyózta. Kétség fészkelte be magát a szívébe. Mi lesz, ha megtudja az igazságot, és többé nem térhet vissza a saját világába?

‒ Tudni szerette volna, hogy vesztettem el a hallásom. ‒ Szólalt meg hirtelen kísérője. Megvárta, hogy Győző odaforduljon hozzá és figyelemmel hallgassa. Csak amikor megbizonyosodott erről, akkor folytatta. ‒ Nem vesztettem el, magam adtam az erdőért cserébe. A természet harmóniára törekszik, és ha ad, azért cserébe kér is. Végig, amíg koncertekre jártam, csak játszottam, itt végre a szívemben érzem a zenét. Benne van a fűben, a fákban, a hajnali napsugarak nyújtózásában. Néha, amikor magam vagyok a kertben, és nem hallatszik fel a völgyből a motoros fűrész vagy a rádió zaja, akkor meghallom a madarak énekét, a fák susogását, a tücskök ciripelését és a szél zúgását. Néha még a fuvolámat is hallhatom, amikor az erdőnek kedves dallamot játszom, így nem panaszkodom, elvégre csak olyat hallok, ami szép. Néha pedig visszajövök ide, ahol mindez kezdődött.

Sokáig álltak egymással szemben. Győző hallgatta a gallyak roppanását, a falevelek susogását, a madarak surranását és a fakopáncs kopogását, és nem bírta megemészteni, hogy adhatja fel valaki mindezt. Olyasvalaki, aki a zenéből élt. Tekintete ismét az ösvényre tévedt, aminek a végén ott állt a két tuja, és megrettent attól, hogy tovább menjen. Önkéntelenül is elhátrált egy lépést, a nő türelemmel figyelte vívódását.

‒ Nem tudok egyik pillanatról a másikra megváltozni – fogott bele mondandójába, miközben zavartan fordult a hely felé, amit nemrég még annyira látni vágyott. Ahogy Boglárka ráemelte tekintetét, egy pillanatra elszorult a torka. Megköszörülte, és folytatta. – De azt megígérem, hogy itt nem lesz wellness üdülő. Ráveszem őket, hogy hagyják meg a tanyát. Az egész területet. Lehet, hogy inkább ilyen jellegű szállásokat fognak máshol kialakítani, még nem tudom. De nem hagyom, hogy bántsák ezt az erdőt.

A nő hálásan elmosolyodott, és megszorította a kezét.

‒ Ez kezdetnek bőven elég.

Győző előtt virágok, madarak és lepkék tobzódtak, és szíve mélyén tudta, hogy ha keresné, sem jutna soha többé vissza vezető nélkül erre a helyre. Rájött, hogy ilyen természetben élő bölcsességre csak az tehet szert, aki már közelről érezte a villám illatát.

Novellapályázat - Tav_sz, 2020

Az alábbi novellám a Litera-Túra Kiadó Kigondolt kabát című antológiájában jelent meg 2020. májusban.

Barátai hívták el Csengét megnézni ezt a helyet, ami annyira tökéletes, hogy mindenkinek látnia kell. A szezon kezdete óta az egész országból folyamatosan érkeztek az érdeklődők, csodájára jártak.

Megérkezésekor elé tárult a dombos tájon elterülő virágos rétek színkavalkádja: a katáng liláskékje, ami délutánra szégyenlősen húzta össze szirmait. Egy barack levelű harangvirág csokor a messzebb hajladozó tölgyfák árnyékában hűsölt. Tölgyfák – a szemében a legviccesebb levelű fák a földön, de legalábbis itthon. Méltóságteljes, mégis könnyed és játékos teremtményei a növényvilágnak. Aztán ott hajladoztak a méter magas citromsárga ökörfarkkórók, csoportokban versenyeztek a vad tátikák élénkebb sárgájával, de rivalizálásuk nem is számított igazán, a tavaszi zápor után zöldellt a fű, ami még telítettebb színeket kölcsönzött a tájnak. Ezt csak az érthette igazán, aki már látott eső után éledő természetet, hallotta a zivatar után ismét felzendülő tucatnyi énekesmadár csiripelését, akiket csak a tücskök és kabócák tudtak hangerőben felülmúlni. És ha az élet ilyen tobzódása még nem lett volna elég, megérkeztek a méhek. Ezek a sárga-fekete repülő csodák biztosították, hogy a látvány évről évre megújuljon.

Csenge lefeküdt a fűbe, amit lehetetlenül selymesnek érzett, és karját párnaként használva alulról figyelte, ahogy a kis állatok lelkiismeretesen végig járták a virágokat bibéről bibére, egyet sem hagytak ki.

Közeledő emberi hangokat hallott, és ahogy felemelte a fejét meglátta, hogy egy ötfős család érkezett a göröngyös földúton, végig a sárgásfehér bodzabokrok mellett. A növény nyitott tenyerű virággal várta a méheket, az emberben valóban terített asztal képzetét keltette. Beleszagolt a levegőbe, de nem érezte a várt édeskés illatot. Ha jobban belegondolt, semmilyen illatot sem érzett. Sem a bodzáét, sem a naptól felhevült földét, sem a fű kesernyésségét, amit nemrég tört meg azzal, hogy ráfeküdt.

Újabb méhecske szállt el előtte, de ezúttal poszméh, mind közül a legböszmébb, legszőrösebb. A méhek plüssmackója. Az állat lomhán tartott a bodzabokor felé, egy egész raj követte. Szőrös hátukba belebújt a nap fénye olyan hatást keltve, mintha maguk is ragyognának.

Szerette volna megfogni őket, érezni a fényt, ezért feléjük nyújtotta a kezét. Először csak egy szállt rá kíváncsian, majd hárman-négyen is követték. Nyitott tenyerén sétáltak, nektárt kerestek, majd mikor nem találtak, az ujjhegyén megállva kérdőn néztek rá.

A nő elszomorodott, amiért nem tud már semmit sem nyújtani nekik, így inkább felemelte a kezét jelezvén, hogy folytassák az útjukat és sóvárgással a szívében figyelte röptüket. Ez a hely tényleg gyerekkora vidékjére emlékeztette. Még egyszer beleszippantott a levegőbe, hátha megérzi a virágillatot, hátha csak a szaglása tréfálta meg, de újfent nem érzett semmit, ezért felkelt, leporolta szoknyáját és hiányérzettel telve elsétált.

Kint egy alig két centis beporzó drón szállt el előtte, szinte hang nélkül, szépség nélkül. A nő követte a tekintetével, míg a gép egyenesen a legközelebbi cseresznyefa virágára szállt, pontosan arra, amelyben még volt virágpor.

A rózsaszín fa mögött hatalmas zöld betűkkel virított a megnyitó felirata:

Digitális Természettudományi Múzeum – A méhek élete

Novellapályázat - Őrmező, 2016

A most olvasható novellám 2016-ban került a Bizzarium online novellás kötetébe.

Őrmező

Csendes helyen élek a város szélén, ahol már több a zöld, mint az épület, de a lakcímkártyám szerint még jogosan állítom, hogy a fővároshoz tartozom. Valójában egy igazi határvidék, átjáró, vagy még inkább egy váró.

Persze nem állítottam mindig ennyire magabiztosan, hogy hol is élek, évekkel ez előtt néztem utána, mikor arra ösztökélt a dédim, hogy ezt érdemes lenne megtenni. Dédim akkor már három éve halott volt.

Jobban is figyelhettem volna a jelekre, láttam már elég thrillert és paranormális jelenségekkel foglalkozó filmet, bár sosem értettem, hogy a természetben előforduló dolgokról hogy állíthatjuk, hogy „természetfeletti”. Az a természet része, legfeljebb az értelmünket haladja meg. A családunkban ezt úgy mondják: érezni kell. Viszont a fekete macska, aki minden este a füves tér felől jött jobbról és előttem áthaladva a fehér kerítéslécek között eltűnt a szemközti kertes ház pincéjében nagyon is valóságos volt. A babonások persze azt mondták volna nagy rikoltások közepette, hogy: balszerencséd lesz! De hát az a macska ott lakott, abban a pincében, az csak nem balszerencse, hogy minden este hazamegy! Minden este előttem. Akármelyik órában érjek is oda.

Minden a konyhában vált világossá. Igen, mosogatás közben. Az égők nem villogtak, hidegebb sem lett és nem tört össze semmi hirtelen és megmagyarázhatatlanul. Egyedül a piros nyelű seprű vágta magát a földhöz, majd szentség illat nyomta el a Pur mosogatót. Ezt az illatot nem lehet beazonosítani, egyedül templomban érezni, de nem csak a tömjén kesernyés illata, annál sokkal mélyebb. Szentség és gyöngyvirág illat érkezett a sárgára kopott radiátor felől, holott az egész lakásban nem használtam ilyen illatosítókat. De nem akartam odanézni, valami megtévesztette az orrom, a tárkony és citrusos mosogató kémiai találkozása léphetett olyan kölcsönhatásba, ami ezt a keveréket eredményezte.

Ekkor fehér alakot láttam a szemem sarkából a radiátornál. Ami lehetett a kiszabadult, szőkés tincsemen megcsillanó lámpafény is. Vagy a keret nélküli szemüvegem széle. De nem az volt, a legbensőmben éreztem. Mint amikor az ember nem látja, vagy hallja, csak érzi, hogy áll mögötte valaki. Mély levegőt vettem és szembenéztem képzeletem tárgyával:

- Dédi, te vagy?

Csak kicsit éreztem hülyén magam, amiért egy üres lakásban mosogatólétől csöpögő sárga gumikesztyűben állva a falhoz beszélek. De ekkor meglebbent a függöny jobb oldala. A kalocsai mintás sötétítőre minden szál virágot a család női tagjai hímeztek, akár egy boszorka család ereklyéje is lehetett volna, de mi eddig csak hétköznapi rendeltetése szerint használtuk. Mégis végiglúdbőrzött a karom és szinte levetette rólam a kesztyűt. Éreztem, hogy a szívverésem is gyorsult miközben odaléptem a függönyhöz. Észre nem vett mintát kerestem rajta, egy élénkebb virágot a napszítta margaréták közt, de semmi. Ekkor ismét megcsapott a szentségillat és meglebbent a függöny, mintha valaki alulról meghúzta volna. Félrehúztam és kinéztem az ablakon, szemben Gazdagrétet világította meg a hanyatló nap, a beszigetelt panelcsodák vérvörösen hányták vissza a sugarait.

- Mit szeretnél mondani? – suttogtam magam elé. A gyöngyvirágillat szinte végigcirógatta az arcom, majd eltűnt, mintha sosem lett volna. Mélyeket szippantottam a levegőből, de csak a citrus illatot éreztem.

Gazdagrét. Őrmező.

Lenéztem a földre, ahol egy fém golyó gurult az asztal alól a lábam elé. Ezt nem tekintettem paranormálisnak, mert megszoktam, márpedig ami megszokott, az saját világunkban normálisnak minősül. Bár ezek a golyók, amik pár hónapos rendszerességgel felbukkantak a lakás különböző szegleteiben, ismeretlen eredetűen voltak. Tulajdonítottam már isten tudja, milyen csapágy golyónak, körömlakkban fellelhető csomósodás gátlónak, habár sosem ürítettem ki egy üveget sem. Így csak gyűltek a fél centi átmérőjű ezüst golyócskák, mert azt terveztem, hogy egy ékszerész majd megmondja, milyen fémből vannak. A mostanit is felvettem és miközben átsétáltam a szomszéd szobába, hogy a többihez eltegyem, a jelenésen morfondíroztam. Mégis csak a dédi lehetett, de vajon mit szeretett volna mutatni Gazdagrétről és mi köze az ezüstös golyókhoz, amik amúgy még életében is megjelentek a lakásban?

Fejcsóválva mentem vissza a konyhába és eltökéltem, hogy később utána járok, mi állt Gazdagrét helyén, mielőtt lakótelep lett belőle. Egyéb ötletem legalábbis nem volt. Ezen morfondíroztam miközben felnéztem a radiátor és ablak felé, de egy ütést kihagyott a szívem és kirázott a hideg, ugyanis mintha egy férfialakot pillantottam volna meg a radiátor előtt, akinek ugyan nem láttam az alakját, mégis éreztem a jelenlétét és éreztem, hogy kifejezetten engem néz. Páni félelem lett úrrá rajtam, hamarjában bekapcsoltam a rádiót és az összes lámpát is felkapcsoltam, ittam egy kis vizet, de minden másodpercben a radiátort figyeltem, akár egy ideges madár egy új terepen. Dédi még megjelenhet, az ellen semmi kifogásom, de ez az idegen megijesztett, ráadásul nem tágított, így végül én rohantam át zaklatottan a lakás legtávolabbi sarkába, bevetettem magam a kényelmes sárga fotelágyba, állig betakaróztam egy lila pléddel és onnan kémleltem az üres szobát, de itt a szőnyegek és könyvek között minden meghittnek és barátságosnak tűnt. Igaz, innen nem is láttam Gazdagrétre. Valami mégis ott vibrált a levegőben, ezért felkaptam a mellettem álló kerek asztalkán bámulatos módon felstócolt könyvkupacról a hozzám legközelebb eső könyvet, találomra felcsaptam és olvasni kezdtem, hátha akkor megnyugszom.

A szavak értelme nem állt össze a fejemben, alig rágtam át magam két oldalon és kezdtem megnyugodni, mikor kiégett a villany. Ami normális. Viszont ismét jött a szentség illat, lassan kúszott felém a konyha felől, míg végül betöltötte az egész szobát. Ami annyira már nem megszokott.

- Jól van! – kiáltottam fel és letettem a könyvet, áttrappoltam a számítógéphez és bekapcsoltam. Míg beindult ez az ősrégi masina kimentem a konyhába egy pohár vízért, és csak mikor a csapnál álltam jutott eszembe, hogy úgy oldalaztam be, mintha legalábbis állt volna valaki a radiátor mellett. Óvatosan, lépésről lépésre közelítettem felé, közben mélyet szippantottam a levegőbe és elképzeltem magam egy külső szemlélő szemszögéből, hogy mennyire bénán nézhetek ki, amint az üres lakásban a levegőt szimatolva közeledek a fal felé. De akkor megéreztem a kesernyés, pacsulival kevert férfi illatot, amilyen parfümöt nem éreztem korábban soha. Óvatosan eltávolodtam és besiettem a szobába. Szerencsére ez a jelenés nem követett, mintha dédi azt kérte volna tőle, hogy várjon ott, a helyén. Dédi nagyon udvarias tudott lenni, ha kellett, viszont ha úgy tetszett, neki van igaza, hát jottányit sem engedett, ezért megkérdeztem:

- És most?

Hullám kúszott végig a függönyön, mint mikor közvetlenül a víz felszíne alatt úszik végig egy hal, és mikor függöny az íróasztalomhoz ért, megállt. Engedelmesen leültem, megnyitottam a google-t és elkezdtem keresni Gazdagrét történetét, de az ablakom előtt lógó kék szélcsengőm megcsendült, mire felnéztem és a tetején lévő szélkakas ezúttal az ablakomból látható alig húsz méter magas dombra mutatott. Arra a dombra, ami Gazdagrét és Őrmező közt húzódik és habár tudom, hogy több építkezést is terveztek a lábánál elterülő síkságra, egyik sem valósult meg, így érintetlenül állt a város határán. Ezért taktikát váltottam és Őrmező történetére próbáltam rákeresni.

Csekély sikert értem el. Római és avar kori temető, Árpád-kori település – temetővel, ami az én szempontomból mind ígéretesen hangzott, de az illatot nem magyarázta -, tatárjárás, majd 18. század. Ezen a ponton éreztem, hogy hézagos a leírás, hiába próbálta a szerző annyival eltussolni az esetet, hogy mocsaras vidékké vált, amit később feltöltöttek és kedvelt borvidék lett. Az a domb nem hagyott nyugodni. Gazdagrét régen Nevegy volt, Őrmező pedig Áronfölde, ám mindkét település rejtélyes módon a semmivel lett egyenlő mind régészetileg, mind a köztudatban. De hogy lehet, hogy csak így eltűnjön két település a városhoz ennyire közel? A dombokról remek kilátás nyílt védelmi szempontból, kizártnak tartottam, hogy feladták volna őket. Csakhogy a két lakótelep építése során elvileg minden temetőt feltártak, kivéve persze a dombot, ami ott állt előttem érintetlenül és a késő délutáni nap fénye élesen rajzolt ki rajta minden árnyékot.

Próbáltam még Áronföldére rákeresni, teljes sikertelenséggel, a szobában töményre duzzadt szentségillaton pedig úgy sejtettem, a szellőztetés sem segítene. Szinte magam előtt láttam dédi takaros kontyba csavart ezüsthaját és hozzá a szigorú tekintetét, amint földig érő galambszürke fűzős ruhájában csípőre tett kézzel várja, hogy mozduljak végre.

Több se kellett, tenyerembe borítottam az összegyűjtött fém golyókat, figyeltem egy ideig, ahogy a bevilágító fény visszacsillan a felszínükön, majd beleöntöttem egy kis szütyőbe és az oldalt vetős barna táskámba dobtam, felhúztam egy sportcipőt, vettem a kabátom és kinyitottam az ajtót. Amikor kiléptem a lakásból és visszafordultam tudtam, hogy a két vendégem követ így megvártam, hogy kijöjjenek a lakásból, csak utána zártam kulcsra az ajtót. Ki tudja, dédi mit tesz legközelebb, ha az orrára csukom az ajtót, mindig is hiú asszony volt.

A liftben nem éreztem őket, viszont amint kiléptem a kapun és a kertes házas övezet felé vettem az irányt ismét körülölelt a gyöngyvirág, pacsuli és szentségillat triumvirátusa amitől úgy éreztem magam, akár egy megbélyegzett. Azt gondoltam, az emberek biztos kigúvadt szemmel fognak utánam fordulni ennek a furcsa illatkombinációnak a nyomán, de ők megszokott módon siettek haza a csípős őszi délutánban, a kutyasétáltató csoport pedig észre sem vett, egyedül az állataik – tacskók, csivavák és egy tekintélyt parancsoló vizsla – fordultak felém és járt tekintetük köztem és a körülöttem lévő kísérőim közt. A vizsla végül felvonyított, mire sietősebbre fogtam a lépteimet és fázósan dugtam zsebre a kezem.

Tízpercnyi sétára volt mindössze a terület, a kertes házak után már csak egy felüljáró elhagyatott alagútján kellett átmenni és kitárult előttem a természet, de ezúttal nem gyönyörködtem a szépségében, ugyanis a domb hozzám közelebbi oldala már sötétbe borult. Találomra indultam el egyenesen át a réten, a farmerom szárát minden lépésnél végigkaristolták a száraz, megkövült kórók. A délután fényében igen nagy teljesítménynek számított, hogy megpróbáltam ezt a folyamatos karistoló sercegést nem földből előnyúló csontváz-kezeknek betudni és ekkor örültem igazán a szentségillatnak. Olyan zombis könyvre nem emlékszem, amiben ez a kettő egyszerre jelen lett volna. De várjunk csak. Az illat eltűnt. Tétován megálltam és körülnéztem. A síkság közepén álltam, ha folytattam volna az utam, akkor lett volna egy ösvény, ami felvisz a meredek domb tetejére, csakhogy a kísérőim nélkül mi értelme lett volna felmennem? Így visszafordultam és folyamatos szimatolással tíz lépés után meg is találtam őket. Szél futott át a rét felett és jobbra terelt Gazdagrét irányába, a domb közepe felé, ahol csak egy bozótos dzsungel ígérkezett, de én már csak vállat vontam és követtem őket.

A fák között bizonyosodtam meg róla, hogy igazán érdemes lett volna kesztyűt és zseblámpát hozni. Felfelé másztam és a karnyi vastag fatörzsekben találtam kapaszkodót, miközben azon gondolkodtam, mikor telepíthettek ide fákat, hiszen fiatalok voltak, de mióta itt lakom biztosan beborították ezt a dombot. Meg-megcsúszva haladtam felfelé, de az egyre sűrűsödő sötétben megbotlottam és elestem. Bosszúsan néztem vissza a kőre, de gyanúsan nézett ki, ezért közelebb hajoltam, hogy alaposabban szemügyre vehessem. A nap immár teljesen lement, viszont a hold felkelt, így segítségemre volt. A kő, amiben megbotlottam egymáshoz tapasztott kövek sorához tartozott. Kezemmel söpörtem le róla az avart tessék-lássék módján csak hogy megtudjam, tényleg épületromot, vagy kerítés maradványt fedeztem fel. Munkám koronájaként fél órával később jó pár méter hosszú fal húzódott előttem egészen a domb tetejéig. Fent kinyújtóztattam a hátam és végignéztem a tájon, majd vissza a fás rész felé. Egyenesen vezetett a fehéres kőből épült kerítés, nem is értem, hogy nem fedezte fel még senki előttem. A fák kopasz ágai közt most már a nap teljes erejét visszatükrözte a telihold, ahogy dédi is közvetítette nekem a férfi kérését. Ekkor láttam meg a fehér falon egy árnyfoltot, nagyjából a kétharmadánál. Márpedig ha kerítés van, háznak is kell lennie, ezért fáról fára visszacsúszkáltam az avaron, közben összeszedtem egy seprűre való ágat és elkezdtem keresni.

Ezúttal tovább tartott, míg a háborítatlan erdőben nyomra bukkantam, de amit találtam, attól ismét csak kirázott a hideg, ugyanis a fehér kövek közt, ami valaha egy ház fala lehetett, egy koponya állt ki a földből. Félelemmel vegyes kíváncsisággal söpörtem le róla a leveleket, mire a teljes csontváz vált láthatóvá. Úgy sejtettem, vagyis inkább a hely sugallta, hogy ez egykor valóban őrhely volt, de hogy ki felejtette itt ezt a férfit, azt nem tudhattam. Közelebb hajoltam hozzá, de a ruhái és mindene már az enyészeté lett, egyedül a bordái alatt csillant meg három ezüstgolyó. A táskámból kivettem a szütyőt és mellé tettem a földre a tartalmával együtt, majd fogtam az ágaimat és földet kezdtem kotorni a csontvázra, hogy megadjam neki a végtisztességet, hiszen egyetlen szellem sem szeretne mást, csak békét.

            Csak akkor hagytam ott a sírhantot, miután megbizonyosodtam róla, hogy jó ideig nem moshatja le az eső a földet róla, ráadásul néhány követ is tettem rá és elmondtam a biztonság kedvért egy Mi atyánkot. Ha dédivel jött a szellem, keresztény kellett, hogy legyen. Az ima végén megszűnt a pacsuli és gyöngyvirág illat is és már csak a fanyar avar vett körbe, a hold magasan járt az égen, én pedig könnyű szívvel lépdeltem hazafelé át a réten azzal a kétes dicsőséggel a szívemben, hogy megadtam a végtisztességet Őrmező utolsó őrének.

Hazaérve ahogy nyitottam az ajtót eszembe jutott, hogy húzódtam félre a két szellem elől és elmosolyodtam az emléken. Dédi csak segített egy idegennek, ez épp rá vallott. Levettem a kabátom, felakasztottam a fogasra és mentem is inni a konyhába. Két pohár hűvös víz tette csak helyre a lelkivilágom és előre örültem gondolván, hogy megszűnt a lakásban a fém lövedékek szaporodása, de amikor a radiátorra néztem, egy addig nem látott megfakult csipkedarabot pillantottam meg a földön. Nagy sóhajjal emeltem fel és egyéb támpont híján betettem a dobozba, amiben eddig a golyókat gyűjtöttem.

Táncparkett - egyperces, 2017.

Lélekben elhatározta magát, csak a lába remegett még, mikor megtette az első lépést. Először úgy érezte szinte megfullad, ahogy a tér szélén sertepertélő tömeg magával sodorta egyre beljebb, majd hirtelen megakadt. Olyan volt, mintha a víz hirtelen besűrűsödött volna, ő pedig beleragadt, akár légy a mézbe, és nem tudott se előre, se hátra jutni, hiába forgatta a fejét kiút után kutatva. Kezdte elveszíteni a reményt, ekkor azonban hátulról meglökték, így bejutott a tánctérre. Hirtelen ismét kapott levegőt és megkönnyebbült. Már újra tudott szabadon mozogni és élvezte, ahogy szoknya surran nadrágszárhoz és ügyes kerülő léptekkel egyre beljebb jutott a tánctér közepéhez. Már látta a magas sarkú cipőket is, feketét, kéket és bordót és látta a masszívabb barna férfi lábbeliket is, ahogy mind egymást kerülgetve járták az útjukat. 

Felnézvén a parkett szélén megmagyarázhatatlanul sok táncos állt, mintha részt akartak volna venni az eseményen, ám mégsem szánták el magukat kellően arra, hogy belevessék magukat, hiszen ők csak egy-két számra szerződtek. Igaz, rajtuk kellett átvágni ahhoz, hogy élvezhesse a szabad mozgást, és így visszatekintve nem sajnálta a fáradtságot. Úgy érezte, ha kell, minden alkalommal átküzdené magát. Ha bátrabb lenne, talán fel is vetné nekik, hogy ők is csatlakozzanak a középen állókhoz, hisz mennyivel jobb lenne, ha mind a részei lehetnének ennek a közös örömnek! Talán még többen és többen részt vehetnének benne, ha néhány tétova nem állna meg a végtelennek tetsző tér szélén. Milyen jó volna mindenkit bevonni!

Ahogy a zene lassulni kezdett, a cipők a tér széle felé indultak, és az utolsó taktusok előtt már ismét gyantába ragadt muslinca rajként vergődött a tömeg.

Csak ő figyelte a tér közepéről a jelenetet, hisz őt már nem tolta előbbre senki. Az utolsó taktus után megszólalt a bemondó megnyugtató hangja:

- Lehel tér, végállomás. Innen metróval utazhatnak tovább.