Majdnem után

Vörös foltok olvasztják le az erdei aljnövényzet derét. A lelkek a hajnali köddel keverednek az égbe. Bükkök szürke törzséből húzom ki a szenteltjég bevonatú fém nyílvesszőimet, és teszem vissza a jégakkus tegezbe. Tiszták maradtak, a lidércek nem hagynak nyomot. A vér a tanítványaimé.

– Ne mozdulj! Ki vagy? – erős hang karcol végig a gerincemen és a tarkómnál áll meg.

Jó kérdés.

Lassan magasba emelem a kezem, és megfordulok. A naptalan völgy elrejti az arcom, felsétálok az alattomosan emelkedő dombra, a hang irányába. Talpam alatt reccsen a tavalyról megmaradt avar, korán kelő pockok iszkolnak előlem a fészkükbe.

Zsigmond szélesvállú alakja lép elő egy fatörzs mögül, hangos kattanással összecsukja ezüst lándzsáját.

– Találtál nyomokat, Erna?

Bólintok és magamhoz intem. Félrehúzott szájjal siet le a dombon és leguggol, mikor megmutatom neki a földön az alig észrevehető cseppeket. A száraz talaj a lidércekkel összeesküdve nyelte magába diákjaim vérét.

– Remélem, csak felszíni sérülés – fohászkodik Zsigmond. Hangja súlyos, akár a vihar előtti felhők. – Zalamélybe vezetnek, induljunk.

Az apró vércseppek valóban a központunk irányába vezetnek, ami azt is jelenthetni, hogy Dénesék a sebesült társaikat vitték vissza a Kúriába. Számomra sokkal érdekesebb a hirtelen felszívódott kéttucatnyi lidérc holléte.

– Méltóztatsz követni, vagy aranykeretes meghívóra vársz? – kérdezi Zsigmond. Félig visszafordul, a völgy sötétjében a terepszínű ruha is rejti, csak szeme fehérje villan felém. Mondanám, hogy csak a feszültség teszi, vagy hogy csak én vagyok neki ellenszenves, de mióta két hete a mi vadászközpontunkban vendégeskedik, következetesen egyformán fensőbbséges a takarítóval és az igazgatóval egyaránt.

Összepréselt szájjal követem katonás lépteit. A kidőlt fatörzseken játszi könnyedséggel lendül túl és egy gödörbe sem csúszik bele. Magabiztossága azt sugallja: ez az erdő az övé.

Zsigereimben érzem a változást – a felkelő nap fénye az égbe nyújtózó ágakba kapaszkodik, és lefelé kúszik az alig rügyező gallyakon és törzseken. Gyengéden ébreszti a harkályokat, cinegéket, mókusokat és végül a talaj lakóit, mígnem az egész dombtető arany fényben ragyog. Miért is kell nekünk a völgyben dolgozni? Felsétálhatnánk a fény magasságába és ebből a megkérdőjelezhetetlen pozícióból ítélhetnénk meg az alant lakó élőket és holtakat.

– Itt egy újabb nyom.

Nem mondod.

Zsigmond rendületlenül követi a nyomokat, nem hatja meg a tavasz szépsége. A vadászok törvénye kiégette belőle a változás iránti áhítatot.

– Hallod? – állít meg Zsigmond. Megrázom a fejem. Erősen behunyom a szemem, és mikor ismét felnézek, már a maga valójában érzékelem az erdőt. A szertefoszló köd megmutatja a fák hűvös békéjét, nyomán kellemes libabőr borítja be a testem. Énekesmadarak trilláznak, füttyögnek és csivitelnek a hajladozó ágakon, mindezen szépség mélyén szipogás lapul. A hang a völgy felől lebeg hozzánk, ezért gyorsabban haladunk előre. A hatalmas, meredek dombok egyre keskenyebb ösvénybe szorítanak.

– Ott – suttogja Zsigmond, orgánuma végigsistereg a szurdokon.

Megszaporázzuk lépteinket, majd a félhomályból kibontakozó földút közepén ülve megtaláljuk Milánt. Egy földbe szúrt vaskaróhoz láncolták egyik csuklójánál fogva. Terepszínű pólóját sár és szakadások borítják, mellényét és kardját rég elhagyta az éjszakai csatában. Két kék lidérc őrzi, a szürkeségben dundi ködpamacsnak tűnnek. Zsigmond előveszi a lándzsáját, mire éleset füttyentek. A lidércek felénk fordulnak, felismernek.

– Erna az, a tanáruk.

– A király kedvelte.

– Menjünk – tárgyalják meg a helyzetüket, majd egy villanással eltűnnek. Legalább az ő elpusztításuk nem az én lelkemen szárad.

– Te figyelmeztetted a lidérceket! – vádaskodik Zsigmond. – Mégis miket tanítasz a Kúriában? Látszik, hogy még túl fiatal vagy ehhez a munkához, néhány diák talán még idősebb is nálad, jól tudom?

Jól lenyomoztál, te vadászok éke, de talán mégsem eléggé. Ez a te életbiztosításod.

Nem áll szándékomban reagálni a megjegyzéseire. Az erdélyi iskolájukban a totális pusztítást nevelték belé és se kedvem, se energiám nincs meggyőzni arról, hogy tévedhet. Ők alapvetően elvetnek mindent, ami sötét, holott a legszebb virágok éppen az aljnövényzetben nőnek.

Milánhoz sietek, leguggolok hozzá és két kézzel erősen tartom az arcát. Ő fókuszál, majd a nyakamba borul.

– Tudtam, hogy eljössz értünk! A többieket tovább vitték nyugatra a Kúria irányába, még hajnalhasadás előtt.

Zsigmond tölgybarna hajamból kölcsönzött hullámcsattal nyitja ki a fiú bilincsét. Milán hatalmasat nyújtózik, jegenyére emlékeztető nyakigláb alakja fölém tornyosul. Hosszú ujjaival kirázza örökkön kócos hajából az erdő apró ajándékait. Azt hiszi, rendbe szedte magát, pedig ennél kópésabb és zöldfülűbb benyomást nem is kelthetne.

– Haladjunk – adja ki Zsigmond a parancsot. Jobb híján egyik tőrét nyomja Milán kezébe, és folytatja útját a völgyben.

Apró kuvikom vág elénk rikoltva. Leszáll a közeli bükkre, ahol tovább csapkod szárnyával és izgatottan borzolja a tollát.

– Várj már! Ez Erna madara, figyelmeztet minket – kiált Milán Zsigmond után, aki rendületlenül tör előre. Csakhogy mi nem követjük, ezért bosszúsan kifújja a levegőt és visszajön hozzánk.

– Mégis mire?

– Erre kell mennünk.

– Azt mondtad, a társaidat amarra vitték.

– Gombóc fentről jobban láthatta – vonja meg a vállát Milán. Zsigmond csípőre teszi a kezét.

– Azt mondod, egy madárra tegyük fel a társaid életét?

Tisztelhetnéd az állatokat.

– Nem egy közönséges madárra, hanem Erna kuvikjára.

Zsigmond megtornáztatja nyakát, majd visszafordul és eltrappol mellettünk.

– Komolyan egy efféle tollast kellett választanod? – mordul rám. Megvetése végigperzseli a karom. Nem számít, amíg hallgat a jó szóra, Milán pedig az elbűvölés mestere, életteli mosolyának eddig még mindenki örömmel hódolt be. A szülei kísérték el a felvételinkre rögtön a ballagása napján. Ahogy ugratták egymást azonnal kitűnt, hogy tőlük örökölte ezt a képességét. Örök vidámság és az összetartozás hálója védte azt a családot. Ha választhatnék, hozzájuk költöznék. Én csak a hazugságot kaptam az apámtól.

Kuvikom hangos rikoltással löki el magát az ágról és száll előre, idelenn sziromként elhullt kék lángok világítják az utat. Minél sűrűbben bukkannak fel, annál jobban érezzük a mellkasunkra telepedő nyomást. Milán követ szorosan a nyomomban.

– Lidércek? – kérdezi reszkető hangon. Bólintok.

Megremeg a föld.

Morajlás rázza meg egész testünket. Kőlavina zúdul feltartóztathatatlanul a meredek dombokról egyenesen felénk. Avar, faforgács és rothadás szaga kavarog a levegőben. A földből kifordított facsonkok nyögnek, sziklák csapnak össze felettünk – ránk szakadt rémálom.

Még az én kezem is ökölbe szorul.

A porként leülepedő illúzióból kék, zöld és piros lidérclángok bontakoznak ki mindennemű definiálható forma nélkül. Egyikük ember formájú, másikuk lángköntösbe bújt fantom, harmadik pedig a kettő szerencsétlen keveréke. Vidám karácsonyi fénysorként világítják meg a gerincet.

Milán a lábamnál reszket a földön, és a keverékre bámul. Talán az újoncoknak mégis félelmetes ez a meghatározhatatlanság.

A hóna alá nyúlva felsegítem a srácot. Ő kihúzza magát és önérzetesen leporolja a ruhájára akadt rögöket.

– Honnan tudtad, hogy nem valódi támadás? – kérdezi.

– A lidérceknek nincs teste – mutat rá Zsigmond.

– Lorenzonak volt.

– Nos, ő lidérckirály volt.

Neki határozottan volt fizikai teste, amolyan olaszosan bronz. Az emlékre félmosoly húzódik arcomra.

– Nem választhattak máris új királyt – tűnődik Zsigmond.

– Gyorsan dolgoznak, három nap alatt könnyen találhattak utódot. Eleve készültek a trónfosztásra – feleli Milán. Beszéd közben kihúzta magát, feltehetőleg ezen a napon egyetlen további lidércnyomásnak sem akarja megadni magát.

Színes fények tükröződnek a dombon; a keleti oldalon egy sor piros és kék lidérc lebeg felénk suttyomban menekülve a világosságtól, egyedül egy betegesen vézna és füstösen áttetsző alak tűri a nap sugarait. Ágak csiszolódnak össze körülötte a gyengén susogó szélben, hangjuk mint az ajtónyikorgás, kellemetlen és baljós.

Milán elkapja a csuklóm.

– Ez képtelenség! A lidércek halottak, az éj lényei.

– Mégis itt vannak – mormolja Zsigmond.

– Akkor sem élők.

– Pedig kifejezetten jelen vannak.

Lorenzo karizmatikus emléke villan fel előttem. Egy holdtalan éjszakán vettük be magunkat az erdőbe. A fákat ismertem, az éjszakai állatok pedig utat mutattak a megvadult lángocskákhoz; könnyedén nyilaztam le őket. Lorenzo nem folyt bele a harcba, az erdei útra állított lócáról követte az eseményeket. Akkor egyszer engedtem a közelembe munka közben, mert amit utána mondott, az a sírig kísér: „Kettőnk közül nem én vagyok a halott.” Ezt mondta nekem egy lidérc, aki nyughatatlanságában a túlvilágot is megtagadta.

– Lám, lám, lám – szólalt meg pergamenízű hangon a vézna trónkövetelő. Az idő teltével lassan ő is árnyékba araszolt. – Erdély Éke és Zala Gyöngye az én erdőmben, igazi megtiszteltetés.

– Hol vannak a diákok? – kéri számon Zsigmond. Ha nem egy számunkra kellemetlen kimenetelű csata előtt állnánk, szégyenemben kezembe temetném az arcom. Hogy beszélhet ilyen tiszteletlenül egy érzésre háromszáz éves lélekkel?

– Rögtön a tárgyra térsz, igaz?

– Bocsáss meg, csak aggódunk értük – finomít azonnal Milán. Jó fiú.

– Nocsak, itt egy jólnevelt tanítvány.

A lidérc elismerőn biccent felém. Mozdulatlanul fogadom a gesztust.

– Lennél szíves elárulni, merre találom a többi diákot? – préseli ki magából Zsigmond.

– Nem tudom – sistereg a lidérc.

– Már hogyne tudnád!

– Démonok vagyunk, nem képmutatók.

– Ezzel mire célzol?

– Ármányivadékot tűrtök meg a soraitokban, és ezt épp te ne vennéd észre?

A fák abbahagyják táncukat, a madarak elhallgatnak és a pockok és gyíkok avarcsörgetése is megszűnik, mintha az erdő összes lénye akkor és ott szeretné megismerni az igazságot.

Zsigmond Milánra mered, aki még mindig a karomat markolja. Nem vagyok biztos benne, hogy a védelmemet keresi a gesztussal, bár a fiú szellemi erőben mélyen alattam áll. Nem is tudja, mennyire. Zsigmond inkább engem kérdez:

– Te?

Szabad kezem csípőre teszem. Nagyon remélem, hogy ezt nem itt és most akarja megbeszélni.

– Jelenleg fontosabb dolgunk is akad – áll mellém azonnal Milán. Sokat adnék érte, ha egyszer a meztelen valójában tudhatnám, mégis mit gondol rólam? Mi készteti arra, hogy jókedvét rám pazarolja? Ugyanakkor ragaszkodása mélyen megérint, ezért őt sosem hagynám cserben. Talán épp ezt várja cserébe. Talán nem vár semmit, csak őszintén kedvel. Nem tudhatom. Életem szereplőinek egy százaléka, akit igazán ismerek, a többi szándéka merő találgatás. Minden esetre, ha Milán beszél helyettem, az rendszerint sokat javít a helyzeten. Összességében ő többször mentett meg engem, mint fordítva azon egyszerű oknál fogva, hogy Milán lenyűgöző könnyedséggel hárítja a nem fizikai támadásokat. Tizennyolc éves kora ellenére mester fokozatú lélekpáncél. Az öcsémre emlékeztet. A kisöcsémre, akit emberek téptek szét még Norvégiában. Tajtékozva rohanták meg, gyűrűbe fogták, és lerántották a legsötétebb valójukba. Hullámzó tömegük csak egy véres masszát köpött ki a felszínre. Mindezt azért, mert félig ármányvérrel született. Vajon hány még egy utolsó esélyt érdemelnek ezek a lények? És én mennyi esélyt érdemlek?

Zsigmond előveszi a lándzsáját, teljes hosszában kinyitja és nekem szegezi. Az ezüstös fémen színes lángocskák tükröződnek.

– Nem hihetsz egy lidércnek, a megtévesztés a lételemük – csitítja Milán a férfit. Hiába, a vadászat Zsigmond vérében van, erre képezték ki Európa legjobb iskolájában. Az emberéletet csak démonfajták feltétel nélküli kiírtásával lehet megóvni, legyen az a négy égtáj ármányurának egyike, vagy csak egy mérsékelten izzasztó rémálmot okozó lidérc.

– Barátok voltatok az előző lidérckirállyal – mondja nekem Zsigmond.

– Ezt megerősíthetem – hergeli a dombról a vézna új király.

– Lorenzo féken tartotta a helyieket. Ráadásul én is találkoztam vele, nagyon tiszteletteljesen viselkedett – bizonygatja Milán még mindig a csuklómat szorongatva. Zsigmond annyiba sem veszi a fiút, mintha egy szúnyog döngicsélne a fülébe. Lándzsája hegyét a mellkasomhoz érinti.

– Menj a vezetőd elé és vállald fel magad, akkor talán megbocsátást nyersz.

Mi ez, lottó? Csak veszek egy szelvényt és hipp-hopp, minden semmis lesz?

– A megbocsátás olyan, mint az elismerés. Küzdhetsz érte, de vagy megadja a másik fél, vagy bármit tehetsz, te magad nem szerezheted meg – mutat rá Milán nálam klasszisokkal finomabban.

– Az igazgatótok is kiharcolta az elismerést, pedig úgy hallottam, igencsak jelentéktelen családból származott.

– Valóban? Követik és behódolnak az akaratának, de ez távolról sem elismerés – feleli Milán. A dombokon egyre lejjebb kúszik a napfény, ezért nem pazarol több szót Zsigmondra. Megszorítja a karom, de mit szeretne kérni? Tárgyaljak, vagy támadjak? Igazán gyorsan pontot tehetnék az ügy végére, de ha egymagam elbánnék a jelenlévő összes lidérccel kétlem, hogy Zalamély vadászai repesve fogadnának. Aki sok holt lélekkel elbír, az egyetlen csettintéssel jópár élővel is végezhet.

– Merre láttátok utoljára Zalamély diákjait élve? – kérdezi Zsigmond a királyt a legkörültekintőbb fogalmazással.

– A lidércek sosem ölnek, ellentétben az ármányokkal – biggyeszti le ajkát az új király. – A vadászok sem jobbak, pusztán elrejtőznek emberi fensőbbségük mögé.

– Ti vittétek a diákokat a központ felé? – fogalmazza újra a kérdését Milán.

– Nyilván ez az ármány intézte az egészet – böki meg lándzsájával a mellkasomat Zsigmond.

– Miért tette volna?

– Mióta van szüksége egy ármánynak bármilyen indokra?

Ha tovább ingerel hamar kiderül, mennyire gyors Erdély Éke egy félármánnyal szemben.

– Erna a tanárunk. Szigorú, de lelkiismeretes, és sosem bántana minket – állítja Milán.

Zsigmond szemöldöke összefut.

– Honnan tudod, hogy ki ő igazán?

Jó kérdés. Én is szeretném megtalálni magam, de csak fantomot üldözök; akárhányszor a közelébe jutok a megoldásnak, az szerte foszlik. Mindig csak majdnem érem el. Kíváncsi vagyok mi történik, amikor majd áthidalom ezt a majdnemet.

Nyílvessző szakítja ketté a domboldalban húzódó karácsonyi égősort. Egy zöld lidérc füstté válva száll fel a lombkoronán keresztül a szabad égbe, csillámló felhővé oszlik szét és semmivé lesz.

Követem az eltávozását. Azt tanítjuk, hogy ezzel megszabadul a bűneitől, de éjszakánként gyakran felmerül bennem a kérdés: egy dühvel és bosszúval átitatott lelket valóban a megsemmisítés szabadít fel? Valóban ez az egyetlen mód? Valóban átsegítjük ezzel a túlvilágra?

A völgy bejárata felől egyre több vadász érkezik; karddal, számszeríjjal, lándzsával és ostorral esnek neki módszeresen a lidérceknek. Ők fejvesztve menekülnek immár nem törődve a vézna vezetőjelölt dombtetőről kiáltott utasításaival. Nem telik bele öt perc sem, és megtisztul a völgy. Társaink hozzánk sietnek.

– Jól vagytok? – érkezik mindenfelől a kérdés.

– Mi igen, a többi diák visszaért a központba? – kérdezi azonnal Milán.

Nemleges választ kapunk. Zsigmond közém és a társaim közé áll.

– Vigyázzatok vele, ő egy ármányivadék!

Ismét csend támad. A csata hevében megriadt madarak elhallgatnak, moccanatlanok a rovarok is. Tucatnyian várják a tagadásom, súlyos elvárásuk jobban megvisel, mint egy tömeges lidércnyomás. Közülük való vagyok, velük élek. Mit mondhatnék? Néhány éve tudom, hogy minek születtem, de vajon tényleg ez határoz meg?

– Erna mentett meg, most pedig azért jött, hogy a többi diákot is megtaláljuk – kel a védelmemre Milán. Még mindig a karom szorongatja. Vajon a ragaszkodását fejezi ki, vagy pusztán a többieket akarja megóvni egy rettentően alávaló támadásomtól? Miért tartotta erősen fogva egész végig a csuklóm?

Madárrajokat riasztó hangzavar robban a völgyben. A vadászok ott és azonnal érvelnek mellettem és ellenem. Egyesek mindig is tudták, mások nem hitték a fajomat ennyire erősnek, a vendégvadászok pedig nem hitték a zalai Kúriát ilyen gyengének. Kivörösödött arcukból fröcsög a sok szitok. Milyen jól rejtegették eddig ocsmány valójukat. Ha nem az életemről lenne szó hátra dőlnék egy fa tövébe, és mogyorót rágcsálva várnám ki a hosszúnak ígérkező vita végkimenetelét.

– Nézd meg, mit csináltál! – szól rám Zsigmond. Lándzsája hegyével ismét meglökne, de Milán gyorsabb. Két lépéssel hátra ránt és lendületből rohan tovább velem a domb alján elkerülve a vitázó párokká bomlott vadászokat. Azok észre sem veszik eltűnésünket, támadhatatlan igazuk bizonygatása teljes mértékben leköti őket.

Milán rohanva húz magával a meredek domboldalon felfelé, az erőlködéstől felgyorsul a szívverésem. A fiú erősen tartja a kezem, talpra ránt amikor kicsúszik alólam az avar, és csak akkor áll meg levegőt venni, amikor mélyen alattunk a vadászok már csak törpöknek tűnnek.

Bizsergető fény éri az arcom. A nap állásából és az útból ítélve éppen azon a dombtetőn állunk, ahonnan néhány perce a vézna lidérckirály döntötte romba zalamélyi életem. A balzsamos fény felmelegíti a völgyben kihűlt bőröm.

Mély lélegzetekkel irányítva lassítom szívem ritmusát. Vajon hogyan győzhetném meg veszélytelenségemről a vadászokat? Milán mondta jól: a kételkedőknek képtelenség bizonyítékot szolgáltatni. Ármányvéremmel képes vagyok rá, hogy valódi kőlavinát zúdítsak a sorsomról vitázó vadászok nyakába egészen addig, míg az utolsó is eltűnik a törmelék alatt. De azt sosem fogadják majd el, hogy ezt jó szándékból nem tettem meg. Bármikor megtehetném, és ez nekik elég. Vajon tényleg megéri egész hátralévő életemben arra pocsékolni az erőmet, hogy ártatlanságomat bizonygassam?

Milán még mindig nem ereszt. Becsapott – rezzenek össze a gondolatra. Talán hősnek képzeli magát; megmenti a társait azzal, hogy elhozott tőlük és most egy ostoba támadásra készül. Talán fizikai gyengeségét az eszével pótolja és csapdába csal, elvégre mégis csak ember.

– Jól vagy? – kérdezi Milán. Lehajol elém és leporolja térdemről a ráragadt leveleket, majd felegyenesedik és saját lerongyolódott ruháját is tüzetesen átvizsgálva szedi rendbe, végül megborzolja kópés haját. Rám sem néz, csak mikor nem válaszolok, akkor hagyja abba a bíbelődést. Meggyőzően sok időt adott nekem a támadásra. Minden vállalhatatlan gondolatomat szép szavakba csomagolva mondja ki, most pedig ellazult karral, gyanú nélkül vár a válaszomra.

Őszinte érdeklődése végigfut a tagjaimon és elolvasztja belső dermedtségem, mígnem megkönnyebbülten elmosolyodom. Mégiscsak él olyan ember, aki közülük valónak tart, ez a kötelék megnyugtat.

Kuvikom suhan el felettünk rikoltva, apró szárnycsapásokkal köröz. Milán érti Gombócot, a válaszomra vár. Meglapogatom a vállát.

– Jól vagyok. Gyere, keressük meg a többieket.

A villám illata

  

 A kert végében egy mívesen faragott fa padon grafitszürke öltönyös férfi vetette hanyagul keresztbe a lábát, jobb karját lazán végignyújtóztatta a háttámlán, és napszemüvege takarásából figyelte a nap utolsó mozzanatait. Délre érkezett, így a turistacsoport nélkül nyílt lehetősége végigjárni a tanyát. Az épület romantikus falusi miliőt imitált, de a vendégszobákban új és modern berendezés fogadta, a férfinak legjobban mégis a tetőn elhelyezett napelemek ragadták meg a figyelmét. Nem illettek a zöldséges kerthez és tyúkólhoz, viszont nagyban hozzásegítették a tanyát az áramkimaradások elkerüléséhez. Talált még vízgyűjtőt és komposztáló gödröt is ‒ mindent, amiről sosem tudta eldönteni, hogy aktuális hóbort, vagy hasznos spórolás. A folytonosan nadrágszára alá mászó bogarak és szemüvegének koccanó szúnyogok sem dobták fel a napját, így alig várta, hogy letudja a tulajjal az üzleti megbeszélést, és visszatérhessen a környék legjobbnak mondott hotelébe. Fejben újra végigvette mondandóját, ám belső monológjából fuvolaszó emelte ki, és a tulajnő játéka közben egy hosszú pillanatig a tanya barátságosan hívogatta.

Az udvaron mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt. Copfos kislányok a szüleikkel, kékszárnyú szajkók a közeli fenyők mélyzöld ágán félre fordított fejjel, és még a királylepkék is lusta napozással hallgatták a fehérfalú parasztház tornácán koncertet adó fuvolista játékát.

A meditatív zene végigúszott a tornác előtti téren összegyűlt emberek között, bekúszott a bőrük alá, és elringatta, egyszersmind felpezsdítette őket, akár a rigók füttye. A trillák könnyedén szálltak fel az égre és vesztek el a fehér felhőpamacsokban. A jelenlévők érezték azt a megfoghatatlan varázslatot, ami a lelket megragadva repítette őket más helyre, időbe és dimenzióba. Ahogy a zene suttogássá szelídült, mindenki érezte talpán át a földből áramló energiát, a frissen nyírt fű édessége összekeveredett napsütötte bőrük illatával, és betöltötte a szívüket.

Néhány másodpercbe telt, mire megértették, hogy a zeneszámnak vége, már csak az utórezgése visszhangzik bennük. Lelkes mosollyal tapsolták meg a fuvolistát. Egy anyuka odament hozzá, csemetéi ugrándozva követték:

‒ Ez annyira szép volt!

‒ Eljöhetünk máskor is?

‒ Bármikor eljöhettek, szeretettel várunk – felelt kedvesen a fiatal nő.

‒ Mami, veszünk olyan finom lekvárt, amit uzsonnára kóstoltunk?

‒ Annak az epres szappannak is isteni volt az illata – tódították a gyerekek, az anyuka megengedőn mosolygott a nőre.

‒ Azt hiszem, még egyszer megnézzük az üzletet.

‒ Csak tessék – invitálta be őket a különös nő, és amint eltűnt az ajtóban, megszűnt a varázs.

 

Bő fél óra múlva a nő integetve útjára engedje a csoportot, majd csípőre tette a kezét, és a bodza illatát élvezve behunyt szemmel mélyet lélegzett a tavaszi levegőből. A méltán híres zalai dombok világosszölden hullámoztak előtte egészen az Alpok távoli vonulatáig, majd fel a mélykék égre. Nem is olyan magasan tépett szélű felhők kergették egymást, a mezőny egyre szorosabb lett, végül a szél hűvösen végigborzolta a fűszálakat, és belekapott a ház mögött álló fenyvesbe.

A férfi csöndben várta a kedvező pillanatot majd észrevette, hogy a nő felé fordult, és úgy figyelte, mintha várná, ezért felkelt a padról, lesimította öltönyét, és odament hozzá bemutatkozni:

‒ Üdvözlöm, a nevem Kövesi Győző, a GreenDream Holding képviseletében jöttem ‒ nyújtotta kézfogásra a kezét, a tulajnő elfogadta.

‒ Veres Boglárka vagyok. Kérem, fáradjon beljebb, hamarosan eső lesz – invitálta karjával az ajtó felé. Győző egy hosszú pillanatig figyelte a nőt, ám annak mit sem változott kedvessége, úgy fogadta otthonába a férfit, mint gyanútlan nyuszi a menyétet.

Odabenn bevezette a nappaliba, kényelmes fotelben kínálta hellyel, és frissítő limonádét hozott neki. Győző az előzetes kutatásaiból tudta, hogy a nő alig három éve nyitotta a tanyát, és a húszas évei közepén járt, mégis ahogy sürgölődött körülötte, az nagymamái nosztalgikus uzsonnáit idézte. A férfi igyekezett elfelejteni ezt a képet. Egy cuki nagymamával nehéz üzletről tárgyalni. Elővette fekete laptopját, és kitette a tölgyfa asztalra, de valahogy helytelennek érezte az eszköz jelenlétét, mintha legalábbis egy ebédet zavart volna meg.

Míg így magában viaskodott, Boglárka leült vele szemben, takarosan maga alá simította virágmintás ruháját és ivott egy kortyot a limonádéból, végül ráemelte búzavirágkék szemét.

‒ Miben segíthetek?

Győző tucatnyi hasonló beszélgetést tudott a háta mögött, ebben a pillanatban mégis kiszáradt a torka, de nagyot nyelt és erőt vett magán.

‒ Mint tudja, ez a régió vadászat szempontjából eddig is kiemelkedően teljesített, remek erdeje van, ezért a környező polgármesterek és a GreenDream előzetes tárgyalásokba kezdtek arról, hogy a területen egy luxus wellness központot létesítsenek. Terveink szerint a környező erdők jótékony hatása idevonzza a pihenni vágyókat, akik a természet harmóniájának, és a legmodernebb luxusnak a kényeztetésétől feltöltődhetnek.

Győző legtöbbször a bevezetője végére már mogorva tekintettel, rosszabb esetben a nagy cégek elleni éles kirohanással találkozott, de a vele szemben ülő nő csak sokat tapasztalt tekintettel figyelte, és várta a mondandója végét. Határozottan bölcsebb benyomást keltett a koránál. Ám mivel a férfi nem ütközött ellenállásba, folytatta.

‒ A komplexumnak természetesen nagy területre van szüksége, és az ön tanyája körül áll a legnagyobb egybefüggő szabad terület. A polgármesterek már beleegyeztek a földek hasznosításába, amennyiben a cégem meg tud önnel egyezni.

Győző ismét csak szünetet tartott helyet hagyva a szokásos kifakadásnak, de a nő még mindig csak hallgatta. A férfi arra gyanakodott, hogy sokkot kapott a hírtől, bár értő kisugárzása ezt megcáfolta.

‒ Cégem hajlandó a tanya teljes értékét megfizetni, ezen felül egy másik területen venni egyet hasonló feltételekkel, mint ami itt van.

A nő letette a poharát és felkelt a székéről:

‒ Kérem, kövessen – hívta ki a ház elé, és megvárta, hogy Győző mellé érjen, utána mutatott fel a háza felett elterülő erdőségre.

‒ Ez egy hetven éves fenyves egészen a hegy tetejéig, ez adja a jó illatot, és védi a tanyát télen-nyáron a széltől. Ered benne egy patak is, részben az a tanya vízforrása. Lenn a völgyben egy tölgyesen túl a falu fekszik. Nagy esők idején az a liget fogja fel a vizet, hogy a falut ne öntse el az ár. Az ön cége mekkora szállodát tervezett ide?

Élesen villant Győző eszébe a térkép, ahol néhány mozdulattal húzták át pirossal az erdős területet, hogy a helyére csinos parkot létesítsenek, ahol sétálni lehet. Oldalra pillantott a nőre, aki higgadtan várta a választ. Úgy festett, mint egy tanárnő, de Győző az irataiból tudta, hogy sosem tanított.

‒ Nem tervezünk magas épületet, inkább elszórtan apartmanokat, amik belesimulnak a környezetbe.

‒ Ezeknek egyesével kell megoldani a közműellátását, az egész talajt fel kell forgatni. Ahhoz sok munkagép kell, amik nem tudnak feljönni a földúton, és nem férnek el ekkora területen. Árulja el kérem, ha a munkálatokhoz kivágják az erdő felét, utána mivel tervezik idecsalogatni a turistákat?

Nagyobb erőre kapott a szél, hideg ujjaival mozgatta a nő virágmintás szoknyáját, és fellebbentette a férfi szürke öltönyét is. Boglárka a füle mögé simította a haját, de az egyre sötétedő táj ellenére is csak a férfi válaszára várt.

Győző begombolta a zakóját, mert úgy érezte, csapkodó öltönnyel nem kelt kellően komoly benyomást. Villám cikázott át a fekete fellegek közt, és a szél súlya alatt nyögve hajoltak meg a fák, de ‒ ahogy a nő is mondta ‒ takarásukban a kert védve pihent.

‒ A lehető legkevesebb fát fogjuk kivágni, és a munkálatok végeztével azok helyére is újakat ültetünk. A közművet pedig korszerű, környezetbarát módon vezetjük be. A GreenDream ebben is piacvezető. Ön is napelemet használ, így nyilván tudja, hogy mára már rengeteg alternatív megoldás áll rendelkezésünkre a föld sokszoros felásása helyett.

A nő figyelte mondandóját. A dombokon túl nyugaton már feketén zuhogott az égi áldás, előszele nagy eső illatát hozta.

‒ Ha le akar jutni a hotelbe, most induljon. Esőben nem hiszem, hogy le tud menni a földúton.

‒ Négykerék meghajtású az autóm, bárhol elmegy – tudatta a férfi némi büszkeséggel.

‒ Tíz percen belül ideér a vihar ‒ tette hozzá mondandójához Boglárka, majd megfordult, és bement a házba. Győző elszántan követte, és becsukta maguk mögött az ajtót.

‒ Nézze hölgyem, nem mondom, hogy most azonnal döntsön, az ajánlatunk egy hónapig érvényes – mondta a nőnek, de közben ezt gondolta: mindketten tudjuk, hogy ez nem ajánlat. Vagy elfogadja, vagy más módon szerezzük meg ezt a kiváló területet.

Boglárka fejével bólintott annak jeléül, hogy tökéletesen megértette.

‒ Bocsásson meg, de be kell csuknom az ablakokat. Ha le akar menni, tényleg induljon ‒ javasolta, majd körbe járt a házban. Győző még nem tapasztalt ilyen hozzáállást, megsajnálta a nőt, és követte egyik nemrég festett és csempézett szobából a másikba, közben tovább győzködte:

‒ A cégem nagyon korrekt, biztosíthatom, hogy bármely más tanyát választ ki, azt kifizetik önnek. Megbeszélhetjük a felújítás költségeit is, hogy ismét tudjon turistákat fogadni. Ezt a házat is rendbe hozta.

A nő úgy figyelte, mintha belé látott volna.

‒ Itt nem a házról van szó, nem is a tanyáról. Az nem tetszik, amit az erdővel és az egész dombbal terveznek tenni.

Győző szemöldöke megrándult.

‒ Ugye nem akar egy személyben az építkezés útjába állni? ‒ szaladt ki a száján. Hisz annyira szelíd, és annyira bölcsen figyeli őt. Egyszerűen csak időre van szüksége.

‒ A természet meg tudja védeni magát, de mindenki jobban jár, ha mi óvjuk meg. Nekem ez a feladatom.

Győző megcsóválta a fejét. A nő majd belátja, hogy más a romantikus képzelgés érintetlen területekről, és más a valóság.

‒ Az asztalon hagyom a névjegyem, ha bármilyen kérdés felmerül önben, kérem hívjon, vagy írjon nekem. Néhány nap múlva visszajövök.

Ebben a pillanatban cseresznye nagyságú esőcseppek kenődtek szét az ablakon, és a házba beszivárgott a nedves föld illata, odakinn hevesen villámlott.

‒ Köszönöm – felelt Boglárka, szája sarkában megmagyarázhatatlan mosoly bujkált.

‒ Viszont látásra – köszönt el a férfi. Fogta a laptopját, nyakát behúzva elrohant az autójáig és beszállt. A nő egy csipkefüggöny mögül figyelte, de nem akart többet róla gondolkodni. Az út tényleg hamarabb felázott, mint gondolta, észnél kellett lennie, ha nem akart lecsúszni a rétre. Elfordította a slusszkulcsot, de nem történt semmi, a motor üresjáratban kattogott. Megpróbálta még egyszer, megint nem indult.

‒ Ne csináld ezt velem ‒ kérte az autót, és harmadszor is elfordította a kulcsot, de nem indult. Boglárka még mindig az ablakból figyelte a küszködését. Győző beletúrt a hajába, és mivel negyedik próbálkozásra sem indult az autója, félretette büszkeségét, és visszament a házba.

Beléptekor a nő már az ajtó előtt állva várta, megnyugtató tekintete rajta pihent. Győző zavartan megvakarta a tarkóját.

‒ Nem indul az autóm. Megengedi, hogy itt várjam meg a vihar végét?

‒ Csak tessék ‒ invitálta be ismét a nappaliba a tulajnő a férfit. Győző kényelmetlenül fészkelődött az előbbi fotelben. Ugyanebben tett ajánlatba burkolt fenyegetést, ez a különleges nő mégis visszaengedte a házába. Ahogy figyelte a tevékenykedését, minden mozdulata letisztult harmóniát sugárzott.

Hatalmasat dörgött az ég, beleremegtek az ablaktáblák, Győző ezt remek alkalomnak találta arra, hogy az ablakból nézze a vihart, ami elterelte a figyelmét a nem mindennapi nőről. A közelében úgy érezte magát, mint egy lélektelen végrehajtó, aki kilakoltatni jött ezt a kedves teremtést.

Kinn szürkén porzott az eső, mindent szépítő tompaságba vont, majd a villám ismét lecsapott.

‒ Itt mindig ilyen hevesek a viharok? ‒ kérdezte csak hogy beszéljen. Rájött, hogy nem szól zene, sem rádió, az eső sistergésén kívül semmit sem hallott, és ez úgy hatott rá, mintha a füle zúgott volna.

A nő sem válaszolt neki, ezért hátra fordult hozzá. Ő a pultban rendezgette a lekvár és szappanos részleget, minden második mozdulata után felpillantott.

‒ Kérdezett valamit? ‒ tudakolta kedvesen. Győző nem értette, erős orgánuma általában betöltötte a teret, ebben a csöndes házban egyenesen harsánynak hatott.

‒ Igen. De persze megértem, hogy nem akar felelni, így is visszaéltem a vendégszeretetével.

‒ Nem hallottam.

‒ Azt erősen kétlem ‒ fordult vissza az ablak felé a férfi, de meglepődött magán, amiért leheletnyi keserűség vegyült az érzéseibe. Elvégre nem is ismeri a nőt, mit számít, hogy mit gondol róla? Csak a munkáját végzi. A segítségével majd rengeteg ember szakadhat ki a mindennapi mókuskerékből erre a csodás helyre. Jó munkája van.

‒ Félre értett ‒ mondta a nő és mellé lépett, finoman a karjára tette a kezét. ‒ Nem hallok jól, főleg szájról olvasok. Azt hittem, ez is benne van az irataiban – mosolygott tovább. A férfi szeme elkerekedett, aztán a legszívesebben a fejét verte volna a falba. Persze, hogy olyan nagy figyelemmel nézett rá! Erősen behunyta a szemét, és ujjával zavartan megszorította az orrnyergét.

‒ Nem tudtam, bocsásson meg.

‒ Semmi szükség a bocsánatkérésre. Mit kérdezett?

‒ Csak annyit, hogy itt mindig ilyen hevesek a viharok?

Bogi előtt esőcsíkok kenődtek el az ablakon, ujját kellő időben érintette a hideg üveghez, hogy érezze, hogyan remeg bele az újabb dörgésbe. Győzőt megrendítette, hogy ez a kedves nő csak így érzékeli a hangokat.

‒ Ritkák az ilyen heves viharok, de hamar elmúlnak. Egy óra múlva ez is eláll.

‒ Hogy tanult meg ilyen szépen fuvolázni, ha rosszul hall? – szaladt ki a száján ismét a kérdés, mert hirtelen erős késztetést érzett, hogy többet tudjon a nőről. Tudni akarta, ilyen csapással hogy tud annyi békét árasztani. Szíve legmélyén azt remélte, ha mindezekre megkapja a választ, akkor talán a saját életét is lelassíthatja.

‒ Előbb zenéltem, csak később romlott meg a hallásom, ezért otthagytam a zenekart, és ide jöttem. A természet maga egy szimfónia, nem gondolja?

Győző nem akarta bevallani, hogy életében egyszer hallgatott végig koncerten egy teljes szimfóniát, azt is csak azért, mert ezzel akart imponálni egy mára már ex-barátnőjének.

‒ De ön… nem hallja. Vagy mégis?

‒ Ha elég nagy a csönd a faluban, vagy ha bemegyek az erdőbe, akkor hallom. Tudja azzal, hogy látom a madarak begyének emelkedését, a fák hajlongását, és érzem a szelet, azzal jobban hallom a természetet.

Halvány érzet érte el Győzőt, szinte csak egy foszlány a valóságból, mégis azt súgta a szívének, hogy a mellette álló nő jobban érti a természetet és az erdőt, mint ő valaha is fogja, hiába töltött tanulással hosszú éveket az erdőkről és talajról. Számára ez mind a környezetteremtés eszköze volt egy kényelmesebb léthez, míg Boglárka környezete maga volt a lét, nem szorult korrekcióra. Győzőt elfogta a vágy, hogy úgy lássa a világot, ahogy a nő.

Újabb dörgést hallottak, Bogi szeretettel elmosolyodott, ahogy ujjaiban érezte a rezgést, és felnézett a férfi sóvárgó szemébe.

‒ Él mifelénk egy legenda. Már a helyiek dédszülei is beszélték, hogy a Villám-hegyre minden heves viharnál ugyanoda csap le a villám. Néhány falusi lány felment pontosan a lecsapás helyére, de kiégett pázsit helyett egy hófehér nyárfát találtak, ami megszólította őket.

Győző elmosolyodott ezen a babonán, Bogi is vele mosolygott, mégis érezte, hogy teljesen mást gondolnak. A nőt hirtelen sokkal tapasztaltabbnak vélte a koránál, és rájött, hogy búzavirág-szeme ismét megszédítette.

‒ Hol van az a pont? ‒ kérdezte évődőn.

‒ Látja azt a két nagy tuját a gerincen? Közöttük ‒ mutatott a szemközti dombra Bogi, és mintha csak igazolni akarta volna az ég, pontosan arra a helyre becsapott a villám. Győző karján felállt a szőr, és immár delejezetten várta az újabb lecsapást. A vihar még nagyobb erővel tombolt, szinte már alig lehetett kivenni az esőben a két fát, Győző mégis ösztönösen tudta, merre állnak és amikor lelki szemeivel is bemérte, ismét lecsapott a villám. A férfi tudta, hogy ilyen jelenség a természetben nincs. Lehet ott egy fémlap, vagy más tárgy, ami vonzza a villámokat. Kell rá lennie logikus magyarázatnak.

‒ Felmegyünk oda?  ‒ kérdezte Győző. Rá akart jönni a legenda nyitjára, mégis úgy vonzotta a hely, mint aki a szivárvány tövét szeretné kilesni.

‒ Oda gyalog lehet csak menni, kocsiút nem visz fel.

‒ Van bakancs a kocsimban ‒ tudatta elszántan a férfi.

‒ Rendben, ha eláll a vihar, felvezetem.

Szótlanul várták egymás mellett, hogy csituljon felettük az égzengés. Győző előtt hajlongtak a fák, a füvön végigrohant a szél, és egy-egy pillanatra át tudta adni magát az eseménynek, mégis úgy érezte magát, mintha a színpad széléről figyelné az előadást, míg Boglárka látszólag évszázados tudással irányította az eseményeket. Győzőt ismét libabőrös lett, de ezúttal nem a harmadszor is ugyanoda csapó villámtól, sokkal inkább a nőtől, aki egy anya türelmével állt mellette és figyelte vele a színjátékot, amit előtte már több százszor látott.

Szabadulni akart ettől az érzéstől, és azon gondolkodott, mihez kezdhetne magával. Talán tüzetesebben végigjárhatná a boltot, bár egyszer már felfedezte a helyiek által készített élelmiszerek és illatos krémek kínálatát. Más elfoglaltságot keresett a szobában, de végül nem volt rá szüksége. A vihar lassan csitult, a távolban már fénypászmák törtek át a felhők között.

‒ Néhány peren belül eláll ‒ tudatta Boglárka, Győző gyorsan ellépett tőle, és az ajtó felé vette az irányt.

‒ Átveszem a cipőm és mehetünk ‒ fordult még vissza, hogy a nő lássa mondandóját. Ő biccentett.

 

Kilépve az ajtón szinte mellbe vágta az az illat kavalkád, amit a vihar szabadított fel. Győző soha ennyire intenzíven nem volt még tudatában a természetnek, és késztetést érzett, hogy visszaforduljon megbizonyosodni afelől, hogy a nő értő tekintettel követi, de nem talált magában elég bátorságot, csak leszegett fejjel haladt a kocsijához, és beszállt, hogy átvegye a cipőjét, és felkapjon egy esőkabátot.

Mire végzett, Boglárka az udvaron várta a még mindig szemerkélő esőben, csak egy vékony kék kardigánt vett magára.

‒ Ön nem vesz fel esőkabátot?

‒ A fák között nem esik ‒ tudatta a nő, majd elindult a kert vége felé. ‒ Erre jöjjön.

A férfi azonnal csatlakozott hozzá, hogy mellette tudjon haladni.

‒ Nem gyorsabb a falu felé lemenni?

‒ Jól kijárt út vezet erre, és nem kell le-fel menni ‒ felelt a nő. Győző nagyon figyelte, de csak néhány perc múlva jött rá, hogy mi változott. Boglárka itt volt otthon, felszabadultan lépdelt végig a barna csapáson, léptei zaját elnyelte a lehullott tűlevél szőnyeg. Győző érezte a fenyőgyanta jellegzetes illatát, és néhány perc után arra lett figyelmes, hogy teljesen hangtalanul haladnak előre. Nem hallatszott a léptük, egyetlen madár sem lakott a fenyvesben, és már a vihar zaja is elült. Ahogy körülölelte a csend, egyre jobban vágyott a hangokra, de a puha tűlevelek vattaként nyelték el a neszeket. Nyugtalanította ez a zajtalanság, és rájött, hogy Boglárka mögé került néhány lépéssel. Megpróbálta beérni, de a nő annyira könnyedén mozgott ebben a közegben, hogy Győző mindig egy lépéssel lemaradt, pedig jóval fölé tornyosult. Újra kilépett, keményen odacsapta a lábát, hogy hangot halljon, és a nő válla után kapott, de az elsiklott alatta.

‒ Boglárka!

A nő visszafordult, megnyugtató hangja azonnal elcsitította a férfi zaklatottságát:

‒ Mindjárt kiérünk a fenyvesből.

Győző nagyot sóhajtott és végre beérte. Az ösvény lassan kiszélesedett annyira, hogy egymás mellett haladhassanak, majd a fenyvest felváltotta a bükkös. A fák közt Győző észrevette, hogy már megkerülték a dombot és a tanya tőlük oldalra fekszik. Fellélegzett, amiért elhagyták a nyomasztó erdőt, fölöttük a fák közt madarak suhantak el. Az eső után az ovális levelek még élettelibben ragyogtak.

A férfiban ekkor megszólalt a tudatos énje: hogy lehet bükkös a fenyők mellett? Határozottan emlékezett rá, hogy nem szerepelt a térképen. A lazán álló fák sima fényes fatörzseiről megannyi szem követte az útját.

Ahogy előbbre jutottak, a talajt lila-fehér virágszőnyeg fedte, melyben egy ösvény vezetett a gerincen végig. A távolban narancsszín hívta, és a levelekről felszálló pára eltompította a körvonalak élét, ami az egész helyet nem evilági derengésbe vonta.

Ekkor hallotta meg a távoli fuvolaszót, ami a közeli forrásból fakadó patak csobogásával és két rigó trillájával alkotott valószínűtlenül gyönyörű kvartettet. Végtelen békesség szállta meg, mintha betekintést nyert volna a mennybe.

‒ Hogy élhet úgy, hogy mindezt nem hallja? ‒ sóhajtotta a férfi.

Boglárka tekintetéből évezredek bölcsessége köszönt vissza.

‒ És ön?

Győző zavartan nézett le rá, aztán megértette. Utoljára iskolás korában vett részt erdei kiránduláson, azóta csak a város zsibbasztó ritmusa éltette. Nyilván ezért volt rá ilyen elemi hatással a hely. Tekintetével a tanyát kereste, mint viszonyítási pontot, és majdnem szemközt találta meg. Ahogy visszafordult az ösvény felé, jobb kéz felől egy kis tisztáson észrevett egy fehértörzsű öreg nyírfát, ágai hajként lengedeztek körülötte.

‒ Jöjjön, már majdnem ott vagyunk – érintette meg a nő a karját, ám Győző figyelmét lekötötte a körülöttük felszálló tucatnyi sárga lepke. Tudta, hogy csak most merészkedtek elő az eső elmúltával a levelek alól, a látvány mégis lenyűgözte. Lassan tovább haladtak a narancssárga fény felé. Győző magában tudatosította, hogy nyugatra tartanak, csak a lemenő nap ilyen varázslatos, mégis egyre jobban megilletődött, és már nem volt benne biztos, hogy el akar jutni arra a helyre, ahová a villám többször is lecsapott. Attól tartott, mi történik, ha nem talál magyarázatot a jelenségre. Zsigereiben érezte, hogy egy fenséges dolog küszöbén áll, ami elé csak áhítattal járulhat, ám ez megbéklyózta. Kétség fészkelte be magát a szívébe. Mi lesz, ha megtudja az igazságot, és többé nem térhet vissza a saját világába?

‒ Tudni szerette volna, hogy vesztettem el a hallásom. ‒ Szólalt meg hirtelen kísérője. Megvárta, hogy Győző odaforduljon hozzá és figyelemmel hallgassa. Csak amikor megbizonyosodott erről, akkor folytatta. ‒ Nem vesztettem el, magam adtam az erdőért cserébe. A természet harmóniára törekszik, és ha ad, azért cserébe kér is. Végig, amíg koncertekre jártam, csak játszottam, itt végre a szívemben érzem a zenét. Benne van a fűben, a fákban, a hajnali napsugarak nyújtózásában. Néha, amikor magam vagyok a kertben, és nem hallatszik fel a völgyből a motoros fűrész vagy a rádió zaja, akkor meghallom a madarak énekét, a fák susogását, a tücskök ciripelését és a szél zúgását. Néha még a fuvolámat is hallhatom, amikor az erdőnek kedves dallamot játszom, így nem panaszkodom, elvégre csak olyat hallok, ami szép. Néha pedig visszajövök ide, ahol mindez kezdődött.

Sokáig álltak egymással szemben. Győző hallgatta a gallyak roppanását, a falevelek susogását, a madarak surranását és a fakopáncs kopogását, és nem bírta megemészteni, hogy adhatja fel valaki mindezt. Olyasvalaki, aki a zenéből élt. Tekintete ismét az ösvényre tévedt, aminek a végén ott állt a két tuja, és megrettent attól, hogy tovább menjen. Önkéntelenül is elhátrált egy lépést, a nő türelemmel figyelte vívódását.

‒ Nem tudok egyik pillanatról a másikra megváltozni – fogott bele mondandójába, miközben zavartan fordult a hely felé, amit nemrég még annyira látni vágyott. Ahogy Boglárka ráemelte tekintetét, egy pillanatra elszorult a torka. Megköszörülte, és folytatta. – De azt megígérem, hogy itt nem lesz wellness üdülő. Ráveszem őket, hogy hagyják meg a tanyát. Az egész területet. Lehet, hogy inkább ilyen jellegű szállásokat fognak máshol kialakítani, még nem tudom. De nem hagyom, hogy bántsák ezt az erdőt.

A nő hálásan elmosolyodott, és megszorította a kezét.

‒ Ez kezdetnek bőven elég.

Győző előtt virágok, madarak és lepkék tobzódtak, és szíve mélyén tudta, hogy ha keresné, sem jutna soha többé vissza vezető nélkül erre a helyre. Rájött, hogy ilyen természetben élő bölcsességre csak az tehet szert, aki már közelről érezte a villám illatát.

Novellapályázat - Tav_sz, 2020

Az alábbi novellám a Litera-Túra Kiadó Kigondolt kabát című antológiájában jelent meg 2020. májusban.

Barátai hívták el Csengét megnézni ezt a helyet, ami annyira tökéletes, hogy mindenkinek látnia kell. A szezon kezdete óta az egész országból folyamatosan érkeztek az érdeklődők, csodájára jártak.

Megérkezésekor elé tárult a dombos tájon elterülő virágos rétek színkavalkádja: a katáng liláskékje, ami délutánra szégyenlősen húzta össze szirmait. Egy barack levelű harangvirág csokor a messzebb hajladozó tölgyfák árnyékában hűsölt. Tölgyfák – a szemében a legviccesebb levelű fák a földön, de legalábbis itthon. Méltóságteljes, mégis könnyed és játékos teremtményei a növényvilágnak. Aztán ott hajladoztak a méter magas citromsárga ökörfarkkórók, csoportokban versenyeztek a vad tátikák élénkebb sárgájával, de rivalizálásuk nem is számított igazán, a tavaszi zápor után zöldellt a fű, ami még telítettebb színeket kölcsönzött a tájnak. Ezt csak az érthette igazán, aki már látott eső után éledő természetet, hallotta a zivatar után ismét felzendülő tucatnyi énekesmadár csiripelését, akiket csak a tücskök és kabócák tudtak hangerőben felülmúlni. És ha az élet ilyen tobzódása még nem lett volna elég, megérkeztek a méhek. Ezek a sárga-fekete repülő csodák biztosították, hogy a látvány évről évre megújuljon.

Csenge lefeküdt a fűbe, amit lehetetlenül selymesnek érzett, és karját párnaként használva alulról figyelte, ahogy a kis állatok lelkiismeretesen végig járták a virágokat bibéről bibére, egyet sem hagytak ki.

Közeledő emberi hangokat hallott, és ahogy felemelte a fejét meglátta, hogy egy ötfős család érkezett a göröngyös földúton, végig a sárgásfehér bodzabokrok mellett. A növény nyitott tenyerű virággal várta a méheket, az emberben valóban terített asztal képzetét keltette. Beleszagolt a levegőbe, de nem érezte a várt édeskés illatot. Ha jobban belegondolt, semmilyen illatot sem érzett. Sem a bodzáét, sem a naptól felhevült földét, sem a fű kesernyésségét, amit nemrég tört meg azzal, hogy ráfeküdt.

Újabb méhecske szállt el előtte, de ezúttal poszméh, mind közül a legböszmébb, legszőrösebb. A méhek plüssmackója. Az állat lomhán tartott a bodzabokor felé, egy egész raj követte. Szőrös hátukba belebújt a nap fénye olyan hatást keltve, mintha maguk is ragyognának.

Szerette volna megfogni őket, érezni a fényt, ezért feléjük nyújtotta a kezét. Először csak egy szállt rá kíváncsian, majd hárman-négyen is követték. Nyitott tenyerén sétáltak, nektárt kerestek, majd mikor nem találtak, az ujjhegyén megállva kérdőn néztek rá.

A nő elszomorodott, amiért nem tud már semmit sem nyújtani nekik, így inkább felemelte a kezét jelezvén, hogy folytassák az útjukat és sóvárgással a szívében figyelte röptüket. Ez a hely tényleg gyerekkora vidékjére emlékeztette. Még egyszer beleszippantott a levegőbe, hátha megérzi a virágillatot, hátha csak a szaglása tréfálta meg, de újfent nem érzett semmit, ezért felkelt, leporolta szoknyáját és hiányérzettel telve elsétált.

Kint egy alig két centis beporzó drón szállt el előtte, szinte hang nélkül, szépség nélkül. A nő követte a tekintetével, míg a gép egyenesen a legközelebbi cseresznyefa virágára szállt, pontosan arra, amelyben még volt virágpor.

A rózsaszín fa mögött hatalmas zöld betűkkel virított a megnyitó felirata:

Digitális Természettudományi Múzeum – A méhek élete