Rókalyuk (novella)

 

Madárraj szállt fel a fátyolos égre. Riadt körözéssel keresték a megszokott formációt, majd sebesen maguk mögött hagyták az erdőt.

A dús lombú bükkös felszíne nyughatatlanul zsizsegett. A ritkán nőtt fák közt egy csapat kecses lábú őz vágott át, és eltűnt a közelben csörgedező patak irányában. A tisztáson sütkérező nyulak fülüket hegyezték, apró orrukkal szaporán szimatolták a szúrós szagú levegőt, míg végül felugrottak és elvágtáztak, hatalmas lábaik nyomán csak úgy porzott a föld.

Vörös bundás árnyak suhantak keresztül az erdőn. Lesunyt fejjel, puha mancson ugrálták át a faágakat és gödröket. Rövid életük során sokszor végigfutották már ezt az akadálypályát, de még sohasem siettek ennyire. Rózsaszín nyelvük oldalt lifegett. A legutolsó szőrgombóc egyszer csak megbotlott és lebukfencezett a lejtőn. Róka Riza azonnal lerohant érte, hegyes fogaival megtorpanás nélkül ragadta meg a tarkóját és tovább sietett. A kis lurkó szégyenkezve húzta be fejét-lábát, testvérei pedig anyjuk köré gyűltek és nyurgalábú léptekkel előrefutottak.

Végre elértek a zsenge füvű völgyben fekvő területükre, de ezúttal az ismerős jelzéseket átmarta a füstszag. Anya és gyermekei bevágódtak a kotorékba, és a henger alakú járatban meg sem álltak az alvóhelyükig. Ott aztán Riza mind a négyüket tisztességesen letisztogatta, de rendszeres időközönként kiszagolt a nyíláson, és fülét hegyezte. A kicsik a fáradtságtól eleinte nyugodtan tűrték a mosdatást, de ahogy erőre kaptak és odakintről sem érzékeltek semmi gyanúsat, kisvártatva már egymáson átmászva birkóztak.

Riza a járatban állt, fehér mellkasa hevesen mozgott, apró fekete orra és szeme obszidiánként csillogott. Végül leült a földre, maga alá húzta mancsait és lompos farkának fanyar illatával ölelte körbe magát. Fiai mögötte kaffogtak és hancúroztak, ez a megszokott játszadozás elálmosította. Épp letette állát a fekete mancsára, mikor léptek közeledtek a völgyükbe.

Egyenesen az odú felé.

Riza csendre intette kicsinyeit. Felpattant, lábai megfeszültek és kivillantotta felső ínyét.

– Megtaláltam – szivárgott be egy fiatalember hangja. – Biztos ide bújtak.

– Hagyd őket – kérte a másik fiú.

Két fej takarta el a fényt az alagút bejáratában. Riza egészen a talajra lapult, apró körmét a göröngyös földbe mélyesztette és felborzolta a bundáját.

– Azt hagyd itt és menjünk már – unszolta barátját a fiú.

Az emberek árnya eltűnt az odú elől. Ruhacsapkodás szűrődött be, végül a fű elnyelte lépteiket.

Riza lehuppant a földre és kifújta magát, kinyújtóztatta tagjait és nagyot ásított. Ekkor kellemes illat csapta meg az orrát. Óvatosan felkelt. Legvagányabb fia felpattant, de Riza szigorúan visszaparancsolta testvérei mellé. Ő maga ment ki lépésről lépésre, mígnem bundája felizzott a nap fényében. Az emberek nyomát kutatta piheszőrű fülével és pisze orrával, de azok már messze jártak. Jelenlétükre csak a közeli lapos kövön heverő nyársra szúrt sülthús emlékeztetett.

*

Megjelent: Valami tavasz antológia, 2021.

Évértékelő 2023.

 

A pályázatokra írás rengeteg várakozással jár pláne, ha kilépek a komfortzónámból és új zsánerekkel kísérletezek. Ugyanakkor már csak arra a pályázatra jelentkeztem, ahová mondanivalóm akadt, sikerült megszabadulnom a kényszertől, hogy mindenhová kötelezőnek érezzem az írást, nehogy elszalasszak egy lehetőséget is. Az alkotásnak a mondanivaló mellett az örömről is kell szólnia. Így nyári szünetet tartottam a közösségi médiában. 

Most összefoglalva szembesültem a ténnyel, hogy idén a korábbinál több megjelenési lehetőséget kaptam. A folyamatos fejlődés örömmel tölt el, ugyanakkor még igen hosszú út áll előttem. Szerencse, hogy folyamatosan haladok előre és ki tudja, mit hoz a jövő? 

Lehetőségben, fejlődésben és sikerekben gazdag Boldog Új Évet Kívánok!

2023-as megjelenések

Antológia:

- Véres valentin – Szemrevaló, Üldözve csepptől cseppig

https://redzonebook.hu/termek/halalosan-szeretlek/

- A tavaszi szél titkai (antológia) – Orgona ága (2. helyezett)

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/a-tavaszi-szel-titkai

 

- Állat kínálat (antológia) – A varjú és a dió

https://webshop.marsbook.hu/Allat_kinalat

 

- Hívatlanok (antológia) – A hívatlan (címadó)

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/sci-fi-fantasy-krimi/hivatlanok

 

- Ébredés (antológia) - Biztonságban rekedve

 

- Vetkőznek már a csalfa fák (antológia) – A poéta természete
https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/vetkoznek-mar-a-csalfa-fak

 

- Cirkusz a moziban (antológia) – Posztnovella

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/cirkusz-a-moziban

 

- Halloween újragondolva (antológia) – Tollmag

https://talentumhouse.hu/termek/halloween-ujragondolva/

 

Online:

https://helyorseg.ma/rovat/novella/nemethy-alexandra-danse-macabre

https://helyorseg.ma/rovat/tarca/nemethy-alexandra-elfoglaltsag-ko

http://ujnautilus.info/ha-az-a-vereb-leszall

http://ujnautilus.info/arnnya-valva-haikuk

Az ajtók mögött

Teca karját lehúzta leszakadt pántú válltáskája, amibe ezúttal az ebédjén és egy vaskos könyvön kívül a notebookját is bezsúfolta. A fiatal nő karja zsibbadt, gyomrába pedig görcs állt a gondolatra, hogy fél napja maradt az asztali számítógépén összeállítani azt a fenntartható fejlődésről szóló prezentációt, amit két hétig készített elő, és amit a munkatársa egy kávékilöttyintéssel tönkretett.

Pittyent a lift, majd kinyílt az ajtó és feltárta a hatodik emelet steril fehér falát, és a palaszürke aljzatot. Teca lakása a rövid folyosó végén volt, de minden egyes hazajövetel felért egy katonai akadálypályával. A két pár, egymással szemközti ajtó olyan szomszédokat rejtett, akik mellett a pokol négy lovasa is csak kiscserkésztanoncnak számított.

Teca felmérte a terepet. Rögtön balra a narancssárga lábtörlő felől szemet csípő szag terjengett; Fifike, a szürkésbarna szőrű havanese ismét az ajtó előtt végezhette el a dolgát, csak mert Gizi néni Esmeraldának drukkolt a tévé előtt ahelyett, hogy levitte volna az ebet. Vele szemben, a szellemszomszéd ajtaja előtt csak egy fehér szemeteszsák bizonyította a lakó létezését. Az igazi veszedelem rajtuk túl kezdődött: a süket Ferkó és az okos Huba. Az egyiket soha semmilyen szívességre sem lehetett megkérni, nagyothallása révén ritkán nyitott ajtót. Ellenben Huba folyton Teca csengőjén ült és a házirend zajra és felújításra vonatkozó pontjait mondta fel olyan hangon, akár a pályaudvari bemondók.

Teca megszorította táskája fülét, behúzta a nyakát, és a lehető leggyorsabban végigkopogott magassarkújában a kőpadlón. Lépteit felerősítve verte vissza az ablaktalan folyosó, a kulcscsörgés pedig egy lovagi csörtének is beillett. Teca gyorsan beslisszolt az ajtaján, kezét a kerethez illesztve óvatosan becsukta, majd ledobta a táskáját a földre és lerúgta a lábbelijét. Az erős mozdulattól a lakkcipő nekirepült a szemben lévő polcnak, és leverte róla a pirosan bimbózó hibiszkuszt. A növénynek fél év kellett, amire ebben az árnyékos lakásban virágot hozott; Teca tehetetlen dühében felnyüszített.

Kerek faliórája kattogva hívta fel a figyelmét a tényre, hogy fél öt van, másnap kilencre újra kell írnia a bemutatóját.

Sebaj.

Teca a hűtőhöz lépett, kivette a tequilás üveget, és jó kortyot húzott belőle, elvégre feszülten nem lehet dolgozni. Ahogy éhgyomorra sem, ezért felhívta a kedvenc kínai éttermét, két adag édes-savanyú csirkét és sült banánt rendelt, majd dolga végeztével még egy korty alkoholt ivott.

Amíg a futárt várta, rendbe szedte a virágát és összesöpörte a még nedves földet, ami fekete csíkokat hagyott a fehér kövezeten. Később majd felmossa, senki sem kéri számon. Felvette a padlóról kedvenc, ám menthetetlen válltáskáját, kihalászta belőle a barna folttal büszkélkedő világoskék notebookot, letette az íróasztalára, és kinyitotta. Bekapcsolta. A kijelző fekete maradt. Teca a hűtőhöz lépett és immár el sem tette a tequilás üveget, inkább poharat vett elő. A harmadik adag után bekapcsolta a hifit, kellemes hangerőre tekerte a Tankcsapdát és bólogatással élte bele magát a hangulatba.

Bekapcsolta az asztali számítógépét is, majd a fiókja mélyéről előkotorta jegyzetfüzetbe felfirkált vázlatait. Eleget foglalkozott a feladatával, meg tudja csinálni.

Csengettek az ajtaján. Teca homlokráncolva lesett a kukucskálóba. Az ételfutár helyett Huba állt az ajtaja előtt precízen vasalt halványzöld ingben, keresztbe font karral. Teca az ajtóba verte a homlokát, majd hirtelen ötlettől vezérelve kinyitotta, és szívélyesen az idős úrra mosolygott.

– Huba úr, de jó, hogy csöngetett, van kedve poharazgatni?

A férfi simára borotvált arca bíborba fordult, amit kiemelt kimérten hátrafésült fehér haja. Leereszette a karját és hátrált egy lépést.

– Azért csöngettem, hogy szóljak: habár még nincs tíz óra, a jó ízlés határát meghaladó hangerő semmilyen napszakban sem elfogadott ebben a házban.

– Nem ön a közös képviselő, Huba úr, ne aggódjon a hangerő miatt. Amúgy is, éppen kellemes, na jöjjön! – Azzal Teca megragadta a férfi karját és berántotta a lakásába, majd kilépett, és rátenyerelt a süket szomszéd csengőjére, de mivel ő nem reagált, tenyerével verte a palaszürke ajtót.

– Ferkó bácsi! Tudom, hogy bent van! Jöjjön át egy pohárkára! Ferkó bácsi!

Teca éles hangjától visszhangzott a steril folyosó. Csoszogó léptek hallatszottak a lakásból, kulcscsörgés, majd láncnyira kinyílt az ajtó, és egy gyűrött, szemüveges arc bukkant fel a félhomályból.

– Tessék.

– Jöjjön át poharazni, Ferkó bácsi!

– Tessék? – kiabálta a bácsi.

– Inni!

Teca torka megfájdult az ordítástól, ezért kezével mutatta a nemzetközi mozdulatot.

– Ja!

Ferkó becsukta az ajtót, csörrent a lánc, majd kicsoszogott elnyűtt kék strandpapucsban, mackónadrágban és egy fehér atlétában.

Teca előre ment a lakásába, töltött két pohárral a vendégeinek és a kezükbe nyomta az italt, majd folytatta partizánakcióját, és Gizi nénihez is becsöngetett.

– Várjon, aranyom!

Teca karján felállt a szőr a megszólítás hallatán. Utoljára óvodás korában hívták így a házinénik, akkor sem szerette, hogy egy fémhez hasonlítják.

– Jövök már! – kiabált a néni. Egy örökkévalóság múlva bukkant elő. A lába mellől kirobbant Fifike és csaholva körbeugrálta Tecát, magas vakkantásait visszaverték a falak. A néni botjára támaszkodott, arcán jóságos nagymama mosoly terült szét. – Miben segíthetek?

– Emelet bulit tartunk, szeretném meghívni.

– Jaj aranyom, reggel beállt a derekam, még Fifikét sem tudtam levinni sétálni, biztos érzi a pisiszagot.

Teca arca megvonaglott. A néni túl kedvesen, panasz nélkül mesélte el a helyzetét, nem tudott rá haragudni.

– Tessék átjönni hozzám, addig leviszem a kutyát egy gyors körre.

– Jaj aranyom, megtenné?

– Persze.

Teca visszarohant a sportcipőjéért, felhúzta, és már ment is a nénihez. Ő elővette a kutya rózsaszín pórázát.

– Nyugodtan tegye rá aranyom, nem harap.

Teca leguggolt, és a középhosszú selymes szőrcsomók közt felcsatolta a hevedert.

– Megkérdezhetem, miért hív aranyomnak? Tetszik tudni, Teca a nevem.

– Mert hasonlít az unokámra, ő ilyen filigrán, jóakaró teremtés.

Teca nyelt egyet, majd hívta a liftet.

– Mindjárt jövök.

Az utcán a kutyus olyan erővel húzta a legközelebbi pázsit felé, amit a nő ki sem nézett belőle, engedelmesen futott utána és megvárta, hogy elvégezze a dolgát. Ezután hosszú pórázon hagyta, hogy kedvére kergesse a káposztalepkéket, miközben azon tűnődött, mit csinálhat a három nyugdíjas Tankcsapdával és tequilával a lakásában.

A kapu előtt egy motoros futár parkolt le. Teca már messziről odakiáltott neki, integetett is, amire a fiú odahozta a rendelését. Teca így már a vacsorája és egy elégedett kutyus kíséretében tért vissza a hatodikra. Már a liftben hallotta a basszus dübörgését, amikor pedig szétcsusszant előtte az ajtó, a hangerőtől reszketve bújt a lába mögé Fifike, és magas hangon próbálta túlugatni a rockot: Úgy kapod, ahogy kérted az életedet úgy kapod, ahogy…

Teca egy karral felnyalábolta a kutyust, és a lakásához rohant, ám a küszöbön megtorpant.

A fenyő konyhaasztalnál egymással szemben ült a két férfi; Huba úr egyenes tartással, kezével a feles poharát fogta és megemelt szemöldökkel hallgatta Ferkó bácsi beszámolóját.

– Ott ültünk a betonfalnál, tűzött a fejünkre a nap, meleg van ám a fronton. Nem a hőségre gondolok tudja, hanem a belső izzásra, a feszültségre, hogy bármikor meghalhatunk. Emlékszem, a puskát markoltam, a sisakom folyton előre csúszott, apró por szállt, és felrobbant a bomba. Nekem szerencsére csak az egyik dobhártyámat vitte, másnak a kezét-lábát. Csúnya dolog a háború.

Huba úr poharat tartó mutatóujjával az ajtóban tébláboló házigazdájukra mutatott. Ferkó bácsi megfordult a székén és odakiáltott Tecának.

– Jó ez a zene, végre hallom a szövegét is!

– Átjöhet bármikor – felelt hangosan a fiatal nő, majd letette a kínai ételt a pultra és elengedte a kutyust, aki boldogan rohant oda a gazdijához. Gizi néni a drapp kanapén fekve ült, derekát párnákkal támasztotta ki, onnan szólt rá kedvencére:

– Ne ugorj fel, Fifi, nem otthon vagyunk. – A kutya nem hallgatott a szóra, lelkesen nyalogatta a néni ráncos kezét. Gizi néni mentegetőzve mondta Tecának. – Sajnálom, nem jár vendégségbe.

– Nem baj, nyugodtan felugorhat. – Gizi néni pillantása a műanyag dobozokra vándorolt. Teca megkérdezte. – Tetszik vacsorázni?

– Tessék?

Huba úr felállt, és lejjebb vette a hangerőt. Teca hálásan rámosolygott, majd megismételte a kérdését. Gizi néni zavartan legyintett.

– Hagyd csak, aranyom, van rajtam elég hús, holnapra elmúlik ez a nyavalya, akkor majd főzök finom rántott combot. – Teca kibontotta a dobozokat; édes-savanyú illat töltötte be a nappalit. Gizi néni nagyot nyelt. – Jó az a kínai étel? Még sosem ettem.

Teca nem is kérdezett többet, elnegyedelte az adagot és a két férfi elé, valamint tálcán Gizi néninek adta. Ferkó bácsi bizalmatlanul, Huba úr távolságtartón vette kezébe a villát.

– Hű, de jó ez! – rikkantott fel Gizi néni a kanapéról, Fifike farkcsóválva kuncsorgott kóstolóért a lábánál. A néni odanyújtott egy husit az állatnak, majd megkérdezte Tecát. – Aztán mi történt, aranyom, hogy így áthívtál minket?

Teca leült egy székre és elregélte a napi pechsorozatát, és hogy tulajdonképpen a bemutatóján kéne dolgoznia.

– Miért nem kéred meg Zénót, hogy segítsen?

– Ki az a Zénó?

– Velem szemben lakik.

– A szellemszomszéd?

– Nappal alszik, éjszaka dolgozik. Többször be is akart kopogni hozzád, de végül midig meggondolta magát. Kis bátorításra van szüksége, de egyébként remek fiú. Számítógépekkel foglalkozik, ő mondta. Hívd át, talán meg tudja javítani a géped – ajánlotta Gizi néni egy huncut kacsintással.

(Megjelent a Szegény az ördög, mert nincsen neki lelke c. antológiában 2021-ben)

Évértékelő 2022.

 Évértékelő 2022.

Produktivitást tekintve csak ismételni tudom magam: 4 antológia és 6 online megjelenés, illetve 1 elkészült kézirat. Folytattam írói tanulmányaimat és emiatt más szemmel olvastam a sokkal több könyvet, mint eddig. Csodálatos élmény volt ennyi világban járni. 

Kívánom nektek a jövő évre a sok pozitív élményt abban a hobbiban, amit a legjobban szerettek. 

2022-es megjelenések:

Antológia:

Tollászkodó (antológia) – Keresed a szépet

https://moly.hu/konyvek/hajnal-eva-szerk-tollaszkodo

Lakótelepi hófehér (antológia) - Ki öleli meg az angyalokat?

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/lakotelepi-hofeher

Lámpások éjszakája (antológia) – Gyertyaláng

https://webshop.fairbookskiado.hu/termek/c_h-projects-9786150161686-lampasok-ejszakaja

Hová? (antológia) – Az igazolvány

https://moly.hu/konyvek/hajnal-eva-szerk-hova

 

Online:

https://afuzet.hu/nemethy-alexandra-a-valodi-emlekek/

http://ujnautilus.info/teli-haikuk

https://helyorseg.ma/rovat/novella/nemethy-alexandra-ujevi-fogadalom

http://ujnautilus.info/eso-alatt

http://ujnautilus.info/katana-teaval

http://ujnautilus.info/oszi-haikuk

Az igazság - 2002. január 25, avagy így írtam húsz éve

 Koppant az ajtó. A sápadt hold ridegen pillantott le az érkező vándorra. A komor hegyek között velőig ható szél üvöltött. Újabb kopogás, majd egy sietős hang hallatszott:

– Mi lesz már?
Az ajtó hirtelen kitárult, s egy vén öregasszony nézett végig sötéten a vándoron, majd megenyhült.
– Már vártuk, jöjjön be – s kezében a gyertyával mutatta az utat. Hosszú csigalépcső vezetett fel a toronyszobához, amit újabb nehéz tölgyfaajtó választott el a külvilágtól.
– Tessék – hallatszott egy megfáradt, ám még így is erős és magabiztos hang, mire a vándor belépett. Csak most hajtotta fel a kapucniját, mely az arcát fedte. Az egykor szoros hajfonatból ziláltan lógott pár tincs a vándor tiszta arcába.
– Lányom, Aróza, hát visszatértél? Oly rég elmentél, hogy már nem is reméltem, hogy valaha is viszontlátlak!
– Megjöttem, atyám, s teljesítettem küldetésünk.
– Ülj ide mellém, s meséld el az utad! Hány vándorunk vesztette életét a hegyen s folyókon át, míg idáig is eljutottunk, s hány százan lettek a sziorok áldozatai! Még így, visszagondolva is szörnyű. De most te mesélj, lányom – fordult ekkor a távoli révedésből Aróza felé, de ő már aludt. Kimerítette az út. Ardonir arcán halvány gúny jelent meg, majd megszólalt.
– Aludj csak. Bevégezted feladatod, többel már nem tartozol. Most azonban hadd lássuk, mi is történt... – s behunyta a szemét, mire látta maga előtt, ami Arózával esett az óta, mióta elhagyta a tornyot.

Aróza éjjel indult útnak. Szerencséjére újhold óta csak két nap telt el, így az eltakarta láthatatlan ellenségei elől. Legalábbis így gondolta. Közvetlenül a torony mellett kezdődött egy sűrű erdő, melynek fái leginkább egy fonott kosárra emlékeztettek, s lombkoronájuk felül szétnyílt. De nem csak az erdő volt sűrű. Valami áthatolhatatlan és érzékkel felfoghatatlan köd nehezedett a tájra, amiről a vándor tudta, hogy ott van. Tovább ment, de hirtelen minden beszürkült körülötte. A Szior Háló – gondolta, s óvatosabban haladt tovább. Fától fáig lopakodott, míg végül megállt. Körülötte mintha szürke alakok álltak volna a ködben, amiknek csak zölden villogó szemüket látta. Szorosabbra húzta a köpenyét. Jobb keze oldalán lógó kardjára tévedt, s megszorította. Lassan közelíteni kezdtek felé az árnyak, s a köré font gyűrű egyre csak szűkült. Csak pár lépés és...végem – gondolta. Eddigre már a hangjukat is hallotta. Csendes, egyenletes, kegyetlenül precíz mormolás, mint egy végeláthatatlan ima. Aróza szinte maga előtt látta, amint a sziorok elfogják, s aztán... Eltűnt.

Óriási káosz tört ki az árnyak között. Körbejárták a fát, mindenhol keresték Arózát, de nem találták, hiába keresték a nyomait, hiába néztek a koronára. A fára nem tudtak, s nem is akartak felmászni. A szior kegyetlen nép volt az igaz, s szürke és kíméletlen arcuktól mindenki rettegett, de a Lombtalan Erdőtől még ők is féltek, s fáit sem merték bántani. Néha–néha visszapillantva bosszúsan elmentek. Aróza kissé megnyugodott, de félelme még nem múlt el teljesen. A fa odújában ült egy idegennel, aki csak most vette el a szája elől a kezét, s ránézett.
– Ki vagy? – kérdezte, s cseppet sem örült az idegennek. Tündének nézte, s apja óvta a tündéktől.
– Lemilos. Garion küldött, hogy legyek a segítségedre az úton.
– Garion? Honnan tudjam, hogy igazat beszélsz? – kérdezte kétkedve.
– Ezt ő küldi – vett elő egy medált. – Azt mondta, felismered.
Aróza kezébe vette az ékszert. Garionnak még a békés időkben adta megbecsülése jeléül. Felvette, majd kiment az odúból.
– Sietős az utam. Garionnal itt kellett volna találkoznom, de nincs időm őt megvárni. Minden perc számít. Ha apám holnap éjjelig nem kapja meg a karéket, meghal, már most is gyenge. Induljunk! – s még egy pillantást vetett a szior nyomokra, majd tétován elindult. Valójában fogalma sem volt, hogy merre kell mennie. Az erdőben egy ösvény sem volt. A fák csupasz koronái fölött a sötétben felsejlett a hegyorom, csúcsán a várral.
– Tudod az utat? – kérdezte Lemilos.
– Nem pontosan. Jártál már itt?
– Egyszer. Kövess, de nagyon csendben. A fák nem örülnek, ha éjjel zargatják őket.
Egymás mögött haladtak, s egy vijjogásra Aróza felkapta a fejét, Lemilos az íját lövésre készen. A vándor az utolsó pillanatban rántotta le a tünde karját.
– Ez egy látó, az ellenség kéme. Le kell lőnöm, mielőtt észrevesz – magyarázta a tünde türelmesen, hiszen azt hitte, hogy a vándornak ilyennel még nem volt dolga. Ahhoz túl fiatal volt, alig múlhatott 18. Tévedett. Aróza feltartotta a karját, s az ölyv leszállt.
– Ő Himor, az én látóm. Nélküle nem jutottunk volna idáig – majd engedte a madarat, had szálljon. Az újra fehéren körzött a magasban. Aróza behunyta a szemét. Felülről mindent békésnek és kihaltnak látott, sziornak nyoma sem volt. A vár fölé repülve semmi mozgást nem észlelt, csak a várfalon álltak őrök. Tapasztalatait megosztotta Lemilossal.
– A hadsereg háborúba ment délre az emberek ellen két nappal ez előtt. Csak a király van itthon és a testőrei – egészítette ki a tünde. – De most már haladjunk tovább. Hajnalra a várba kell érni, s addig még hosszú az út.

Többet nem szóltak egymáshoz. Aróza az apjára gondolt és a karék varázserejére. Csak ez mentheti meg Ardonirt a haláltól. Ha meghal, azzal bevégeztetett az Andoras–dinasztiának. A vándorok szétszélednének, s újra csak a hegyeket járó, süllyedő nép lennének, ahonnan Andoras, az első uralkodójuk 850 évvel ezelőtt kiemelte és összefogta őket. Az órák lassan teltek, míg a sötétben mentek hangtalanul. Hajnal felé a lejtős rész meredeken emelkedni kezdett, s mire felkelt a nap, a vár aljához értek. Lemilos behúzódott egy szikla mögé, s két éles csúcsa közül kémlelte a várat.
– És most? – kérdezte a vándortól.
– Bemegyünk.
– Hogyan?
– A kapun – válaszolt olyan természetesen Aróza, mintha hetente látogatná a királyt. – Most te kövess – mondta és elindult a fal mellett.

Tudta, hogy mit akar és mit fog tenni. Egész idáig erre tartogatta az erejét, s ami eddigre felgyülemlett benne, az most féktelen erővel kitört. Ahogy belépett a vaskapun s körbenézett, mindenki szoborrá vált. Élő szoborrá. Mind pislogott s érezhető volt a feszültség, amellyel ki akartak törni ebből a bilincsből – hiába. Lemilos akaratlanul is megborzongott. Tudott valamit a vándorok erejéről, de azt még csak nem is sejtette, hogy erre is képesek. De miközben végiggondolta, Aróza már a trónteremben volt. Vaskos oszlopok tartották az íves boltozatot, s az egész terem inkább templomra emlékeztetett, mint trónteremre. Középen állt a trónszék, melyről két sárkányfej vigyorgott a belépőre, s az egészben volt valami taszítóan ellentmondásos. A vándor odalépett a királyhoz lecsatolni kezéről a karéket, de az hirtelen megmozdult, s tőrével felé döfött. Nem talált, de Aróza kénytelen volt hátrálni. Sebtében előkapta a kardját, eddigre viszont a király is felállt. Először a szemük csapott össze olyan erővel, hogy a falak megremegtek körülöttük. Az ablakok sikítva kitörtek és csörömpölve hulltak a fagyos kőre. A vándor elkapta szemét. Kardját hívta segítségül.

A király csak nevetett, s egy szemvillanással kettétörte a pengét. Újabb csörömpölés, majd dobhártyaszakító zúgás, akár a viharos tenger. A szél besüvöltött az ablakon. A király nem törődött többé a vándorral, hátat fordított és a trónhoz sétált. Köztük vihar tombolt. Szúrás. A király kábán megfordult hátában a tőrrel. Újabb szúrás. Ezúttal a szívébe. Fekete vércsík folyt végig a paláston. A király porrá vált, melyet a vihar azonnal elfújt. Minden elcsendesült, csak a fekete tócsa árulkodott a harcról. Aróza magához vette a tőröket és a karéket és lerohant az udvarra. A szobrok kezdtek feléledni s fegyvereikkel Lemilost célozták meg, aki fel–alá járkált az udvarban. A vándorral együtt rohantak ki a várból. Menekültek. Ahogy kiértek a kapun, dárdák és nyilak raja repült utánuk olyan sűrűn, mint egy madárraj. Nem volt hová bújni s Lemilos tudta: másodperceken belül meg fog halni, de a vándor közbeszólt. Megállt, s a tünde türelmét próbára téve mérhetetlen nyugalommal megfordult és felemelte a kezét. A fegyverek háromlábnyira célvesztetten hulltak le előttük. Egy csettintés, s az őrök íjai kettétörtek. A vándor és a tünde elment.

Az égbolt keleten vörösen lángolt, s a táj is feléledt, de mégis hátborzongató volt. Halotti csend honolt mindenütt, ami Lemilost vihar előtti csendre emlékeztette.
– Miért kell nektek a karék? – törte meg a csendet.
– Újraegyesítjük népeinket. Aztán segítünk a betegeken és elesetteken...begyógyítjuk a Világ sebeit.
– Ugrontól nem féltek?
– Az csak egy sötét legenda, régmúlt idők hagyatéka a gyerekeknek. El tudod képzelni, hogy itt valaha is szenvedés, sötétség és nyomor volt? Nézz körbe!

A felkelő nap sugarai megcsillantak a harmaton s a földet vörösbe öltöztették. Vérvörösbe, amely tengerként hullámzott, mikor a lágy szellő végigfújt a füves dombokon.
Délutánra Aróza megváltozott. Ahogy a torony felé közeledtek, egy sötét árny mind közelebb húzódott velük együtt a hegyekhez. A karék köve ekkorra sárgáról méregzöldre változott. A vándor érezte az erejét s elképzelte, mi mindenre lehetne használni. De a fő cél...
– Innen egyedül kell menned – zavarta meg gondolataiban a tünde. Ő is érezte, hogy a karék megerősödött, Ugron nevére már délelőtt is szinte parázslott, mostanra már izzott. Nem bírt tovább a közelében lenni. Aróza – maga sem tudta, miért – szinte örült ennek a kijelentésnek. Gyorsan búcsút vettek, majd magányosan folytatta útját. Nyugaton a még világító nap tompa homályba burkolózott, keleten a csillagos égen sötét felhők gyülekeztek. Lemilos még követte egy darabig, majd éles szelet érzett az arcán. Szinte vágta ez a semmiből keletkezett szélvihar. Behúzódott az erdőbe. Aróza kopogott az ajtón... Felébredt.
– Most már mindent tudsz – mondta atyjának, s átnyújtotta az ékszert. Az felvette, s mintha újjá született volna. Az előbb még félholt vándor körbejárt a szobában, mintha csak egy mély álomból ébredt volna. A kinti komor felhőkre nézett, majd a karékre, mely most már feketén izzott. Végül megszólalt.
– A karék! Hosszú évszázadokig vártam erre a pillanatra. Barlangban kellett sínylődnöm télen és nyáron, hidegben és forróságban, de most megfizetnek érte. Mind megfizet! – s felsőbbségesen gúnyos mosolyra húzta a száját.
– Atyám, nem értelek – Aróza. Megdöbbentette atyja változása.
– Köszönöm szolgamunkátok, de rád többé nincs szükségem.
– Nincs szükséged? Szolgamunka? Tán megőrjített a karék? – kérdezte rettegve Aróza, s le akarta tépni atyjáról, de egy nála erősebb hatalom visszanyomta a falhoz.
– Őrült? – kacagott most már vészjóslóan Ardonir. –Őrült? Most érzem csak igazán az erőm 900 éve először!
– De atyám, miről beszélsz? – de Ardonir nem hallotta lánya kérdését, tovább szőtte gondolatait. A szél kint egyre erősebben tombolt, majd bevágta az ablakot. Ardonir felriadva a lányra nézett.
– Az igazságot akarod? – fordult felé. Ő némán bólintott. A férfi vészesen felnevetett. – Hát tényleg nem érted? Ardonir, Andoras, Ugron...egy személy – majd megfordult és eltűnt.
– Nagy Ég, mit tettem? – rogyott le egy székbe Aróza, s a kezébe temette arcát. „Köszönöm” – súgta fülébe gúnyosan a szél. A Vihar kitört.

* * *

Az eredeti novellát javítás nélkül tettem közzé. Ma már látom a fejlesztendő pontokat. :)