A poéta természete

Köd kúszott a fák közé, körülfonta nyirkos törzsüket és mozdulatlanságba vonta a tájat. Flóra túrabotjára támaszkodva haladt felfelé a Bükk hegyei közt. Az időtlenségben elvesztette a hely és célérzékét is. Előtte néhány méterrel barátnői beszélgettek, könnyed hangjuk betöltötte a környéket. Flóra megállt, és a meredek kaptatón kifújta magát. Hiába kémlelt körbe, mintha vattában sétált volna. Nem látott semmit és amint barátnői eltűntek egy kanyarban, nem is hallott többé semmit. Süket csönd ült meg rajta. Nem hallott sem madarakat, sem a gyíkok vagy a rovarok neszezését. Még a fákról hulló ködcseppek is felolvadtak, mielőtt leértek volna a talajra. Nem húzódott a közelben motoros út, nem vágtak fát és repülő sem húzott el felette. Tökéletes csöndben állt.

Tadam, tadam, tadam.

A szíve vert gyorsan, nehezen. Flóra beszívta a párás levegőt, majd lassan kifújta. A tüdeje kitágult, széldzsekije a mellkasára feszült, majd elernyedt. Az oxigén végigbizsergett a testén, felfrissítette a vérkeringését, elzsibbasztotta az ujjait. Soha ennyire nem érezte még jelen magát a saját testében, és ezt a testet a hatalmas fák tövében aprónak és törékenynek érezte.

Lépett egyet, valami masszív megcsúszott a talpa alatt. Lepillantva egy őszapó mohából és pókhálóból szőtt fészkét vette észre. A fiókák rég kirepültek, a szél verhette le ezt az építményt, amely elhagyatottságában is erősen tartott. Moha és pókfonál – milyen törékeny dolgok, másnak mégis a biztonság középpontját jelentették. Flóra lábával óvatosan a saras ösvény szélére tolta, ám az mintha ragaszkodott volna a fához, ami hűtlenül leverte magáról. Flóra lehajolt, hogy megtudja: mi készteti továbbra is kötődésre a fészket. Egy pókfonál tartotta meg, ami egészen a fatörzs lyukas tövéig vezetett. Ezt friss pókháló szőtte be, a mérnökök fantáziáját is megmozgató fonálon cseppsor futott végig, akár egy gyöngynyaklánc. Flóra csodálta a jelenséget, közelebb hajolt hozzá. Mi van, ha minden egyes csepp egy apró mikrokozmosz benne milliónyi kötődéssel és szakítással? Vajon az odabent állandóan változó világ szétfeszíti a teljes gömböt? Mert a teljes elszakadás, a részek túlzott önállósága magában hordja a szétesés lehetőségét. A kötődés erő.

Az átlátszó cseppek sora feketére váltott. Mennyi is? Egy, két, há, négy, öt hat, hét, nyolc szem nézett vissza rá. A cseppfüzérbe illeszkedve egy szőrös potrohú pók mászott elő lassan, akár egy reumás vénember. Ő uralta ezen világokat, egyetlen mozdulatával megszüntethette azokat, ám újat nem tudott létrehozni, ezt egy nála is nagyobb hatalom, a természet tehette csak meg. Szemében tükröződtek a bükkös szálegyenes törzsei; világ a világban.

Flóra felvonta a szemöldökét, majd felemelte a fejét. Körülötte tisztult a köd. A fák lengedeztek a gyenge szélben, vörös-sárga ágaikkal integettek a nőnek. A lába alatt életre kelt a talaj. Mintha zuzmós fadarabok görögtek volna arrébb, ám jobban megszemlélve egy, majd még egy és újabb szalamandrák bújtak elő az avar alól. Egymásnak feszültek, legurultak a domboldalon. Fekete gombszemeikkel egymásra koncentráltak, sárga-fekete testük csillogott. Ketten-hárman összekapaszkodva birkóztak a vékonyodó köd leple alatt. Ez nem zavarta meg őket, az őszi egyenlőség hívásának engedelmeskedtek, annak rendje szerint állították fel saját rendjüket, míg a verseny lassan orgiába fordult. Flóra nem tehetett mást, lassan, óvón haladt köztük a hegyen, miközben úgy érezte, még órákat, napokat tudna eltölteni a talaj apró népeit figyelve.

Hirtelen barátnője hangja csendült a csúcs felől:

– Flóra gyere már, mit csinálsz? Mi már felértünk a kilátóhoz. Odafentről olyan, mintha az egész világot látnánk!

Flóra elmosolyodott. Ő már látta az egész világot.

*

Megjelent az Irodalmi Rádió 2023-as Vetkőznek már a csalfa fák c. antológiájában

https://alexandra.hu/konyv/szepirodalom/irodalmi-radio/vetkoznek-mar-a-csalfa-fak

Orgona ága

 

Orgona ága hajlik a vidéki templom bejárata fölé. A falusiak kettesével, rendezetten vonulnak be a misére, elfoglalják a megszokott helyüket. Csak Boglárka családja ül elől, ők jobban elférnek a kelleténél. A fekete főkötős fejek odasandítanak feléjük, néhányan köszönnek is, de csak csöndben. Idebent minden az áhítatról szól. A mise témája: a feltámadás. Boglárka lehorgasztja a fejét, imára kulcsolt kézzel koncentrál a pap vigasztaló szavaira. Feltámadás. Nagypapa éppen egy hónapja halt meg. Akárhogy is, a feltámadás gondolata idegennek tűnik. Nagypapa ne haljon meg és támadjon fel, csak éljen. Boglárka ujjai kivörösödnek, amint összeszorítja a kezét. Szipogást hall. Mellette az anyja vállát csöndes zokogás rázza. Boglárka feloldja összefonódott ujjait és anyukájáéra kulcsolja. A remegés átterjed rá is, majd együtt lecsendesednek.

Barackfa virága hull Boglárka és édesanyja vállára, amikor kilépnek a templomról a keskeny járdára. A rózsaszín szirmok virágos úttá változtatják a megszokott járdát. Mennyi arcát mutathatja ugyanaz az út?

– Milyen szép ez az út ma – kezdeményez Boglárka beszélgetést.

– Olyan, mint tavaly – búsul mellette az anyja. Szemében a koporsó képe tükröződik. Boglárka megsimogatja a gondoskodó kezet.

– De ma olyan ünnepélyes.

– A letépett virágokban nincs semmi ünnepi.

Boglárka magában felsóhajt. Jobb kedvre derítené, de hogyan, amikor neki ugyanúgy hiányzik nagypapa? Némán, egymásba karolva sétálnak a pirostetős házukig.

– Öltözzetek új ruhába, jönnek a szomszédok – szól ki Ilka néne a tornácajtón. – Annyi ételt hoztak át reggel, még nagypapa sem bírná megenni.

Boglárka elmosolyodik a hatalmas ebédek emlékére. A családi ház változatlan. A nappaliban a szűkebb baráti kör, húszan alig férnek, mégis néha megakad a társalgás. Óvatos pillantások siklanak nagypapa széke helyére, ahol most fehér krizantém áll egy fekete vázában, mellette egy jól sikerült képpel és egy szál fehér gyertyával. Senki sem ült volna oda, az a hely szent. A beszélgetésbe beállt csenden mindig ő lendített tovább, nélküle a beszédfolyam megrekedt, mint szekérkerék a kátyúban, amit csak együttes munkával lehet tovább lendíteni.

Boglárkát fojtogatja a társalgás. Megsimogatja anyja kezét, ám ő az üres széket látja.

– Ugye, milyen sokan eljöttek ma? – kérdezi a lány.

– Bárcsak nagypapa is itt lenne.

– Ő a derűs dolgokra koncentrált.

Anyuka nem hallja a mondatot, a múltba réved.

A szél becsapja az ablakot.

Zúgja az erdő: vihar lesz. Odakint a fenyők nehéz ágai zászlóként lengenek. Boglárka felpattan. Átsiet a nappaliba hordott megannyi szék között, el a családi fotók előtt az előszobában, beleugrik a kitaposott udvari sportcipőbe és kitárja az üvegajtót. A friss fenyőillat átöleli. Az ágak végén rózsaszín tobozok integetnek. Boglárka felfelé indul a dombon a szeretettel gondozott cseresznyés között. A vihart a kerítés melletti lila orgonabokrok fogják fel, amiket nagypapa ültetett.

Susogja a szellő: nincs mitől félned. Otthon vagy. A házban, a telken, a fák közt. Hiszen a fák is minden évben megújulnak. Boglárka elrévedve sétál a cseresznyésben. Emitt egy hinta, amin ülve hatalmasakat kacagott kiskorában, míg anyja hajtotta. Ott a fokhíjas fa létra még a dédi idejéből. Az anyja reszketve állt alatta, amíg felmászott cseresznyét szedni, s teli kosárral, cserkó-fülbevalóval, diadalittasan mászott le. A telek tetején körbeveszi a természet: szemben az erdő, a szomszéd tehenei, hátrébb a nyúlketrecek, ahová anyukájával mentek először. De ő már nem elégedett meg a falu látványosságaival, így együtt jártak állatkertbe, vadasparkba, kirándulni. Ő mutatta meg a világ számtalan lehetőségét, míg nagypapa a helyi szépségeket ápolta.

Boglárka magába issza a zöld megannyi árnyalatát, a frissen sarjadt fű illatát és végre megérti a nyelvüket. Berohan a házba a torokszorító beszélgetés közepébe, megragadja anyukája kezét és maga után húzza a kertbe, fel az orgonabokrok elé. Azok megértőn bólintanak, édes illatukkal körülölelik őket, mint nagypapa idejében.

– Emlékszel, anyu? Nagypapa kihozott ide és azt mondta: így sosem maradok szégyenben, neked pedig mindig lesz orgonád anyák napján. Azt mondta: a természet maga az emlékezés, el nem múló törődés, gyengédség a szívnek. Ezek a bokrok őrzik az emlékét.

Egy kiálló ág vigasztalón simogatja őket. Anyukája sápadt arcára a megnyugvás mosolya ül. Boglárka halkan dúdol, majd miközben átöleli anyja derekát egyre jobban felbátorodik, a dal végét már hangosan énekli:

– Üzenik az ágak-lombok, légy te mindig nagyon boldog, édesanyám!

*

Megjelent: A tavaszi szél titkai c. antológiában 2. helyezettként, Irodalmi Rádió, 2023.

Rókalyuk (novella)

 

Madárraj szállt fel a fátyolos égre. Riadt körözéssel keresték a megszokott formációt, majd sebesen maguk mögött hagyták az erdőt.

A dús lombú bükkös felszíne nyughatatlanul zsizsegett. A ritkán nőtt fák közt egy csapat kecses lábú őz vágott át, és eltűnt a közelben csörgedező patak irányában. A tisztáson sütkérező nyulak fülüket hegyezték, apró orrukkal szaporán szimatolták a szúrós szagú levegőt, míg végül felugrottak és elvágtáztak, hatalmas lábaik nyomán csak úgy porzott a föld.

Vörös bundás árnyak suhantak keresztül az erdőn. Lesunyt fejjel, puha mancson ugrálták át a faágakat és gödröket. Rövid életük során sokszor végigfutották már ezt az akadálypályát, de még sohasem siettek ennyire. Rózsaszín nyelvük oldalt lifegett. A legutolsó szőrgombóc egyszer csak megbotlott és lebukfencezett a lejtőn. Róka Riza azonnal lerohant érte, hegyes fogaival megtorpanás nélkül ragadta meg a tarkóját és tovább sietett. A kis lurkó szégyenkezve húzta be fejét-lábát, testvérei pedig anyjuk köré gyűltek és nyurgalábú léptekkel előrefutottak.

Végre elértek a zsenge füvű völgyben fekvő területükre, de ezúttal az ismerős jelzéseket átmarta a füstszag. Anya és gyermekei bevágódtak a kotorékba, és a henger alakú járatban meg sem álltak az alvóhelyükig. Ott aztán Riza mind a négyüket tisztességesen letisztogatta, de rendszeres időközönként kiszagolt a nyíláson, és fülét hegyezte. A kicsik a fáradtságtól eleinte nyugodtan tűrték a mosdatást, de ahogy erőre kaptak és odakintről sem érzékeltek semmi gyanúsat, kisvártatva már egymáson átmászva birkóztak.

Riza a járatban állt, fehér mellkasa hevesen mozgott, apró fekete orra és szeme obszidiánként csillogott. Végül leült a földre, maga alá húzta mancsait és lompos farkának fanyar illatával ölelte körbe magát. Fiai mögötte kaffogtak és hancúroztak, ez a megszokott játszadozás elálmosította. Épp letette állát a fekete mancsára, mikor léptek közeledtek a völgyükbe.

Egyenesen az odú felé.

Riza csendre intette kicsinyeit. Felpattant, lábai megfeszültek és kivillantotta felső ínyét.

– Megtaláltam – szivárgott be egy fiatalember hangja. – Biztos ide bújtak.

– Hagyd őket – kérte a másik fiú.

Két fej takarta el a fényt az alagút bejáratában. Riza egészen a talajra lapult, apró körmét a göröngyös földbe mélyesztette és felborzolta a bundáját.

– Azt hagyd itt és menjünk már – unszolta barátját a fiú.

Az emberek árnya eltűnt az odú elől. Ruhacsapkodás szűrődött be, végül a fű elnyelte lépteiket.

Riza lehuppant a földre és kifújta magát, kinyújtóztatta tagjait és nagyot ásított. Ekkor kellemes illat csapta meg az orrát. Óvatosan felkelt. Legvagányabb fia felpattant, de Riza szigorúan visszaparancsolta testvérei mellé. Ő maga ment ki lépésről lépésre, mígnem bundája felizzott a nap fényében. Az emberek nyomát kutatta piheszőrű fülével és pisze orrával, de azok már messze jártak. Jelenlétükre csak a közeli lapos kövön heverő nyársra szúrt sülthús emlékeztetett.

*

Megjelent: Valami tavasz antológia, 2021.

Évértékelő 2023.

 

A pályázatokra írás rengeteg várakozással jár pláne, ha kilépek a komfortzónámból és új zsánerekkel kísérletezek. Ugyanakkor már csak arra a pályázatra jelentkeztem, ahová mondanivalóm akadt, sikerült megszabadulnom a kényszertől, hogy mindenhová kötelezőnek érezzem az írást, nehogy elszalasszak egy lehetőséget is. Az alkotásnak a mondanivaló mellett az örömről is kell szólnia. Így nyári szünetet tartottam a közösségi médiában. 

Most összefoglalva szembesültem a ténnyel, hogy idén a korábbinál több megjelenési lehetőséget kaptam. A folyamatos fejlődés örömmel tölt el, ugyanakkor még igen hosszú út áll előttem. Szerencse, hogy folyamatosan haladok előre és ki tudja, mit hoz a jövő? 

Lehetőségben, fejlődésben és sikerekben gazdag Boldog Új Évet Kívánok!

2023-as megjelenések

Antológia:

- Véres valentin – Szemrevaló, Üldözve csepptől cseppig

https://redzonebook.hu/termek/halalosan-szeretlek/

- A tavaszi szél titkai (antológia) – Orgona ága (2. helyezett)

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/a-tavaszi-szel-titkai

 

- Állat kínálat (antológia) – A varjú és a dió

https://webshop.marsbook.hu/Allat_kinalat

 

- Hívatlanok (antológia) – A hívatlan (címadó)

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/sci-fi-fantasy-krimi/hivatlanok

 

- Ébredés (antológia) - Biztonságban rekedve

 

- Vetkőznek már a csalfa fák (antológia) – A poéta természete
https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/vetkoznek-mar-a-csalfa-fak

 

- Cirkusz a moziban (antológia) – Posztnovella

https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/cirkusz-a-moziban

 

- Halloween újragondolva (antológia) – Tollmag

https://talentumhouse.hu/termek/halloween-ujragondolva/

 

Online:

https://helyorseg.ma/rovat/novella/nemethy-alexandra-danse-macabre

https://helyorseg.ma/rovat/tarca/nemethy-alexandra-elfoglaltsag-ko

http://ujnautilus.info/ha-az-a-vereb-leszall

http://ujnautilus.info/arnnya-valva-haikuk

Az ajtók mögött

Teca karját lehúzta leszakadt pántú válltáskája, amibe ezúttal az ebédjén és egy vaskos könyvön kívül a notebookját is bezsúfolta. A fiatal nő karja zsibbadt, gyomrába pedig görcs állt a gondolatra, hogy fél napja maradt az asztali számítógépén összeállítani azt a fenntartható fejlődésről szóló prezentációt, amit két hétig készített elő, és amit a munkatársa egy kávékilöttyintéssel tönkretett.

Pittyent a lift, majd kinyílt az ajtó és feltárta a hatodik emelet steril fehér falát, és a palaszürke aljzatot. Teca lakása a rövid folyosó végén volt, de minden egyes hazajövetel felért egy katonai akadálypályával. A két pár, egymással szemközti ajtó olyan szomszédokat rejtett, akik mellett a pokol négy lovasa is csak kiscserkésztanoncnak számított.

Teca felmérte a terepet. Rögtön balra a narancssárga lábtörlő felől szemet csípő szag terjengett; Fifike, a szürkésbarna szőrű havanese ismét az ajtó előtt végezhette el a dolgát, csak mert Gizi néni Esmeraldának drukkolt a tévé előtt ahelyett, hogy levitte volna az ebet. Vele szemben, a szellemszomszéd ajtaja előtt csak egy fehér szemeteszsák bizonyította a lakó létezését. Az igazi veszedelem rajtuk túl kezdődött: a süket Ferkó és az okos Huba. Az egyiket soha semmilyen szívességre sem lehetett megkérni, nagyothallása révén ritkán nyitott ajtót. Ellenben Huba folyton Teca csengőjén ült és a házirend zajra és felújításra vonatkozó pontjait mondta fel olyan hangon, akár a pályaudvari bemondók.

Teca megszorította táskája fülét, behúzta a nyakát, és a lehető leggyorsabban végigkopogott magassarkújában a kőpadlón. Lépteit felerősítve verte vissza az ablaktalan folyosó, a kulcscsörgés pedig egy lovagi csörtének is beillett. Teca gyorsan beslisszolt az ajtaján, kezét a kerethez illesztve óvatosan becsukta, majd ledobta a táskáját a földre és lerúgta a lábbelijét. Az erős mozdulattól a lakkcipő nekirepült a szemben lévő polcnak, és leverte róla a pirosan bimbózó hibiszkuszt. A növénynek fél év kellett, amire ebben az árnyékos lakásban virágot hozott; Teca tehetetlen dühében felnyüszített.

Kerek faliórája kattogva hívta fel a figyelmét a tényre, hogy fél öt van, másnap kilencre újra kell írnia a bemutatóját.

Sebaj.

Teca a hűtőhöz lépett, kivette a tequilás üveget, és jó kortyot húzott belőle, elvégre feszülten nem lehet dolgozni. Ahogy éhgyomorra sem, ezért felhívta a kedvenc kínai éttermét, két adag édes-savanyú csirkét és sült banánt rendelt, majd dolga végeztével még egy korty alkoholt ivott.

Amíg a futárt várta, rendbe szedte a virágát és összesöpörte a még nedves földet, ami fekete csíkokat hagyott a fehér kövezeten. Később majd felmossa, senki sem kéri számon. Felvette a padlóról kedvenc, ám menthetetlen válltáskáját, kihalászta belőle a barna folttal büszkélkedő világoskék notebookot, letette az íróasztalára, és kinyitotta. Bekapcsolta. A kijelző fekete maradt. Teca a hűtőhöz lépett és immár el sem tette a tequilás üveget, inkább poharat vett elő. A harmadik adag után bekapcsolta a hifit, kellemes hangerőre tekerte a Tankcsapdát és bólogatással élte bele magát a hangulatba.

Bekapcsolta az asztali számítógépét is, majd a fiókja mélyéről előkotorta jegyzetfüzetbe felfirkált vázlatait. Eleget foglalkozott a feladatával, meg tudja csinálni.

Csengettek az ajtaján. Teca homlokráncolva lesett a kukucskálóba. Az ételfutár helyett Huba állt az ajtaja előtt precízen vasalt halványzöld ingben, keresztbe font karral. Teca az ajtóba verte a homlokát, majd hirtelen ötlettől vezérelve kinyitotta, és szívélyesen az idős úrra mosolygott.

– Huba úr, de jó, hogy csöngetett, van kedve poharazgatni?

A férfi simára borotvált arca bíborba fordult, amit kiemelt kimérten hátrafésült fehér haja. Leereszette a karját és hátrált egy lépést.

– Azért csöngettem, hogy szóljak: habár még nincs tíz óra, a jó ízlés határát meghaladó hangerő semmilyen napszakban sem elfogadott ebben a házban.

– Nem ön a közös képviselő, Huba úr, ne aggódjon a hangerő miatt. Amúgy is, éppen kellemes, na jöjjön! – Azzal Teca megragadta a férfi karját és berántotta a lakásába, majd kilépett, és rátenyerelt a süket szomszéd csengőjére, de mivel ő nem reagált, tenyerével verte a palaszürke ajtót.

– Ferkó bácsi! Tudom, hogy bent van! Jöjjön át egy pohárkára! Ferkó bácsi!

Teca éles hangjától visszhangzott a steril folyosó. Csoszogó léptek hallatszottak a lakásból, kulcscsörgés, majd láncnyira kinyílt az ajtó, és egy gyűrött, szemüveges arc bukkant fel a félhomályból.

– Tessék.

– Jöjjön át poharazni, Ferkó bácsi!

– Tessék? – kiabálta a bácsi.

– Inni!

Teca torka megfájdult az ordítástól, ezért kezével mutatta a nemzetközi mozdulatot.

– Ja!

Ferkó becsukta az ajtót, csörrent a lánc, majd kicsoszogott elnyűtt kék strandpapucsban, mackónadrágban és egy fehér atlétában.

Teca előre ment a lakásába, töltött két pohárral a vendégeinek és a kezükbe nyomta az italt, majd folytatta partizánakcióját, és Gizi nénihez is becsöngetett.

– Várjon, aranyom!

Teca karján felállt a szőr a megszólítás hallatán. Utoljára óvodás korában hívták így a házinénik, akkor sem szerette, hogy egy fémhez hasonlítják.

– Jövök már! – kiabált a néni. Egy örökkévalóság múlva bukkant elő. A lába mellől kirobbant Fifike és csaholva körbeugrálta Tecát, magas vakkantásait visszaverték a falak. A néni botjára támaszkodott, arcán jóságos nagymama mosoly terült szét. – Miben segíthetek?

– Emelet bulit tartunk, szeretném meghívni.

– Jaj aranyom, reggel beállt a derekam, még Fifikét sem tudtam levinni sétálni, biztos érzi a pisiszagot.

Teca arca megvonaglott. A néni túl kedvesen, panasz nélkül mesélte el a helyzetét, nem tudott rá haragudni.

– Tessék átjönni hozzám, addig leviszem a kutyát egy gyors körre.

– Jaj aranyom, megtenné?

– Persze.

Teca visszarohant a sportcipőjéért, felhúzta, és már ment is a nénihez. Ő elővette a kutya rózsaszín pórázát.

– Nyugodtan tegye rá aranyom, nem harap.

Teca leguggolt, és a középhosszú selymes szőrcsomók közt felcsatolta a hevedert.

– Megkérdezhetem, miért hív aranyomnak? Tetszik tudni, Teca a nevem.

– Mert hasonlít az unokámra, ő ilyen filigrán, jóakaró teremtés.

Teca nyelt egyet, majd hívta a liftet.

– Mindjárt jövök.

Az utcán a kutyus olyan erővel húzta a legközelebbi pázsit felé, amit a nő ki sem nézett belőle, engedelmesen futott utána és megvárta, hogy elvégezze a dolgát. Ezután hosszú pórázon hagyta, hogy kedvére kergesse a káposztalepkéket, miközben azon tűnődött, mit csinálhat a három nyugdíjas Tankcsapdával és tequilával a lakásában.

A kapu előtt egy motoros futár parkolt le. Teca már messziről odakiáltott neki, integetett is, amire a fiú odahozta a rendelését. Teca így már a vacsorája és egy elégedett kutyus kíséretében tért vissza a hatodikra. Már a liftben hallotta a basszus dübörgését, amikor pedig szétcsusszant előtte az ajtó, a hangerőtől reszketve bújt a lába mögé Fifike, és magas hangon próbálta túlugatni a rockot: Úgy kapod, ahogy kérted az életedet úgy kapod, ahogy…

Teca egy karral felnyalábolta a kutyust, és a lakásához rohant, ám a küszöbön megtorpant.

A fenyő konyhaasztalnál egymással szemben ült a két férfi; Huba úr egyenes tartással, kezével a feles poharát fogta és megemelt szemöldökkel hallgatta Ferkó bácsi beszámolóját.

– Ott ültünk a betonfalnál, tűzött a fejünkre a nap, meleg van ám a fronton. Nem a hőségre gondolok tudja, hanem a belső izzásra, a feszültségre, hogy bármikor meghalhatunk. Emlékszem, a puskát markoltam, a sisakom folyton előre csúszott, apró por szállt, és felrobbant a bomba. Nekem szerencsére csak az egyik dobhártyámat vitte, másnak a kezét-lábát. Csúnya dolog a háború.

Huba úr poharat tartó mutatóujjával az ajtóban tébláboló házigazdájukra mutatott. Ferkó bácsi megfordult a székén és odakiáltott Tecának.

– Jó ez a zene, végre hallom a szövegét is!

– Átjöhet bármikor – felelt hangosan a fiatal nő, majd letette a kínai ételt a pultra és elengedte a kutyust, aki boldogan rohant oda a gazdijához. Gizi néni a drapp kanapén fekve ült, derekát párnákkal támasztotta ki, onnan szólt rá kedvencére:

– Ne ugorj fel, Fifi, nem otthon vagyunk. – A kutya nem hallgatott a szóra, lelkesen nyalogatta a néni ráncos kezét. Gizi néni mentegetőzve mondta Tecának. – Sajnálom, nem jár vendégségbe.

– Nem baj, nyugodtan felugorhat. – Gizi néni pillantása a műanyag dobozokra vándorolt. Teca megkérdezte. – Tetszik vacsorázni?

– Tessék?

Huba úr felállt, és lejjebb vette a hangerőt. Teca hálásan rámosolygott, majd megismételte a kérdését. Gizi néni zavartan legyintett.

– Hagyd csak, aranyom, van rajtam elég hús, holnapra elmúlik ez a nyavalya, akkor majd főzök finom rántott combot. – Teca kibontotta a dobozokat; édes-savanyú illat töltötte be a nappalit. Gizi néni nagyot nyelt. – Jó az a kínai étel? Még sosem ettem.

Teca nem is kérdezett többet, elnegyedelte az adagot és a két férfi elé, valamint tálcán Gizi néninek adta. Ferkó bácsi bizalmatlanul, Huba úr távolságtartón vette kezébe a villát.

– Hű, de jó ez! – rikkantott fel Gizi néni a kanapéról, Fifike farkcsóválva kuncsorgott kóstolóért a lábánál. A néni odanyújtott egy husit az állatnak, majd megkérdezte Tecát. – Aztán mi történt, aranyom, hogy így áthívtál minket?

Teca leült egy székre és elregélte a napi pechsorozatát, és hogy tulajdonképpen a bemutatóján kéne dolgoznia.

– Miért nem kéred meg Zénót, hogy segítsen?

– Ki az a Zénó?

– Velem szemben lakik.

– A szellemszomszéd?

– Nappal alszik, éjszaka dolgozik. Többször be is akart kopogni hozzád, de végül midig meggondolta magát. Kis bátorításra van szüksége, de egyébként remek fiú. Számítógépekkel foglalkozik, ő mondta. Hívd át, talán meg tudja javítani a géped – ajánlotta Gizi néni egy huncut kacsintással.

(Megjelent a Szegény az ördög, mert nincsen neki lelke c. antológiában 2021-ben)