Köd
kúszott a fák közé, körülfonta nyirkos törzsüket és mozdulatlanságba vonta a
tájat. Flóra túrabotjára támaszkodva haladt felfelé a Bükk hegyei közt. Az
időtlenségben elvesztette a hely és célérzékét is. Előtte néhány méterrel
barátnői beszélgettek, könnyed hangjuk betöltötte a környéket. Flóra megállt,
és a meredek kaptatón kifújta magát. Hiába kémlelt körbe, mintha vattában
sétált volna. Nem látott semmit és amint barátnői eltűntek egy kanyarban, nem
is hallott többé semmit. Süket csönd ült meg rajta. Nem hallott sem madarakat,
sem a gyíkok vagy a rovarok neszezését. Még a fákról hulló ködcseppek is
felolvadtak, mielőtt leértek volna a talajra. Nem húzódott a közelben motoros
út, nem vágtak fát és repülő sem húzott el felette. Tökéletes csöndben állt.
Tadam,
tadam, tadam.
A
szíve vert gyorsan, nehezen. Flóra beszívta a párás levegőt, majd lassan
kifújta. A tüdeje kitágult, széldzsekije a mellkasára feszült, majd elernyedt.
Az oxigén végigbizsergett a testén, felfrissítette a vérkeringését,
elzsibbasztotta az ujjait. Soha ennyire nem érezte még jelen magát a saját
testében, és ezt a testet a hatalmas fák tövében aprónak és törékenynek érezte.
Lépett
egyet, valami masszív megcsúszott a talpa alatt. Lepillantva egy őszapó
mohából és pókhálóból szőtt fészkét vette észre. A fiókák rég kirepültek, a
szél verhette le ezt az építményt, amely elhagyatottságában is erősen tartott.
Moha és pókfonál – milyen törékeny dolgok, másnak mégis a biztonság
középpontját jelentették. Flóra lábával óvatosan a saras ösvény szélére tolta,
ám az mintha ragaszkodott volna a fához, ami hűtlenül leverte magáról. Flóra
lehajolt, hogy megtudja: mi készteti továbbra is kötődésre a fészket. Egy
pókfonál tartotta meg, ami egészen a fatörzs lyukas tövéig vezetett. Ezt friss pókháló
szőtte be, a mérnökök fantáziáját is megmozgató fonálon cseppsor futott végig,
akár egy gyöngynyaklánc. Flóra csodálta a jelenséget, közelebb hajolt hozzá. Mi
van, ha minden egyes csepp egy apró mikrokozmosz benne milliónyi kötődéssel és
szakítással? Vajon az odabent állandóan változó világ szétfeszíti a teljes
gömböt? Mert a teljes elszakadás, a részek túlzott önállósága magában hordja a
szétesés lehetőségét. A kötődés erő.
Az
átlátszó cseppek sora feketére váltott. Mennyi is? Egy, két, há, négy, öt hat,
hét, nyolc szem nézett vissza rá. A cseppfüzérbe illeszkedve egy szőrös potrohú
pók mászott elő lassan, akár egy reumás vénember. Ő uralta ezen világokat,
egyetlen mozdulatával megszüntethette azokat, ám újat nem tudott létrehozni,
ezt egy nála is nagyobb hatalom, a természet tehette csak meg. Szemében
tükröződtek a bükkös szálegyenes törzsei; világ a világban.
Flóra
felvonta a szemöldökét, majd felemelte a fejét. Körülötte tisztult a köd. A fák
lengedeztek a gyenge szélben, vörös-sárga ágaikkal integettek a nőnek. A lába
alatt életre kelt a talaj. Mintha zuzmós fadarabok görögtek volna arrébb, ám
jobban megszemlélve egy, majd még egy és újabb szalamandrák bújtak elő az avar
alól. Egymásnak feszültek, legurultak a domboldalon. Fekete gombszemeikkel
egymásra koncentráltak, sárga-fekete testük csillogott. Ketten-hárman
összekapaszkodva birkóztak a vékonyodó köd leple alatt. Ez nem zavarta meg
őket, az őszi egyenlőség hívásának engedelmeskedtek, annak rendje szerint
állították fel saját rendjüket, míg a verseny lassan orgiába fordult. Flóra nem
tehetett mást, lassan, óvón haladt köztük a hegyen, miközben úgy érezte, még
órákat, napokat tudna eltölteni a talaj apró népeit figyelve.
Hirtelen
barátnője hangja csendült a csúcs felől:
–
Flóra gyere már, mit csinálsz? Mi már felértünk a kilátóhoz. Odafentről olyan,
mintha az egész világot látnánk!
Flóra
elmosolyodott. Ő már látta az egész világot.
*
Megjelent az Irodalmi Rádió 2023-as Vetkőznek már a csalfa fák c. antológiájában
https://alexandra.hu/konyv/szepirodalom/irodalmi-radio/vetkoznek-mar-a-csalfa-fak