Mayron 3/3

Késő este Mayron még gyertyafénynél olvasott, Fenton a másik szobában neszezett, mikor egy kocsi csikordult a ház előtt, majd hevesen kopogtak az ajtón. Mayron megrémült, és aggódva nézett fel. A szobaajtaját nem zárta be így látta, mikor Fenton az ajtó felé megy. Újra görcsbe rándult a gyomra. Már azt hitte, hogy nem is Doris, hanem maga az inkvizítor kopog nála, mikor egy öblös, zaklatott női hangot hallott.

- Miss Aldertonhoz jöttem.

- Nem ér rá reggelig?

- Nem.

- A kisasszonynak pihenésre van szüksége, és…

- Megyek már! – Mayron felvett egy zöld hálóköntöst, és kiment a vendégéhez. Még sosem beszélt vele. Egy karcsú, közepes termetű nő volt, Mrs. Johnsonnak hívták, de többet nem tudott róla. Kihúzta magát. – Miben segíthetek?

Az asszony kétkedve nézett a férfire, de Fenton nem akart elmenni. Mayron rászólt.

- Kérem hagyjon magunkra.

- May… Miss Alderton, gondolja végig, amit délután hallott.

Fenton még sohasem volt ilyen komoly. Igen, Mayron sejtette, hogy valamiben az úgynevezett képességeit kérik, de ekkor a vendég hirtelen levette a kabátját. A ruhája ujja szétrongyolódott, a karja lila volt az ütésektől. Mayron összehúzta a szemöldökét, és keményen a férfire szólt. – Hagyjon magunkra.

Fenton Mayron szemébe nézett, amitől a nőben valamiért lelkifurdalás támadt, majd a férfi határozottan bement a szobájába. Lába minden dobbanása jelezte, hogy helyteleníti a nő viselkedését, de nem fejezhette ki jobban. Mayron kedvesen a nő felé fordult.

- Üljön le – invitálta az asztalhoz. Abból hirtelen minden kitört.

- Én nem tudom… Franklin olyan kedves volt, olyan figyelmes. Aztán egy éve valami megváltozott, inni kezdett, most meg már ver is…A gyerekek nem tudhatják meg.

- Mégis mit vár tőlem?

- Mit tudna tenni? – törölte meg csipkekendőjével szemét az asszony. Mayron a szemébe nézett.

- Ön mit szeretne tenni?

- Először arra gondoltam, hogy megölöm. A szemét kezet emelt rám… - visszafojtotta a zokogását -, de a gyerekeknek apa kell. Olyannak szeretném, mint amilyen régen volt. Hogy ne igyon.

- Beszélt vele?

- Igen, de csak nevetett…

- Mrs. Johnson, mindenképpen beszélniük kéne…

- Hát nem érti? Legközelebb megöl!

- Ezzel a seriffhez kellene mennie.

- De én a régi férjemet akarom! Szeretem… - az asszony újra sírva fakadt. Mayron figyelte az elgyötört nőt, aztán határozottan bement a konyhába. Pár perc múlva tért vissza kezében egy csomagocskával.

- Ezt tegye az italába.

- Mi ez?

- Ettől leszokik az ivásról, és magába szeret, ha elfelejtette volna az érzést.

- Köszönöm! – vette el hálásan a zacskót a nő, és megszorította Mayron kezét. Az felszisszent, de az asszony nem vette észre. Egy pénzzel teli zacskót tett az asztalra, és elment.

Miután elhajtott a kocsi, Mayron megnézte a tartalmát, és örömmel vette észre, hogy egy hónapig is elélhet belőle. Mikor lefeküdt hallgatta, hogy Fenton mit csinál. A férfi a szekrényénél matatott, végül nagy sokára ő is elaludt.

Reggel mire Mayron felöltözve megjelent, Fenton már megterített az első szobában. Kedvesnek tűnt, de ridegen viselkedett, semmilyen kaján megjegyzést sem tett, többnyire semmit sem szólt, csak csörömpölve ette a reggelijét. Mayron dühös lett.

- Most meg mi a baja?

- Miért segített annak a nőnek? Egyáltalán mit adott neki? – kérdezte ingerülten.

- Ahhoz semmi köze.

- Komolyan mondom, maga nem gondolkozik! Az egyik percben sír az inkvizítor miatt, miközben hajtogatja, hogy semmi félnivalója sincs, a másik percben meg bájitalokat osztogat. Át kéne gondolnia, hogy mit tesz.

- Hagytam volna, hogy azt az asszonyt tovább verje a férje?

- Igen!

- Tessék! Hívő ember, és így gondolkodik! Ez emberi magatartás?!

- Maga is jobban tenné, ha hívő lenne, és nem avatkozna mások családi életébe!

- Talán jobb lenne, ha a gyerekeket is verné az a férfi? Segítettem. Ha ennyire zavarja, költözzön el!

- Gondolkozzon, mielőtt beszél, vagy cselekszik!

- Tessék?

- Maga mindent megtesz, ami az eszébe jut, mindent kimond. Maga veszélyes!

- Mert boszorkány vagyok? Ha a békítési módszereimet nézi annak, ám legyen! Egyáltalán minek avatkozik az életembe?

- Mert aggódom magáért! – csapott az asztalra Fenton. Mayron döbbenten nézett rá, de a férfi az asztallapot nézte. A nő felállt, és kiment a házból.

Dühösen elindult a kerítés mellett, ezúttal nem érdekelték az aranyló búzamezők, csak Fentont látta a szemei előtt, közben visszhangzottak fejében a szavak: ”Mert aggódom magáért!” Minél többet gondolta vissza, annál inkább rájött, hogy a férfi fél tőle. Fél a képességeitől. Aztán hirtelen felnevetett, és szarkasztikusan a pusztának kiáltotta:

- Micsoda romantikus vallomás!

Magában nevetve sétált át Dorishoz. A nőt a konyhában találta. Dorist meglepte barátnője jókedve.

- Mi történt?

- Semmi. Reggel veszekedtünk Fentonnal.

- Ennek örülsz? – húzta fel szemöldökét a nő. Mayron legyintett, miközben újra elmosolyodott. Doris leült mellé, miközben egy tál tésztát kevert ki. – Benn voltam a városban. Beszéltem a polgármesterrel. Ő mondta, hogy télig minden farm adóját megemelik.

- Nem elég neki ez az adó? Mit csinál vele? A feleségének vesz gyöngysorokat!

- Mayron, ez nem igaz.

- Dehogynem, mindenki tudja! Mégis miből fizessek neki? Dőljön rá a ház, akkor legalább lesz alapja a kiszipolyozásra!

Doris felpattant.

- Mayron azonnal vond vissza! Ha valami történik, az inkvizítort idehívják. Az istenért, vigyázz a szádra! Vondd vissza!

- Jó, ne dőljön rá a ház –enyhült meg a nő. Doris visszaült, és mogorván kevergette tovább a tésztát. Mayron figyelte, ahogy barátnője a családjának főz, és hirtelen irigység fogta el. Doris feleség volt és anya. Minden, ami egy nőnek a legfontosabb lehet az életben, és Mayron azt is tudta, hogy Dorist a faluban is kedvelik. Mindig szervezett valamit, mindenki szerette, habár nem tudott olyanfajta boldogságot nyújtani, mint Mayron a főzeteivel. A nő hirtelen dühös lett. Miért jutott ennek az egyszerű nőnek, aki annyival butább nála, olyan boldog élet: miért van meg neki mindene? Szemét elfutotta a könny, mikor eszébe jutott, hogy a legjobb barátnőjéről, az egyetlen barátnőjéről gondol ilyet. Próbált valami fogódzót keresni, amit felmutathat. Mindenfajta munkát el tud végezni egyedül, igen. Olyannyira egyedül, hogy fel sem tűnt. Csak most jött rá, mikor Dorist figyelte. Mikor George Fenton megjelent az életében, akkor kezdte felismerni a helyzetét. És ez a férfi aggódik érte. Talán a sorsa is érdekli. Igen, talán még az inkvizítortól is megvédheti. És a falusiaktól.

- Ne haragudj, Doris, mennem kell – állt fel a székéről, és kisietett a házból. A kerítés mellett szaladt, hogy minél előbb hazaérhessen, hogy minél előbb láthassa a férfit, aki mellé állhat. A házat meglátva lelassított, közben lelki szemei előtt újra megjelent Fenton arca, hangja, a könnyű illat, ami körbelengte. “Aggódom magáért” – emlékezett vissza. Erősen próbált visszaemlékezni a férfi tekintetére, miközben ezt mondta, de Fenton az asztalt nézte. Vajon komolyan mondta? Vagy csak azért, mert ő annyira feldühítette? Mayron hirtelen megtorpant és elpirult. Félt, hogy félreértette a mondatot, a helyzetet. Végül is Fenton csak nála lakik, a szomszéd szobában, és soha semmilyen komoly célzást sem tett felé. Mayron tanácstalan lett, de már nem akart Dorishoz visszamenni, így ledőlt a fűbe, hogy gondolkodhasson.

Már szürkült, mire felébredt. Dél körül aludhatott el, mikor a nap elől egy fa árnyékába húzódott. Gyorsan felállt, leporolta a ruháját, és a háza felé indult. A teraszon égett a lámpa, Fenton egy székben ülve a tájat nézte, egy levél feküdt az ölében. Gondterheltnek tűnt az arca. Nem is vette észre a nőt, csak mikor a teraszhoz lépett. Mayron nem tudott mit mondani, nem akart nevetségessé válni ostoba feltételezések miatt, úgyhogy szó nélkül bement a házba, és becsukta a szobája ajtaját. Hallgatózott, de Fenton nem követte. Kinn ült a teraszon, ölében a levéllel.

Másnap Mayron későn ébredt. Felöltözött, majd kiment a konyhába. Fentont nem találta sehol, így készített magának reggelit, aztán körbenézett a házban. Mosáshoz még gyenge volt a keze. Semmit sem talált, amit elvégezhetett volna, így leült a teraszra egy könyvvel, és olvasott. A férfi kora délután érkezett vissza. Bekötötte lovát az istállóba, aztán leporolta a ruháját, és leült a nő mellé a teraszra.

- Szép napot.

- Magának is.

- Sleepville-ben voltam. A polgármesterre rádőlt a pajta. Állítólag csontja is törött.

- Szegény – Mayron nem tudta elrejteni örömét. Fenton túl sokáig hallgatott, Mayron kénytelen volt felé fordulni. A férfi egész komoran nézte. – Most mit gondol? Hogy én akartam?

- Nem én mondtam.

- Én sem mondtam! Ha ennyire hisz a meséknek, jobb, ha elhagyja a házam, mielőtt hírbe sodorják! Köszönöm a gondoskodását, eleget volt itt.

Fenton dühösen feláll és becsapva az ajtót eltűnt a szobájában. Mayron hátra hajtotta a fejét, miközben átkozta magát, hogy nem tudta tartani a nyelvét. Biztos volt benne, hogy a férfi ezúttal elmegy. Nem hallotta, hogy csomagol-e, mert a közeledő szekérre figyelt. Doris ült rajta, egész sápadtnak tűnt. Alig lépett le a szekérről már mondta is a híreket.

- Predictshire-ben elítélték a nőket, ma este lesz az akasztás. Mayron, a polgármesterre rádőlt a háza! Az emberek a szájukra vettek, állítólag Mr. Cunn egyik embere átment az inkvizítorért, aki egyenesen ide fog jönni! Azonnal csomagolj! Az az ember állítólag mindenkit elítélt!

Mayront megbénította a félelem. Doris segítette fel hogy bekísérje és segítsen neki csomagolni. Az előszobában elengedte a nőt és előre rohant az utazótáskájáért, de mikor visszament barátnőjéért, megrémült.

- Mr. Fenton!

A férfi ott állt Mayronnel szemben, reverendában, és a nőre fogta a pisztolyát. Mayron szóhoz sem jutott. Érezte, hogy könny csípi a szemét, de nem akart ezzel örömöt szerezni a férfinek, úgyhogy tartotta magát. Helyette Doris beszélt.

- Mr. Fenton, ön pap? Sosem mondta.

- Mrs. Cheerful, kérem menjen el. Nem szeretném, ha Mr. Tatcher itt találná.

- Azt már nem! Nem hagyom egyedül Mayront!

- Hagyd, Doris. Már úgy is mindegy – legyintett semmitmondóan barátnője. – Menj el.

Doris egyikről a másikra nézett, végül bíztatóan megszorította a nő vállát, és kiment a házból. Mayron kihúzta magát, és éles hangon szólt a férfihez.

- Leülhetek?

- Tessék – Fenton maga is leült vele szemben és pisztolyát az asztalra tette.

- Nem is akart ide költözni, igaz?

- Dehogynem.

- Miféle inkvizítor maga?

- Tudja nem hittem a szóbeszéd alapján vádolt „boszorkányokban”, ezért Tatcherrel kitaláltuk, hogy előre megyek és bizonyítékokat keresek, hogy a vád valóban igaz legyen.

- És most pont ide jött. Véletlenül.

- Ide akartam költözni. Tatcher írt levelet, hogy a szomszéd faluban van, és ha olyan nőt látok, értesítsem.

- És maga értesítette – Mayron lehajtotta a fejét, könnye az asztalra hullt. – Tudja majdnem bedőltem magának.

- Nem hazudhattam! Pap vagyok.

- Á, szóval nagyon sajnálja, de fel kell akasztania.

Fenton zaklatottan állt fel, miközben az ablakhoz lépett, hogy lássa, társa megérkezett-e már. Nem látta sehol. Mayron közben megtörölte a szemét, és a férfira nézett.

- Kérem, lőjön le.

Fenton nem válaszolt. Karját maga előtt összekulcsolta, és várt.

- Félek a fájdalomtól. Lőjön le legalább! Egyáltalán minek ápolt?

- Akkor még nem tudtam… Én figyelmeztettem magát.

- Á, szóval segíteni akart! Milyen nagyvonalú! Másokhoz is beköltözik? Vagy csak engem tisztelt meg vele? Másokhoz is behízelgi magát, mielőtt hátba szúrja?

- Nem tudhattam! Én nem akartam szólni. Hallottam, hogy megmentett egy gyereket, de ez még nem oldja fel a bűneit!

- Mégis mi a bűnöm?

- A kéztörés, lábtörések, most meg a pajta.

- Nincs közöm hozzájuk!

- Dehogyis nincs – csattant fel Fenton és a szemébe nézett. – Maga nem bíráskodhat mások felett.

- De maga, Mr. Fenton igen. Maga fog ellenem vallani, igaz?

A férfi megkönnyebbülten látta a közeledő kocsit, és kiment, hogy fogadja Mr. Tatchert. A férfi idős volt, mélyen ülő gonosz szemeit a nőre villantotta, közben hátrasimította hófehér haját.

- Biztos vagy benne?

Fenton csak bólintott.

- Majd én beviszem. Jöjjön, kisasszony, ne kelljen erőszakot alkalmaznom.

Mayron felnevetett. Nem tudta elképzelni, hogy az öreg milyen erőszakot tudna alkalmazni, de végül lemondóan odanyújtotta a kezét. Az inkvizítor megkötötte elöl, és beültette a kocsijába. Mayron kitartó megvetéssel nézte Fentont. Az lehajtotta a fejét. Mikor beült vele szemben az öreg, Mayron kihajolt a kocsi ablakán.

- Ne aludjon többet a házamban!

A kocsi elindult. Mayron üres szemekkel nézte a búzatáblákat. Az inkvizítor nem kérdezett semmit. Újságot olvasott. Az út túl gyorsnak tűnt, Mayron sehogy sem tudta fékezni az időt. Mikor feltűntek a házak, eszébe jutott, amit a boszorkányperekről hallott. Felidézte, hogy a nőknek mennyi megaláztatáson kell átesniük, míg végül felakasztják őket. Eszébe jutott Mr. Cunn dölyfös képe, amint elfoglalja a házát, és testében szétáradt a düh.

- Megérkeztünk.

Az inkvizítor a templom mögötti kis helyi kőbörtönbe vitte. Sleepville már várta. Mayron kiszállt a kocsiból. Nem hallott újat az emberektől, csak a régi, megvető szavakat. Ezúttal az egyetlen változás a szavakba vegyülő káröröm volt. Lassan eljutott az ajtóig, ahol Dorissal találta magát szemben. A nő egy kosarat adott neki.

- Tessék, Mayron.

- Sajnálom, de nem adhat neki semmit – tolta félre az inkvizítor. Hangjából kicsengett a fölényesség.

- Kérem, mister. Csak takaró, meg egy kis étel. Kérem, az Úr nevében legyen irgalmas!

Tatcher az Úrra hivatkozva már nem tagadhatta meg a nőtől a kérést. Elvette a kosarat és Bevezette Mayront a börtönbe. A helyiség dohos volt és alig szűrődött be napfény. Mayront a templommal szomszédos cellába zárta, és mellé tette a kosarat.

- Holnap lesz a tárgyalása, ma már kimerültem.

Becsukta a zárat, és kisétált. Mayron lerogyott az ágyra, és sírva fakadt. Az inkvizítor még azzal is kínozza, hogy napokig hagyja élni ebben a veremben. Dühös volt magára, amiért megbízott Fentonban, pedig az első megérzése az volt, hogy kerülje el azt az embert. Most majd ott fog élni Sárga Dombon, és ahányszor csak Nyugati Kőre néz, örülhet a diadalán. Micsoda mocsok! Hagyja majd, hogy Mr. Cunn birtokba vegye a házát. Talán együtt tervelték ki az egészet. Pont szüksége volt egy ápolóra, és Fenton pont ott volt. Véletlenül.

Mayronra újabb síróroham jött, és ezúttal már nem volt miért tartania magát.

Éjjel ébredt fel arra, hogy fázik. Megnézte a csomagot, amit Doris készített neki. A marhahúst megette, közben betakarózott. A kosár alján talált egy levelet. Pár sor volt, a barátnője írta.

“Mayron, Herbertet rávettem, hogy fogadjunk neked ügyvédet. A legjobbat keressük meg, holnapra itt lesz. Ne aggódj, minden rendbe jön. Ölellek” Mayronben csak egy pillanatra támadt fel a remény, aztán rögtön eszébe jutott, hogy ez az inkvizítor mindenkit elítél. Fenton lesz a tanúja, Sleepville mellett. Hirtelen eszébe jutott a férfi egy korábbi kijelentése: “Mert aggódom magáért!” Persze.

Már elhelyezkedett, mikor neszezést hallott, és kisvártatva egy alak lépett be az ajtón. Mayron még látta, hogy pénzt csúsztat az őr kezébe, majd becsukta maga mögött az ajtót, és a cellához lépett. Mayron nem látta, csak sejtette, hogy ki lehet az. Nem ült fel az ágyon.

- Mit keres itt? Meg akar szöktetni? Vagy biztosít róla, hogy nem fog fájni a kötél?

Fenton előbbre lépett. Duzzadt volt a szeme. A rácsba kapaszkodva, könyörögve nézett a nőre.

- Kérem, bocsásson meg.

- Magának kéne bűnbocsánatot osztania.

- Ne legyen ilyen cinikus.

- Maga meg ne viselkedjen így! Nem való magához, nem ilyennek ismertem meg. Vagy most eljátssza a zord külső érző belsőt takar játékot? Már késő.

- Nem tehettem mást, értse meg, hogy nem hazudhattam. A pokolra kerültem volna.

- Attól nem fél, hogy ártatlan nőket küld a halálba, azt hogy jutalmazza az Ura?

- Az ő parancsát teljesítem.

- Akkor minden rendben. Élvezze Sárga Dombot. Ha átnéz a szomszédba, majd emlékezhet rám.

- Eladom Sárga Dombot.

- Nocsak, Nyugati Követ akarja?

Fenton elengedte a rácsot és elfordult.

- Nem tudnék itt élni Maga nélkül.

- Én sem fogok itt élni tovább.

- Miért kínoz?

- Még kérdi?

Fenton újra felé fordult. Mayron az ágyról figyelte. Úgy nézett ki, mint egy sarokba szorított vad. Fenton pedig megtörten állt, és tőle várt vigaszt. Mayron a groteszk helyzeten felnevetett, majd elkomorult.

- Hagyjon magamra.

- Nem bocsát meg?

- Hogy képzeli?

Fenton egyet hátra lépett, mint aki menni készül, majd mégis megszólalt.

- Elintézem, hogy ne vallassák.

- Remek – Mayron behunyta a szemét.

A férfi még egyszer az emlékezetébe véste a nő arcát, aztán kisétált a zárkából. 

Másnap reggel Mayron rendbe szedte magát, és várt. Előbb az ágyán ült, aztán fel-alá sétálva várta, hogy teljen az idő. Enni nem tudott, félt az elkerülhetetlentől. Csak a börtön ajtajára tudott nézni. Eszébe jutott Fenton, amint éjjel a rácsánál állt, és megérintette ott a fémet, ahol éjjel a férfi kapaszkodott kétségbe esetten. Akár meg is bocsáthatott volna, már úgy is mindegy. Dühösen kapta el a kezét a rácstól. Dühös volt magára, mikor ilyet gondolt, és dühös volt Fentonra is, amiért elárulta. Nem tudott neki megbocsátani. Nem jött senki. Mayron ledőlt az ágyra, és hallgatta az utca zaját, az emberek pletykálását. Már majdnem eltompították a zajok, mikor hirtelen megváltoztak. A tömeg csalást és boszorkányságot kiáltott. Mayron felélénkült és felült az ágyon. Érezte, hogy az inkvizítor hozzá jön. Az öreg kis idő elteltével belépett, és dühösen olvasott fel egy papírt.

- “Colorado állam kihirdeti, hogy a szomszédos államokhoz hasonlóan a mai naptól fogva megállapítja, hogy nem léteznek boszorkányok, és a boszorkánypereket azonnali hatállyal beszünteti. Kelt: 1786. augusztus 23., Colorado.” Ön szabad – azzal intett az őrnek, aki kinyitotta a cella ajtaját. Hátulról Doris rohant be, már amennyire termete engedte, és átölelte barátnőjét.

- Mayron, hála Istennek! Tudtam, hogy nem hagy el minket az Úr. Gyere, hazaviszlek – azzal kihúzta maga után a börtönből, feltette a szekérre, és azonnal indultak. Amint kiértek a faluból, Mayron megszólalt.

- Fenton hol van?

- Éjjel elköltözött. Állítólag eladja Sárga Dombot.

- Igen, eladja – Mayron kicsit szomorú volt, amiért nem láthatja többet a férfit, de dühös is lett magára, hogy erre gondol. A szeme mégis Sárga Domb felé vonzódott.

- Majd lesz egy jobb szomszédod, nem egy ilyen istenverte inkvizítor. Nálunk lassan kezdődik az aratás. Mi lenne, ha átjönnél hozzánk? A munkásoknak enni kell adni, egyedül nem győzöm. Aztán ha végeztünk, Segítünk megcsinálni a kerítést. Jó?

- Igen, köszönöm, Doris.

- Remek! Nálad gondolom nincs semmi enni, meghívlak ebédre.

- Köszönöm, nagyon kedves vagy.

Doris a házuk felé irányította a lovát. Mayron nem is akart még hazamenni. A háza felé fordult, és amint felfelé tartottak Doris otthonához, egy pillanatra Nyugati Kő és Sárga Domb eggyé vált.

Mayron 3/2

Mayron a függöny mögül figyelte, hogy az idegen tovább menjen, de hiába erőltette magát, George nem fogta gyorsabb tempóra a lovát. A nő visszafojtott lélegzettel várta, hogy a férfi eltűnjön a ház közeléből, és elhatározta, hogy amint lehet, helyre hozza a köztük levő kerítést. Eltakarította az asztalról a reggelije maradékát, és kiment lemosni a lovakat. Öreggel kezdte, megpaskolta a nyakát, és mesélni kezdett neki.

- Megjavítom a kerítést. Van még annyi pénzem. Bemegyek Sleepville-be, veszek deszkát, és még a héten megcsinálom. Milyen arrogáns egy hólyag ez a Fenton! Még hogy őt vártam a házánál! És ahogy végigmért! Még csak az hiányzik, hogy átjöjjön ezen a rozoga kerítésen - Öreg felhorkantott. Mayron először egyetértésnek vette, de aztán rájött, hogy túl erősen csutakolta szegény állatot. - Ne haragudj, Öreg. Még szerencse, hogy csak éjjel látta a házam. Arra is biztos tett volna megjegyzést. Hólyag.

A nő miután végzett előhozta a pénzét, és bement a szekérrel a városba. Tudni szerette volna Doristól, hogy beszéltek-e róla a férfinak, de a nő nem ért rá, és Mayron nem akarta csak ezért előhívni a házból. Barátnője amúgy is azt hitte volna, hogy érdeklődik a férfi iránt, pedig csak azt akarta tudni, hogy George hallott-e már arról, amit róla terjesztenek.

Amint hazaért Öreget a kerítés felé irányította a szekéren a deszkákkal, majd besétált a házba szögért és kalapácsért, közben szabadon engedte Üstököt, aki vígan legelt mellette. A farmot hamarosan betöltötte a kalapács hangja. Mayron egész délután keményen dolgozott, néha leült a patak mellé, hogy felfrissüljön. Késő délután volt, mikor utoljára felállt a csermely mellől és elhatározta, hogy még két deszkányit rendbe tesz aztán hazamegy, mikor lódobogást hallott. Három lovas érkezett. Nagyon meglepődött, és rossz érzés fogta el, mikor a távolban meglátta - vagy megsejtette - hogy Mr. Cunn érkezik elmaradhatatlan kísérőivel. Kalapáccsal a kezében feléjük fordult, és hevesen verő szívvel várta, hogy odaérjenek. Mikor már közelebb értek észre vette, hogy Mr. Cunn jobb keze fel van kötve, s csatlósai pedig pisztolyt vettek elő. Azonnal Üstök felé rohant, de mielőtt odaért volna a férfiak elérték és fellökték. Cunn kényelmesen szállt le a nyeregről. Társai közben talpra állították a nőt, és felé fordították.

- Miss Alderton, elegem van a játékaiból.

- Hogy képzeli, hogy a saját birtokomon erőszakoskodik?

- Maga miatt tört el a kezem, örüljön, hogy nem viszem egy inkvizítor elé.

Mayronon remegés futott végig, de mielőtt még felfoghatta volna, hogy mi történik, Cunn átlőtt a jobb tenyerén. Mayron felsikított, és fájdalmában a földre rogyott.

- Maga őrült! - kiabálta könnybe lábadt szemmel. Cunn tekintete elborult, és intett csatlósainak, hogy fogják meg a nőt.

- Talán meggondolja magát. Adja el ezt az átkozott farmot nekem, és hagyjon fel a boszorkánypraktikáival, vagy megbánja.

Mayron fájdalmasan szorította jobb csuklóját, de nem használt, a fű körülötte mindenütt véres lett. Sírt a fájdalomtól, és dühösen sziszegte a szavakat a férfi felé.

- Sohasem kapja meg ezt a farmot.

Pár perccel később a madarak riadtan rebbentek szét a kerítés tövéből.

*

George Fenton másnap délután tért ismét vissza Sárga Dombra, és magával hozott egy építészt, hogy megmutassa neki a házát. A komoly férfi körszakállat viselt, táskájából elő sem vette az alaprajzot. Megcsodálta a kimunkált, csipkés oszlopokat, amik a teraszon voltak, az égszínkék falakat, majd bement a házba. Néhány falat megkopogtatott, miközben fülelt, végül Fentonhoz fordult.

- Nem szuvas a fa, és mindenhol jók a támfalak is. Csak rendbe kell hozni. Munkásokat biztos talál a közeli településen.

- Mit gondol, milyen öreg lehet ez a ház?

- Negyven éves, azt hiszem – újból megkocogtatott egy falat, aztán mintegy magának bólintott. – Igen, negyven biztos megvan.

- Köszönöm. Itt a bére.

- Uram, azt hallottam, hogy errefelé sok a préri kutya. Talán jobb lenne először a kerítést rendbe hozatnia.

- Köszönöm a tanácsot. Még ma végigjárom a kerítést.

Az építész kinn felült a lovára, és elvágtatott. Fenton felnézett a házra, és hálát adott az Istennek, hogy csak ennyi dolga lesz vele. Miután megint megcsodálta, elnézett a kerítés felé. A legtöbb helyen csak néhány tartóoszlop maradt, egyedül a szomszédos Nyugati Kő kerítése állt. Fenton felült a lovára, hogy végigjárja. Előre eltervezte, hogy ezen az ürügyön benéz Mayron-höz. Legalább megnézi, hogy tényleg olyan veszélyes-e, mint amilyennek híresztelik.

Az erdő felől haladt a ház felé, a patak mentén. Egy hézagos részen átment a nő telkére, hogy levágja az utat, és már alig fordult a kerítés felé, mikor meglátta a szabadon legelésző lovat, távolabb pedig egy elnyúlt alakot a kerítés tövénél. Úgy vette, mintha integetne, de amit az állat arrébb állt, Fentonnak görcsbe rándult a gyomra. Amilyen gyors tempóra tudta fogni a lovát odavágtázott a kerítéshez, és leugrott a nő mellé. Mayron eszméletlenül feküdt, jobb tenyere egy hatalmas vérrög volt, a balt pedig a deszkák közé szorították, a csuklója egész ellilult. Fenton fogta a kalapácsot, és a keskenyebb végével kifeszítette a nő kezét, amely úgy hullt a földre, mint egy rongydarab. Fenton azonnal sejtette, hogy Mayron legtöbb kézcsontja eltörött. Feltette a nőt a lovára, és amilyen gyorsan csak tudta, bevitte a házába.

Benn már lámpát kellett gyújtani. Nem nézett körül, csak annyira, hogy megtalálja a nő szobáját. Jobbra végül megtalálta, és lefektette az egyszemélyes frissen vetett ágyra. Mayron ugyan nem ébredt fel, de kiizzadt, és sebláz gyötörte. Fenton hideg borogatást tett a törött kezére, lemosta a jobbot, bekötötte, aztán felült a lovára és átvágtázott a szomszédba.

 Szinte ugyan az a látvány fogadta, mint első este. Herbert a teraszon állt, ezúttal Doris mellette ült, és egy sárga pulóvert kötött a fiának, közben beszélgettek.

- Mi lehet olyan sürgős? - kérdezte az asszony, és kötését félretéve előre dőlt a székében. Herbert a lovast fürkészve válaszolt.

- Fogalmam sincs.

Fenton még meg sem érkezett, már kiabálta a hírt.

- Küldjenek az orvosért!

- Mi történt? - kérdezte Herbert.

- Miss Aldertont megtámadták, eszméletlen.

- Uramisten, Herbert! - szorította meg Doris férje karját. Az beszólt a szobába.

- Frank, menj el a doktorért, szólj neki, hogy menjen Miss Aldertonhoz.

- Siess, fiam! - toldotta meg Doris, majd a szekérhez lépett. - Én addig átmegyek hozzá.

Frank ugyan húzta a száját, de eleget tett szülei kérésének.

Másfél óra múlva érkezett meg a doktor. A haja oldalt már megfogyatkozott, mélyen ülő bölcs szemével sajnálattal nézett a nőre. Mayron zihált, majd mikor a doki belépett, kinyitotta a szemét. A férfi a kezeit vizsgálta.

- Ki tette ezt?

- Mr. Cunn. Leesett a lováról, és rám fogta. Mi a véleménye?

- A jobb keze talán rendbe jön, de a bal… A legtöbb csont eltört benne, nem hiszem, hogy valaha is használni tudja még. Azért megteszem, amit lehet.

- Jaj, Mayron! - sóhajtott fel szánakozva Doris. A beteg csak ekkor vette észre, hogy ő is a szobájában van. Jobban kinyitotta a szemét, és észre vette, hogy a fal mellett George Fenton áll, és őt figyeli. Mayronnek eszébe jutott az első találkozásuk, és dühös lett. Gyengén kérdezett rá.

- Maga mit keres itt?

- Ő hozott be a házba, és szólt nekünk, hogy baj van - sietett a magyarázattal Doris, aki a hangsúlyból kivette, hogy a barátnője mérges. Mayron nem enyhült meg, szinte suttogta a szavakat.

- Köszönöm.

Fenton biccentett. Az orvos közben bekötötte a nő kezeit. Mayronnek annyira fájtak a sebei, hogy a csuklóját sem bírta elfordítani. Tehetetlen dühvel nézett a kötésekre, majd az orvosra.

- Nem használhatja a kezeit legalább két hétig.

- Ugyan, doktor. Maga is tudja, hogy ez lehetetlen - suttogta erőtlenül Mayron.

- Nincs senki, aki gondoskodhatna magáról, kisasszony?

- Nincs.

- Hozzám odaköltözhetnél - vetette fel Doris.

- Nem, Doris. A férjed, és különösen Frank utál. Nem akarom, hogy miattam összevessz velük.

- A barátnőm vagy, nem hagylak egyedül.

- Köszönöm, de akkor sem megyek át.

- Mrs. Cheerful, esetleg átjöhetne nappalra ápolni Miss. Aldertont – vetette fel a doktor.

Doris elkeseredetten nemet intett a fejével.

- Nem tudok, a városban megígértem, hogy segítek megrendezni a gyűlést, és a saját családomról is gondoskodnom kell.

- Én itt maradhatok segíteni. Értek a sebekhez, és amúgy sincs hol laknom – ajánlotta fel Fenton.

- Magát senki sem kérdezte - suttogta Mayron, de Doris a férfi mellé állt.

- Pedig ez a legjobb megoldás. Mr. Fenton mindig itt lesz, közben a háza ügyeit is intézheti, hisz a közelben lakik.

- Nem is ismerem.

- Megmentette az életed!

- Ne dramatizáld túl a helyzetet.

- Pedig Mrs. Cheerfulnak igaza van, Miss. Ha az úr nem hozza ide, és nem mossa ki a sebeit, nem biztos, hogy megéri a reggelt. Úgy hiszem, megbízhat benne, és még ápolni is tudja magát. Igaz, Mr. Fenton? – várt megerősítésre a doktor.

- Igaz, uram.

- Remek, akkor Mr. Fenton itt marad. Maga pedig ne erőltesse meg a kezét - utasította az orvos, aztán kiment a szobából.

Mayron dühösen becsukta a szemét, és nem szólt többet. Előre gyűlölte, hogy erre az arrogáns férfira lesz utalva, meg hogy kénye-kedve szerint fog járkálni a házában, de belátta, hogy egyedül nem tudna boldogulni. Megvárta, míg csend lesz a szobájában, és csak utána nyitotta ki a szemét. Hallgatta, amint a falon átszűrődik Doris vidám hangja, amint megmutatja a férfinak, hogy mi merre van.

- Ugye nem tud főzni? Nem baj, majd küldök át ételt a fiammal. Erre van a kamra, itt a vendégszoba, hátul talál vizet. Remélem elboldogul vele.

- Igyekszem a hölgy kedvében járni.

Igyekszik…Mayron legszívesebben felnevetett volna. Elfoglalja a házát, betolakszik az életébe, és igyekszik. Hát persze.

Doris közben visszajött a szobába, ezúttal egyedül. Leült Mayron ágya szélére, és a nő szemébe nézett.

- Mayron. Át fogok jönni, amint tudok. Addig is ne erőltesd meg a kezed. Mr. Fenton mindenben segíteni fog.

- És ezt te elhiszed?

Doris megsimogatta barátnője arcát, és elmosolyodott.

- Segíteni fog. Én megyek, későre jár. Barátkozz meg a gondolattal, hogy férfi van a háznál.

- Nagyon vicces, Doris. Jó utat.

- Jobbulást - azzal kiment a szobából. Még hallotta, hogy Fenton elbúcsúzik a nőtől, és az orvostól, aztán csak a lódobogás visszhangzott. De ami még félelmetesebb volt, Fenton csizmája a nő szobája felé kopogott. Mayron akaratlanul is végignézett magán, és látta, hogy alsó ingben van. Megrémült a gondolattól, hogy a férfi levetkőztette, míg eszméletlen volt. Nem volt ideje töprengeni ezen, mert Fenton bekopogott, majd választ sem várva benyitott, és az ajtófélfának dőlve a nőre nézett.

- Bejöhetek?

- Ha akar.

Fenton beljebb lépett, de nem ült le.

- Nos, kisasszony, engedelmével elfoglaltam a szomszéd szobát.

Mayront újabb dühroham öntötte el a hírre. Abban a szobában az apja aludt, azóta senki más. Erre ez a férfi csak úgy elfoglalja. Fenton nem vette magára a gyilkos pillantásokat.

- Ha jól láttam, a sebei egy naposak lehettek. Mire emlékszik?

- Délután volt, mikor megtámadtak, legközelebb éjjel ébredtem fel, úgyhogy valószínű, hogy egy napig eszméletlen voltam.

- Remek, akkor bizonyára éhes. Doris-szal találtunk levest a kamrában, biztos jól fog esni - azzal meg sem várva a nő reakcióját sarkon fordult, és kiment megmelegíteni az ételt. Mayron hallgatta, amint a férfi nyitogatja a szekrényeket és csörömpöl. Mikor végzett, újra bejött a nőhöz. Ezúttal rögtön az ágyához lépett.

- Segítek felülni.

- Fel tudok ülni - lökte el a vállával a férfi kezét. Fenton keresztbe tett karral megállt előtte.

- Csak tessék.

Mayron nem hitte, hogy a vérveszteség ennyire legyengítette. Nem tudott a karjára támaszkodni, oldalra dőlve sem tudott felülni, így zihálva dőlt vissza a párnára. Akkor sem akarta megkérni a férfit, hogy segítsen neki. Fenton valahogy érezte, így szó nélkül odalépett mellé, és a lehető legóvatosabban felültette, majd eligazgatta a háta mögött a párnát.

- Így kényelmes?

- Az.

- Akkor hozom a levest.

Míg kiment, Mayron próbálgatta a kezét, de könyöktől lefelé csak zsibbadást érzett és fájdalmat, fel sem tudta emelni a karját. Fenton megjelent a tálcával, és megállt mellette.

- Nos, megpróbálja egyedül, vagy segíthetek?

- Tudja jól, hogy most semmit sem tudok egyedül csinálni.

- Tehát segíthetek? - a férfi hallani akarta, Mayron kénytelen volt megadni magát.

- Kérem.

Fenton derűsen, de komoly arccal leült mellé, és óvatosan elkezdte kanalazni a levest. A nő közben jött rá, hogy mennyire éhes, így gyorsan evett. Fenton nem kérdezett semmit, és miután végeztek, visszafektette a nőt, és elfújta a szobájában a gyertyát.

Mayron másnap reggel a szobája ablakából látta a hegységen visszaverődő fénysugarakat. Sejtette, hogy már késő délelőtt lehet. Fülelt, hátha hallja Fenton neszezését a házában, de csend volt. Csak a lovak doboltak a lábukkal az istállóban annak jeleként, hogy éhesek. Mayron megpróbált felülni, de csak többszöri próbálkozásra sikerült. Amint ült, megszédült, és újra érezte, hogy nem fog tudni felállni. Még mindig nem hallotta a férfit neszezni, így szomjasan és kétségbeesve visszadőlt az ágyára. Megnézte a kezeit. A törött bal keze bedagadt, a jobb átvérzett. Mindkettő rettenetesen fájt, és még mindig nem tudta mozgatni őket, a csuklóját sem. Újra kétségbe esett arra a gondolatra, hogy egyedül maradt a házban, az a disznó férfi talán még ki is rabolta, ha talált arra érdemes dolgot. Csoda, hogy a lovait meghagyta. Hát persze, hogy azért maradt itt, hogy kirabolja. Talán nem is ő vette meg Sárga Dombot, csak egy kalandor, aki ahol tud, hasznot húz, aztán tovább áll.

Mayron ezúttal könnyebben kelt fel az ágyból, és fel is állt. Tett pár lépést az ajtó felé, de ekkor annyira megszédült, hogy beledőlt az asztal mellett álló székbe, amely hangos nyikorgással vele együtt arrébb csúszott. A nő, hogy megállítsa a széket azonnal kitette a kezét, és beverte az asztal sarkába.

- Az isten verje meg! - szitkozódott, miközben a fájdalomtól újra könnybe lábad a szeme. Ekkor meghallotta a hátsó ajtó csapódását. A férfi hallhatta, hogy Mayron felébredt, mert azonnal a szobájába ment. Fentont letaglózta a látvány, hogy a nő falfehéren, könnyes szemmel ül az asztalnál, és elkeseredetten tartja a kezeit. Csak ekkor látta, hogy a lány sokkal fiatalabb, mint első látásra tűnt. Védtelenebbnek, törékenyebbnek látszott, mint mikor magára veszi az álarcát, és Fenton megpróbálta az emlékezetébe vésni a látványt, de mikor Mayron észrevette, lépnie kellett.

- Mit csinál? - lépett mellé, hogy segítsen, közben letette a kosarat az asztalra.

- Ki akartam menni.

- Magának pihennie kell - szólt rá szigorúan Fenton, majd felkapta és visszatette az ágyba.

- Maga csak ne tegyen ide-oda a házamban!

- Akkor mondja meg, hogy mit akart tenni? Hová akart menni?

- A lovak éhesek.

- És maga akarta ellátni őket? - nevetett fel kétkedve a férfi. Mayron gyilkos pillantásokkal nézett rá.

- Ha maga nem teszi meg.

- Átmentem a szomszédba tojásért, közben szedtem magának epret. Jobban gyógyul tőle. Hogy van a keze?

Mayron már nem volt dühös, de nem akarta ilyen könnyen megadni magát. Durcásan nézett a férfire, így Fenton magának válaszolt. - Tehát fáj. A doktor hagyott itt fájdalomcsillapítót, mindjárt behozom. Addig maradjon nyugton. Készítek reggelit is, aztán megetetem a becses gebéit.

- Menjen a francba!

Mayron hallgatta, amint Fenton kuncogva elmegy a konyhába. A hangokból ítélve már jobban kiismerte magát, és sokkal gyorsabban kész lett, mint a nő várta. Mire Fenton benézett hozzá, Mayron már felült az ágyban.

- Gyorsan javul. Hozom a reggelit - egy perc múlva egy tálcán behozta a friss rántottát, és néhány szem epret. A csészében friss, erős kávé gőzölgött. - Nem tudom, hogy szokott-e kávézni, de készítettem.

- Köszönöm - Mayron lehelyezte a térdére a tálcát, de még mindig nem tudta megfogni a villát. Fentonnak feltűnt, hogy a nő először bal kézzel próbálkozott.

- Maga balkezes?

- Mint a boszorkányok általában - jegyezte meg rezignáltan a nő. Fenton mellé ült egy székre, és újra megetette. Közben a nő kérdezősködött.

- Mikor kelt?

- Két órája, közben a saját dolgom is intéztem. Nem hittem, hogy még délelőtt felébred. Délután el fogok menni, ha nem bánja.

- Menjen csak. De előtte még…ide kell hoznia valamit.

Mayronnek nehezére esett kimondania, hogy segítsen. Pláne mikor látta, hogy Fenton mennyire élvezi, hogy a kezéből eszi az epret a nő. A következő szemre dühösen elfordította a fejét.

- Nem kérek többet.

- Most meg mi a baja?

- Az, hogy maga szórakozik velem. Hagyjon békén, és hagyja el a házam!

- Maga úgy viselkedik, kisasszony, mint a kislányok. Nem tudna egyedül meglenni, hisz az előbb még az ajtóig sem jutott el. Békéljen meg vele, hogy itt vagyok, és egye meg szépen az epret.

A nő dühösen maga elé tette a karját, és kitartóan bámulta az árnyékba boruló hegyeket. Fenton elvesztette a türelmét. Szó nélkül elvette a nő öléből a tálcát, majd kiment a szobából és becsapta maga mögött az ajtót. Mayron összerezzent, karját maga mellé ejtette a takaróra, de még mindig dühös volt. Igyekezett a hangokból minél többet kivenni. Meglepetésére Fenton olyan halkan közlekedett a házában, hogy ha nekiállt csivitelni egy verébraj, már az is elnyomta. Mayron hallotta, hogy a lovak megnyugodtak, ebből arra következtetett, hogy a férfi megetette őket. Ez után megint szinte semmit sem hallott, pedig még a lélegzetét is visszafojtotta. Kisvártatva észre vette, hogy Fenton lova felnyerít, majd elvágtázik.

Hát tényleg elment, előbb, mint mondta. Mayron kis ideig figyelte, ahogy a szobájába lassan bekúszó napfény megvilágítja a levegőben szálló port. Kicsit felrugdosta a lábával a takaróját, hogy habosabbnak tűnjön, de csak azt érte el, hogy a toll lecsúszott egészen a lábáig. Ekkor megpróbált javítani a helyzeten, de az egész takaró leesett a földre. Dühösen szuszogott, végül elhatározta, hogy felkel. Lassan felült, és legnagyobb örömére nem szédült. Lábával megkereste a papucsát, aminek az orra ugyan már majdnem kilyukadt, de ez nyáron nem zavarta a nőt. Elhatározta, hogy télre vesz egy másikat. Lassan felállt, majd mikor meggyőződött róla, hogy nem fog visszaesni, kiment az előszobába. A fogason meglátta a férfi kalapját. Csak most vette észre, hogy milyen finom darab. A nagyvárosból érkezőkön szokott hasonlót látni. Kinézett a teraszablakon, de mivel Fenton lovát nem látta ott elhatározta, hogy bemegy a férfi szobájába. Mikor az ajtóhoz lépett hirtelen felnevetett magán, hogy a saját házában lopakodik egy betolakodó férfi elől. Belépett. Az ágyat, melyben egykor az apja aludt hányavetin beágyazták, a függönyt teljesen széthúzták. A szekrényajtó zárva volt, alatta egyetlen újnak tűnő bőrönd feküdt. Mayron magában hálát adott az eszének, hogy mégis felmosott nemrég a szekrény alatt is. Közelebb lépett hozzá és kinyitotta. Hasonlóan finom holmik voltak benne, olyanok is, amit egy farmer nem visel. Mayron ujjait végigsimítva a gyapjún azzal próbálta magyarázni, hogy talán a hétvégi templomlátogatásokra kell, vagy búcsúkra, de egy kis hang belül nem engedte, hogy elhiggye magának ezt a mesét. Nyikorogva visszacsukta a kopott ajtót, majd megpróbált lehajolni a táskához, de megszédült, így inkább hagyta. Kinyitotta az ablakot, de a friss délelőtti levegő ellenére is le kellett ülnie az ágy szélére. Tovább nézelődött a szobában, mintha valami vendég volna. Az éjjeliszekrényen levő tálka mellett egy borotvát látott, és egy arcvizes üveget. Anélkül, hogy kinyitotta volna, megérezte a szobában a férfi illatát, és élvezettel szívta be, majd elnyúlt az ágyon. Az utolsó gondolata az volt, hogy nem lenne szabad élveznie ezt a helyet, és illatot, de elnyomta az álom.

- Hát maga mit keres itt?

Mayron szeme kipattant, és gyengeségét meghazudtoló gyorsasággal ült fel az ágyon. Érezte, hogy elvörösödik. Fenton kaján vigyorral a szemében az ajtófélfának dőlve figyelte. Mayron alig látta, hisz kinn már sötét volt, mégis magán érezte a férfi pillantását.

- Bejöttem megnézni, hogy nincs-e valamire szüksége, közben megszédültem, leültem az ágyra, és elaludtam. Kielégítő választ kapott a kérdésére?

- Igen, kisasszony. A barátnője küldött vacsorát.  Megéhezett?

- Igen. Együnk az asztalnál.

- Ez a kis kiruccanás a szobámba épp elég volt mára. Feküdjön vissza az ágyába, én meg majd hozom a vacsorát. - Fenton látta a nő arcán, hogy valamin nagyon gondolkodik. - Mondja.

- A takaróm…a bélése lecsúszott.

- És?

Mayron büszkén kihúzta magát, és dacosan Fenton szemébe nézett.

- Kérem, hozza rendbe.

- Örömmel, kisasszony - Fenton már el is ment a szobájába. Mayron visszarogyott az ágyra és hallgatta a férfi matatását a szomszédban. Szerette hallgatni, de már csak a gondolatra is dühös lett. Fenton a konyhába menet benézett hozzá, és elmosolyodott.

- Ha akarja, alhat nálam.

Mayron felállt, és átment a szobájába. Csak ekkor tudatosult benne, hogy hálóingben van, ezért gyorsan bebújt a takaró alá, és várta a vacsorát. A férfi megjelent nála, letette a térdére a tálcát. Mayron rá sem nézve felvette róla a villát, majd elcsodálkozott. Fenton előre felvágta neki a húst és a burgonyát. Mayron először bal kezébe próbálta fogni a villát, de mivel nem sikerült, átvette a jobba. Ezzel már tudott fogni. A férfi leült a szoba másik felében álló székbe, amely sokkal kényelmesebb volt, mint Cheerfulék ebédlőszéke, és keresztbe font ujjakkal a nőt figyelte. Mayron két falat közt megkérdezte.

- Mégis mit akar tőlem?

- Honnan veszi, hogy bármit is akarok? A farmom mellett lehetek, rendezhetem az ügyeimet, és cserébe csak magára kell figyelnem. Ennél olcsóbban nem jönnék ki sehogy sem. - Mayron megpróbált minél jobban belemélyedni a táljába, így nem láthatta, hogy Fenton jóízűen mosolyog. A férfi témát váltott. - Mit akart kérni tőlem délelőtt?

- Már nem érdekes. Én is ide tudom hozni.

- Mit?

- A konyhában vannak fűszerek - Mayron bizonytalanul nézett a férfira és félbe hagyta a mondatot. Annak megrezdült az arca, de lehetetlen volt leolvasni róla, hogy miért.

- Most már mondja végig.

- Talál ott kakukkfüvet és zsályát. A zsályát forralja fel, és szűrje le teának, a kakukkfüvet forralja fel, és hozza be.

Fenton komoran a szemébe nézett.

- Maga tényleg boszorkány.

Mayron nem tudta elképzelni, hogy a férfi miért így reagál. Azt várta, hogy ki fogja nevetni, vagy csak egyszerűen teljesíti a kérését. A tányérjának felelt.

- Csak értek a gyógyfüvekhez. Ez nem boszorkányság.

- Hallottam más mesét is.

- Mit? A törött lábú asszonyt? Vagy hogy Mr. Cunn karja miattam törött el? Senki sem tudja bizonyítani, de ha engem kérdez, hát mindketten megérdemelték. Hagyja az egészet, majd én megcsinálom.

Fenton kiment a konyhába, hogy teljesítse a nő kérését, de mielőtt megkereste volna a füveket, két karjával nekitámaszkodott a pultnak, és gondterhelten lehajtotta a fejét. Egy pillanatig így maradt, aztán megrázta magát, és odatette a vizet forrni. A nőnek szó nélkül vitte be a csésze teát meg a főzetet, és letette az asztalkára. Mayron már megette a vacsoráját, és térdén az üres tálcával Fentonra nézett.

- Mégis mit hisz? Hogy éjjel seprűn röpködök? Hogy az ördöggel hálok, és babákat szurkálok, hogy mások betegek legyenek? Nem vagyok boszorkány, csak egy nő, aki ért a gyógyfüvekhez.

- Ezért már ítéltek el asszonyt.

- Akkor rohanjon egy inkvizítorhoz! Vagy segítsen.

Fenton a főzetre nézett, majd a nőre.

- Miben?

- Vegye le a kötést a kezemről.

A férfi leült az ágy szélére, és elkezdte letekerni Mayron jobb kezéről a kötést. A nő figyelte az óvatos mozdulatokat, ahogy a férfi koncentrált, nehogy fájdalmat okozzon neki. A sebe ronda volt, de már behegesedett. Óvatosan tartotta a kezét, míg Fenton a másikról is lecsavarta a kötést. A bal keze még mindig dagadt volt, és be is lilult egy kicsit. Mayron mindkét kezét a főzetbe áztatta, és kényelmesen hátradőlt az ágyban. Fenton szó nélkül kiment a szobából. Nem kérdezte, hogy mikor jöjjön vissza. Mayron hallotta, hogy lefeküdt aludni, látta, hogy elsötétül a ház. A férfi még sokáig forgolódott.

Reggel Fenton nyúzottan nyitott be a nőhöz. Látta, hogy a tálját letette maga mellé és a kezét éjjelre szabadon hagyta. A duzzadás lehúzódott róla, a színe is újra természetes lett és egy kis pír került az arcára is.

- Jó reggelt - köszöntötte Mayron.

- Magának is. Beköthetem?

- Kérem. Jól aludt? Egy házban egy úgynevezett boszorkánnyal - mosolyodott el a nő.

- Igen. Délelőtt belovagolok Sleepville-be, hozzak magának valamit?

- Nem kell, köszönöm.

Mikor visszaért Fenton, hiába köszönt be a nőnek, nem kapott választ. Letette a holmikat az előszoba közepén álló asztalra, majd kopogott a nő ajtaján, de nem felelt senki. Ennek ellenére benyitott, és a látvány letaglózta. Mayron ágya fel volt dúlva, mintha dulakodtak volna, de őt nem találta sehol. A szekrénye nyitva állt, egy fogast az asztalra dobtak. Fenton kirohant a házból, és csak ekkor vette észre, hogy Üstök hiányzik. Visszament a konyhába ahol látta, hogy néhány fű hiányzik, a fájdalomcsillapítót is elvitték. Visszarohant a lovához és elindult arra, amerre a nő nyomait látta. A letaposott fű az erdőig vezetett. Fenton örült, hisz a hely még ilyenkor is nyirkos volt, könnyen kivette a ló nyomait. Üstök vágtatott, de Fenton el sem tudta képzelni, hogy Mayron hogy maradhatott rajta.  Rögtön eszébe jutott, hogy Mr. Cheerful mesélte, hogy az indiánok is arra élnek, és akármikor elvihették a nőt. Gyorsabb tempóra fogta lovát. Jó egy órát lovagolt, mikor már látta az erdő szélét. A nyomok hirtelen elkanyarodtak, és Fenton követve őket egy tisztásra érkezett. Legnagyobb megdöbbenésére egy puskacsővel találta szemben magát. Egy indián egyenesen rá célzott, miközben valamit mondott a nőnek. Mayron az indiánnak a saját nyelvén válaszolt, közben az előtte fekvő félmeztelen férfi sebét vizsgálta. A tisztás másik felén egy harmadik állt a lovakkal, kezében egy pisztollyal. Mayron felállt. Zavart volt és dühös.

- Mit keres itt?

- Maga után jöttem. Nagyon hirtelen hagyta el a házat.

- Jönnöm kellett. De magának nem lenne szabad itt lennie. Nem tudom, hogy mit gondol a sosónokról, de ebben a pillanatban nem hinnének el magának semmit. Majd később beszélünk erről is, addig magára is figyelni fognak. - Mayron mondott valamit sosónul, mire előbukkant még egy indián, és elkapta hátulról Fenton kezét. A férfi a sebesültre nézett.

- Súlyos?

- Megakadt egy golyó a vállánál.

- Hozzák el a házába, ott tisztább körülmények között…

- Nincs annyi időnk. Ki kell vennem.

- Nem tudja ilyen kézzel kivenni. Én kivenném.

Mayron megállt, és az előtte fekvő fiatal fiú szemébe nézett. Az sipítva szuszogott a fájdalomtól, és Mayron érezte, hogy az ereje egyre fogy. Felnézett a férfira.

- Hol tanult sebészetet?

- Egy kórházban. Meg tudom csinálni.

Mayron méricskélte a férfit. Nem tudta, mennyire bízhat benne, de nem volt más választása. Őt jól ápolta, talán az indiánokkal sincs baja. Szólt a Fentont tartó indiánnak, hogy engedje el a férfit.

- Ha egy rossz mozdulatot tesz, megölik magát, világos?

- Igen - Fenton feltűrte az ingujját, és a férfihoz lépett. A sosón kényelmetlenül fészkelődött, de Mayron pár szóval megnyugtatta. A férfi egy orvosi táskát is talált a sebesült mellett, így megfelelő műszerekkel könnyen elvégezte a műtétet. Szerencsére a golyó jó helyre fúródott, biztos kézzel könnyen ki lehetett venni. Miután összevarrta a sebet, megtörölte a kezét egy rongyban, és kiegyenesedve a sosónokra, majd a nőre nézett. Az öreg indián árgus szemekkel figyelte minden mozdulatát - ezt Fenton tudta -, de a végén megnyugodott. A puskáját már eltette, és valamit mondott a nőnek. Mayron előbb közelről is megnézte, hogy rendesen dolgozott-e a férfi, majd kérte a táskáját. Egy zacskóból egy kisebb zacskót vett elő, amiről Fenton azonnal tudta, hogy füvek vannak benne. Mayron néhány szóval átadta a kis csomagot, majd a férfire nézett. Fenton kíváncsian várta, hogy mit tesznek majd vele. Az öreg hozzá lépett. Öreges hangján, tiszta kiejtéssel beszélt.

- Maga jó ember. Köszönöm, amit tett.

- Szívesen tettem.

Az öreg bólintott, majd a társai feltették a sebesültet a lovára, és elindultak vissza a hegyek felé. Mayron közben összerakta a műszeres táskát és a sajátját, majd felült a lovára. Megvárta, míg Fenton követi példáját, majd elindult az árnyéktócsákon vissza a farmjára.

- Hogy talált meg?

- Követtem a nyomait.

- Orvos, nyomolvasó. Mi az igazi szakmája, mister Fenton?

- A családom lótenyésztéssel foglalkozott, én is ezt szeretném folytatni itt, Sárga Dombon.

- Nem válaszolt a kérdésre, mister. - A férfi mikor a nőre nézett, meglepődött. Mayron mosolygott. Fenton még sohasem látta őt mosolyogni, és ahogy kissé kibomlott haját megvilágította a nap, maga volt a megtestesült szépség.

- Orvosnak tanultam, de nem fejeztem be. A farm miatt. Az indián barátait honnan ismeri?

- Véletlenül találkoztunk az erdőben. Én épp egy gyógynövényt kerestem. Mikor egy bokrot félrehajtottam, akkor láttam meg őket. Az öreg egy társát hozta magával. Súlyos sebei voltak, nem tudtam segíteni rajta, ők is tudták. Valamiért megbíztak bennem, lehet, hogy hallottak rólam - Mayron kuncogott.  - Elmondták, hogy a sámánuk, az orvosuk az, aki meghalt, és megkértek, hogy amire csak tudom, tanítsam meg az utódját. Így Szürke Gém, akit az előbb műtött, egy hónapra hozzám költözött. Persze az emberek beszéltek, de nem érdekelt. Mondja, milyen pletykák keringtek rólam?

- Az emberek beszélnek, kisasszony. Nem érdekes, mit mondanak.

- De mégis - nógatta Mayron a férfit.

- A városban beszélték, hogy, nos, kisasszonyhoz méltatlan módon viselkedik.

A nő felnevetett.

- Az emberek olyan ostobák. Nem merik elfogadni azt, amit nem értenek. És mennyi mindent nem értenek…

Fenton némán baktatott a nő mellett. Mayron gyönyörködött a zöld megannyi árnyalatában, közben várta, hogy a férfi megkérdezze, amit akar. Fenton végül rászánta magát.

- Miért változott meg hirtelen velem, kisasszony?

Mayron nem erre a kérdésre számított. Elgondolkodva nézett le a kezeire, csak aztán válaszolt.

- Az öreg bízik magában, én pedig benne. És…tisztességesen a gondomat viselte, ideje megköszönnöm.

- Szívesen, kisasszony.

- Tudja, meglehetősen bizalmatlan vagyok az emberekkel.

- A legtöbb áldozatnak ez okozta vesztét a boszorkányperekben.

- Tényleg azt hiszi, hogy boszorkány vagyok?

Fenton elmosolyodott, és elkapta a nő pillantását.

- Nem hiszem. Az, hogy tud bánni a gyógyfüvekkel, nem jelent semmit.

- Örülök, hogy így látja.

Mikor kiértek az erdőből Mayron látta, hogy a háza mellett egy szekér áll, de nem tudta kivenni, hogy kié lehet. Kíváncsian lovagolt a háza felé, majd mikor felismerte, hogy Dorisé, gyorsabbra fogta a lovát. Fenton hátra maradt.

Doris a teraszon várta Mayront.

- Hát te meg hol jártál - kinézett a nő mögött baktató férfira. - Mr. Fentonnal?

- Az erdőben. Hogy vagy?

- Jaj, ne is mondd! Ez a bonyodalom a munkásokkal, meg a bál szervezése is…meg sem álltam eddig. Most is csak rövid időre ugrottam be hozzád. El kell mondanom valamit.

- Mondd.

- Ne itt - Doris átkarolta barátnőjét, és bevezette a házba. Az asztalnál leültek, de Doris még így is suttogott. - Predictshire-ben elfogtak egy nőt, boszorkánysággal vádolják. Állítólag ma megérkezett egy inkvizítor is, és kihallgatta. Frank átlovagolt megnézni a pert, amit eredmény lesz, elmondja, és én is szólok neked. Azt mondják az az inkvizítor szörnyű egy ember, és nagyon alapos. Mayron, ne csinálj semmi ostobaságot. Az emberek már így is a szájukra vettek, amint meghallották az inkvizítor hírét.

- Vigyázni fogok. Köszönöm, hogy szóltál.

Doris kényszeredetten rámosolygott, és felállt, de Mayron a keze után nyúlt. Nem tudott felnézni rá, szinte suttogott.

- Félek.

Doris visszaült mellé, és szorosan átkarolta.

- Nem kell. Nem lesz semmi baj.

- De az emberek – Mayron elsírta magát – hogy gondolhatták, hogy én átkoztam meg az apámat? Csak mert leesett a tetőről!

- Felejtsd el, Mayron. Ez már elmúlt.

- Mégis hogy vádolhatnak ezzel? - Doris csak simogatta a hátát és várta, hogy barátnője megnyugodjon. De Mayron egyre jobban felhergelte magát. – Azok után, amit az asszonyokért, meg a gyerekekért tettem! Még mindig ezzel vádolnak! Biztos ezt fogják mondani az inkvizítornak is…

- Mayron, az isten szerelmére! Nem jön ide inkvizítor. Nyugodj meg. Kérlek.

A nő bólogatott, és pár perc múlva elengedte barátnőjét.

- Ne haragudj.

- Semmi baj. De most mennem kell, amint megtudok valamit, szólok.

- Köszönöm - Mayron kikísérte a teraszig, és az oszlopnak támaszkodva nézte, amint Doris távolodik. Hatalmas, szorító érzés töltötte be az egész testét, és remegéshullám futott rajta végig. Fenton mellé lépett és azonnal észre vette a nő könnyes szemét.

- Mi történt?

- Egy inkvizítor jött a szomszéd faluba.

- De maga nem boszorkány.

- Az emberek a szájukra vettek.

- Mr. Tatcher alapos. Ha perbe fognák is, magát nem ítélné el.

Mayron zavartan sétált be a házba. Fenton még kinn maradt, és Predictshire felé nézett. Újra maga előtt látta a zokogó nőket, akik értelmetlen halált haltak. A könny még akkor is az arcukon csillogott, miután levágták őket a kötélről. A néma tekintetek között hirtelen Mayron könnyes arcát fedezte fel, amint a mereven lógó testek közt egyenesen rá nézett. A férfi megrázta a fejét, és bement a nő után.

2005, Mayron 3/1

 Kedves Olvasó!

Ez az első hosszabb novellám, a boszorkányüldözés korába kalauzol Amerikába. 

Fogadd szeretettel.

Mayron

Mayron kezében egy csésze gőzölgő kávéval megállt a küszöbön és lenézett a fényesre csiszolt teraszra. Előző nap tette rendbe, most pedig elégedetten figyelte, amint a felkelő nap a lába elé kúszik. Szája szélén apró mosoly jelent meg. Kicsit még gyönyörködött műve és a természet összeolvadásában, majd kilépett a teraszra. Tettre készen sétált ki az udvarra a kávéval, és szétnézett a birtokán. Tőle balra a messziségben futott egy ódon, roskadozó fakerítés, többtíz éve, hogy az apja rendbe tette. Mayron elhatározta, hogy amint végzett a házzal, szerez fát, és felújítja. Tőle jobbra hasonló távolságra ugyancsak egy kerítés futott a síkságon, míg a szem ellátott, le egészen a kapuig. A nő nem fordult meg, anélkül is szinte látta, hogy a ház mögött a Sziklás-hegység magasodik a maga kék, zord ormaival. Újra jobbra nézett, ezúttal az állatok kis istállójára. Azt előző évben hozta rendbe, fehérre festett faláról visszaverődő nap szinte elvakította. Szemével újra a birtokát pásztázta. A ház körül a füvet már lekaszálta és a kamra melletti virágágyásban teljes pompájukban nyíltak a különböző színű és illatú virágok. A háztól messzebb viszont néhol derékmagasságig is felnőtt a fű. Mayron ezzel már nem törődött, az állatokra hagyta. Kisimította hosszú barna haját az arcából, amibe néha belekapott a szél, és visszasétált a házba.

Mindenekelőtt be kellett vásárolnia, hiszen már három hete nem járt a hozzá legközelebb eső kis községben, Sleepville-ben. Felszerszámozta öreg barna ménét, közben kedvesen simogatta, becézgette, végül a szekér mögé állította, és elindult. Közepes tempóban baktattak, Mayron nem merte megerőltetni az állatot, hisz szegény pára már elmúlt tíz éves. Inkább kímélte és nézelődött. Jobbra tartott, a kerítése melletti csapáson. Ezt az utat mások is szívesen használták a táj miatt. A kerítésen túl Dorisék tehenei legelésztek, balra lomhán imbolygott a végtelen búzamező. A lelegelt gyep és néhány tehén után meglátta barátnője, Dorisék takaros farmját. Ő volt a legközelebbi szomszédja, fél óra alatt átért hozzá kocsival. A kis kétszintes házat egyszerűen fehérre festették, Mayron pedig tapasztalatból tudta, hogy belül sem kedvelik a cicomát.

Mikor már a közelben voltak Mayron erősen barátnőjére koncentrált. Pár perc múlva nyílt a ház ajtaja és a mindenhol kerek, pirospozsgás Doris lépett ki rajta. Amint meglátta régi barátnőjét, vidáman integetni kezdett és öblös hangján odakiáltott:

- Hahó, Mayron! - A nő elfojtott egy mosolyt és lelassított, Doris közben hatalmas termetével odagurult mellé. - Micsoda véletlen! Nem szoktam ilyen korán kelni, de ma felvert Oscar, az a dög. Aztán kijöttem nyújtózni egyet és tessék! Csak nem a városba mész?

Mayron újabb mosolyt volt kénytelen elrejteni. Nem dörgölte ismét Doris orra alá, hogy ugyan miért nevezi azt a koszfészket városnak, mikor csak két utcából áll. Az is csak azért kettő, mert a középen álló templom kettéosztja és ez okot adott a helyieknek, hogy új utcát avassanak.

- Vennem kell némi élelmiszert - nyugtázta a nő, mire Doris újabb lelkesedésben tört ki.

- Jaj de jó, akkor mehetünk együtt! Ugye megvársz? Máris jövök, csak hozom a kosaram - a hangja elúszott a levegőben, majd a becsapódó házajtó végleg elvágta.

Mayron körbenézett a birtokon. A takaros házat frissen festették, a terasz is makulátlanul ragyogott, mint mindig. Egy elkerített kis részen a tyúkok csipegették a füvet és ügyet sem vetettek a kerítésük mögött csaholó dán dogra. A kutya miután elunta a tyúkokat, dühösen morogva fordult Mayron kocsija felé és lassan közelített. A nő a bakon ülve nyugtatta lovát. A dán dog a szekértől pár méterre megállt és csak morgott. Lábai megfeszültek, teste remegett a dühtől. Doris ekkor újra becsapta maga mögött az ajtót és ezúttal kosárral a karján tartott barátnője felé. Világosbarna haját tisztes kontyba fogta, bő, sötétzöld ruhája csak fokozta az érzést, hogy a nő gurul. Mikor meglátta a kutyájukat, bekiabált a házba.

- Frank, gyere ki! Fogd meg ezt a dögöt, vagy megint a városig követ minket!

Frank, Doris legidősebb, hórihorgas fia ásítozva bújt elő a házból és a napba bámulva hunyorgott. Doris tömegét meghazudtolva ugrott fel a bakra, közben újra rászólt keménykötésű fiára.

- Frank mozogj már, az istenit!

- Igen, anya - válaszolt semmitmondóan unott hangján a fiú és magához hívta Oscart. A tekintete egy pillanatra találkozott Mayronével. Frank szeme gyűlölettel megrándult, aztán a kutya felé fordult. A dog majdnem elrántotta. - Menjetek már! Nem bírok vele sokáig.

Mayron kedvesen meghúzta a gyeplőt és elhajtottak.

Amint kicsit eltávolodtak a háztól, Doris azonnal belekezdett.

- Hát nem csodálatos az idő? Még két ilyen szép hét, és elkezdhetjük az aratást. Kemény munka lesz, Herbert drágám több földet vettetett be, mint tavaly, csak győzzünk a munkásokkal. Egyre szemtelenebbek. Tudod, tavaly is lopták a búzát, hogy az isten verje meg őket. De idén mind a négy fiunk figyelni fog rájuk és Frank majd elbánik a csirkefogókkal.

- Hány munkást vesztek fel? - kérdezte Mayron, miközben a lágyan meghajoló búzát nézte. Előttük már kezdett feltűnni a város. Piszkosfehér házaival még a verőfényes napsütésben is elütött a mögötte kéklő hegységtől.

- Tízet, azt mondta Herbert.

- De jól megy nektek - morogta kesernyésen a nő. Doris aggódón fordult felé.

- Bármikor adunk gabonát. Kemény lesz a tél, fel kell halmoznunk. Bár emlékszel, hogy jártak Pensyék. Összedőlt a hó alatt a magtáruk! Az én drágám bezzeg mindig letakarítja a havat, amint lehull, tavaly már Frank is segített neki. Nekem még nem mondta, de tavasszal állítólag egy új kislány után futott a városban. Nemrég költözött Sleepville-be a családjával. Mostanában meg sokat pusmognak Herbievel. Lehet, hogy lesz belőle valami, mit gondolsz?

- Ha lesz is, a fiad nem nekem fogja elmondani - mosolyodott el Mayron, de csak a szájával.

- Jaj, ne aggódj miatta - karolta át Doris a karját. - Nem gondolta komolyan, amit mondott!

- De, szerintem komolyan kikergetne a birtokomról, ha nem te lennél az anyja.

- Azt csak úgy mondta a lelkem. Az emberek beszélnek, Frank meg minden badarságot elhisz.

- Igen, az emberek túl sokat beszélnek. - Mayronnek hirtelen minden eszébe jutott, de Doris nem hagyott időt a nosztalgiázásra.

- Nézd, Mayron. Nem tett jót a hírednek, hogy egy indiánt ápoltál egy hónapig.

A nő felnevetett.

- Ugyan, ha csak az lenne a bajuk.

Lassan behajtottak Sleepville-be. A helyiek kedvesen üdvözölték Dorist, és megpróbálták ugyan így üdvözölni Mayront is, de a nő hidegen biccentett. Doris megszorította a karját.

- Mayron, miért nem vagy velük barátságosabb?

- Nem leszek olyan álságos, mint ők - suttogta, közben újabb asszonynak köszönt. A kétemeletes házak közt kerülgette a szembe jövő szekereket, végül a templom mellett megálltak. A téren két kisfiú játszadozott egy patkóval. Célba dobáltak egy földbe dugott botra. Mikor a szőke meglátta őt, kis húsos ujjával rámutatott és hangosan elkiáltotta magát:

- Itt a boszorkány!

Az anyja odarohant hozzá, és eltakarta a gyerek száját, közben bocsánatkérően mosolygott Mayronre. Az visszamosolygott rá. Az asszony elvezette a gyermekét, közben hevesen suttogva magyarázott neki:

- Az a kisasszony nem az, aminek mondod.

- De hát te mondtad! És a többiek mondták, hogy nem jár templomba, meg maga végzi a ház körüli munkát. Alyssa meg a durcás barátnői is múltkor utánozták. Takarítósat játszottak. Alyssa intett a kezével, Dina meg letörölte a port az asztalról. Állítólag a boszo... néni is így csinálja, csak Dina nélkül, igaz?

- Mayronnek nincsenek természetellenes képességei, kicsim. Neki is csak két keze van.

- A többiek azt mesélték…

A kisfiú eltűnt a zöldséges boltban. Mayron és Doris mosolyogva indultak Hentes Robin felé, közben üdvözölték a kalapjukat emelő urakat. Többnyire Doris beszélt, barátnője végül előre ment vásárolni.

Mayron nem tudott haragudni a doktorné fiára még akkor sem, ha a gyerek tudatosította benne, hogy már a vasárnapi iskolában is róla beszélnek a gyerekek. Eszébe jutott, mikor az apja egyszer azt mondta, hogy a gyerekek csak azt mondják, amit hallanak. Az apja ezt nagyon komolyan mondta, miközben mély vonásaiban megült a lenyugvó nap utolsó sugara. Sok délutánt beszélgettek végig, míg lement a nap a hegyek mögé, és az anya vacsorára hívta. De azok az idők elmúltak. Mayron határozottan belépett a boltba és kedvesen köszöntötte Hentes Robint.

Mire Dorisszal minden árut összeszedtek, a kocsin szép kis kupac gyűlt össze, Doris fejében pedig két hétre elegendő pletyka. Már a zöldségféléket tették fel a szekérre, mikor három pocakos lovas állt meg mellettük. A középen álló, akinek bozontos bajsza egész felső ajkát eltakarta, hegyeset köpött oldalra, majd megemelte a kalapját.

- Üdv, miss Alderton. Úgy hallottam, a kerítése javításra szorul.

Mayron kihúzta magát és szembe fordult a férfival.

- Jól hallotta, mr. Cunn. Még a tél beállta előtt megjavítom.

A férfi mézédes mosolyra húzta a száját.

- Nem tudja egyedül megjavítani, kisasszony és ha jól tudom, már nincs sok tartaléka. Minek vesződne vele? Áll a régi ajánlatom. Kap szép summát, meg egy lakást itt a városban, Nyugati Követ pedig adja nekem.

- Arra aztán várhat! - csattant fel Mayron, azzal felült Doris mellé a bakra és elhajtott. A férfi kellemetlen reszelős hangján még utána kiáltott:

- Azt a házat csak a maga mágiája tartja össze! Adja el, amíg még van mit!

Mayron dühösen rácsapott szegény lova hátára, hogy minél előbb kiérjenek a városból. Érezte magán a helyiek kiállhatatlan tekintetét és ettől csak még dühösebb lett.

Mikor már az utolsó házat is jócskán elhagyták, akkor eresztette ki igazán haragját a nő.

- Mit képzel magáról ez a senki kis pénzeszsák? Nyugati Kő már akkor állt, mikor a családja még sehol sem volt! Még hogy nem tudom rendbe hozni! Majd meglátja, hogy rendbe tudom hozni! Csak egy kerítés! Eddig is mindent megjavítottam, ez sem nehezebb.

- Mayron, nyugodj meg…

- Hogy nyugodnék meg? Itt nőttem fel, még a dédszüleim is itt laktak, erre ez a kis senki el akarja venni tőlem! Hogy törne el a karja.

- Jobban kijönnél, ha eladnád.

- Soha! - csattant fel újra, majd Doris szeretetteljes arcát látva próbált megnyugodni. A nő mindig szívesen meghallgatta barátnőjét már csak azért is, mivel tudta, hogy Mayronnak ő az egyetlen barátnője és keresztényi hite szerint is meg kellett hallgatnia, hogy Mayron is könnyíthessen a lelkén. Kedvesen megsimogatta a karját. - Ezt már ezerszer megbeszéltük. Van miből megélnem, ne aggódj miattam.

- Ha gondolod, én bármikor segítek, csak szólj.

Mayron elmosolyodott. Barátnője kedves volt, de ő sosem fogadott el senkitől semmit.

- Köszönöm Doris, de igazán megvagyok. Inkább azt meséld, mit hallottál?

- Új pap jön a templomba, állítólag valami nagyvárosból. Kíváncsi vagyok, miért helyezték ide hozzánk. Biztos volt oka. Meg aztán…nem tudom. Nem történt semmi az elmúlt hetekben. Sleepville alszik, ahogy a mondás tartja. - Doris előre meredt, és homlokráncolva hallgatott egy ideig, hátha mégis hallott valamit, végül diadalittasan felderült az arca. - Majd elfelejtettem! Mikor a kis húsos Steve-vel beszélgettem hallottam, hogy Mrs. Virgins meséli, hogy új lakó vette meg Sárga Dombot.

- A szomszédomat? - kérdezett vissza meglepve Mayron. Azt a földet kiskora óta nem tudták eladni a szomszédjai, akik közben elköltöztek a városba, és a ház lassan a pusztulásé lett. Mayron az idejét nem tudta, mikor látta utoljára. Abban biztos volt, hogy az apjával lovagolt ki a házhoz, még gyerekkorában. - És mikor jön a férfi?

- Állítólag már a héten itt lesz. Honnan tudod, hogy férfi?

- Ugyan már, Doris. Egy nő egyedül nem költözik ide a világ végére.

- Honnan tudod, hogy egyedül jön?

- Doris, tudod jól - mosolyodott el Mayron. Tudta, hogy barátnőjének sok emberrel ellentétben tetszik, hogy néha megérzései vannak, ezért sem tudott haragudni rá soha.

A bekötőútnál megállította a szekeret, Doris pedig leszállt és karjára vette a kosarát.

- Aztán szólj, ha valami baj van! - köszönt el tőle, majd visszahömpölygött a házához. Mayron kis ideig még figyelte az asszonyt, de aztán észrevette, hogy Frank a teraszra nyíló ablakból figyeli, így elhajtott.

Hazafelé hajtva élvezte a melegen simogató napfényt a bőrén, közben körbenézett. Már látta a házát, balról a hegység megunhatatlan sziklái magasodtak, jobbra búzamezők terültek el, amíg a szem ellátott. Előtte még épp látta a kis dombot és csak sejtette a házat, amit egykor annyit látogatott. Sárga Domb körül derékmagas fű nőtt már gyerekkorában is. Mayron elhatározta, hogy felkeresi a házat, mielőtt még megérkezik az új tulajdonosa és szétrombolja gyerekkora boldog emlékeit.

Hazaérve szabadon engedte lovát, gyorsan berámolt a kis kamrába, amit még a nagyapja toldott a ház konyhai része mellé. Mikor mindent kipakolt, elégedetten nézett körbe. A kis helységet csak a házfalra nyíló ablakon beáradó fény világította be, de ez épp elég volt. A polcokon rendezetten sorakoztak a különböző zöldség és gyümölcsfélék, az alapélelmiszerek és befőttek. Az ajtó melletti kis ládában pedig még elég búza volt télre, de akár tavaszra is. Mayron elégedetten nyugtázta magában, hogy valóban nincs szüksége pénzre, sem szánalomra.

Az istállóban felnyergelte fekete ménjét, Üstököt és lassú tempóban kilovagolt Sárga Domb felé.

*

A régi úton haladt, lelki szemeivel még a csapást is látta, amit akkor hagytak hátra, mikor apjával arra lovagoltak. Lassan elérte a kis patakot és a néhány bokrot, ami elválasztotta Nyugati Követ Sárga Dombtól. Átvágott a patakon, élvezte, amint lova felcsapja a vizet, aztán a túlparton megállt. A farm még így, elhagyatottan is lenyűgöző volt. A fű derékmagasságig nőtt, ahogy Mayron emlékezett rá, de így is zöldellt. Leszállt a lováról és szabadon engedte, hogy az állat kedvére legeljen, ő pedig elindult a ház felé.

Csinos kis épület volt, kétszintes faház. Égkékre festették, az öreg Mrs. Lind mindig rendben tartotta míg itt élt, de mostanra befutotta a borostyán. Mayron szemében ettől csak kedvesebb lett. A ház előtt alacsonyabb volt a fű, oldalt már összedőlt az ól, de a teraszon még mindig ott lógott a függőhinta. Kicsit már lepattogott róla a hajdan ugyancsak égkék festék, de Mayront ez cseppet sem zavarta, nagy sóhajjal beleült. Magán érezte apja ölelését, hallotta mély hangját, amint csak mesél és mesél. Olykor vigasztalta, hiszen előre tudta, hogy milyen életet szánt lányának az Úr. Édesanyját nem zavarta, félvállról vette, mint mindent és Mayron később rájött, hogy talán csak a vidámságával tartotta annyi időn át maga mellett az apját. Az apja viszont annál is jobban szerette, mivel ő volt az egyetlen gyermekük. Mindent megadott neki, miközben tanította. Megígérte neki, hogy mellette marad. Megígérte.

Mayron érezte, hogy könny csípi a szemét, de csak azért sem sírt. Az apja nem szerette volna és ezt a helyet belengte az emléke. Kibontotta a haját, hogy még jobban érezze a feltámadó szellőt és felhúzva a lábát a szoknyája alá, csöndben emlékezett.

- Jó estét, kisasszony - köszöntötte egy magas, hosszú barna hajú férfi és megpöccentette kalapja szélét. Mayron felpattant a hintaszékből, esetlenül végigsimította a haját, de végül nem kezdte rendbe hozni. Úgy is felesleges lett volna. Inkább kihúzta magát, elrendezte a szoknyáját, miközben a lemenő nap felé hunyorgott, majd lesétált a tornácról a férfi mellé, hogy láthassa az arcát.

- Jó estét, Mr. Fenton. A híre megelőzte - tette hozzá, mikor meglátta a férfi meglepett arcát. Határozott, mégis kellemes vonásai voltak, látszott rajta, hogy vidéken nevelkedett.

- Ön pedig itt várt? - mosolyodott el a férfi. Mayron érezte, ahogy elvörösödik.

- Úgy tudtam, később érkezik.

A férfi további magyarázatot várt, de nem kapott. Mayron füttyentett egyet, mire kisvártatva megjelent Üstök. Mr. Fenton végigmérte.

- Szép állat. Ön a közelben lakik, kisasszony?

- Igen, enyém a szomszéd farm, Nyugati Kő. A nevem Mayron Alderton - nyújtotta a kezét a nő. A férfi meghajolt és kezet csókolt neki.

- Az enyém George Fenton.

Mayron felszállt a lovára, de nem tudott indulni, mert George - Mayron magában csak így hívta - nem engedte el a lova kantárját.

- Messziről jöttem, Miss Alderton, hosszú lenne vissza az út. Számíthatok a vendégszeretetére, ahogy jó szomszédokhoz illik?

Mayron felhúzta a szemöldökét és kissé gunyorosan válaszolt:

- A saját érdekében nem, uram. De a barátnőmére számíthat, megmutatom az utat.

A férfi bólintott, majd felült a lovára, közben újból végig mérte a nőt. Mayron érezte magán a pillantását, és titokban azon mosolygott, hogy a férfi biztosan mást értett a kijelentésén, mint amit ő.

Lassan elhagyták a lepusztult házat és rátértek a földútra. A nap már lement hátrahagyva a lilás derengést, ami így, augusztus végén még sokáig eltarthatott. Mayron gondolatai még mindig a ház körül forogtak, mikor a férfi megszólalt.

- Megkérdezhetem miss, hogy mit keresett a házamnál?

Mayront meglepte a kérdés. Nem számított rá és nem akarta elmondani a legféltettebb emlékeit ennek a vadidegen férfinek, így szűkszavúan válaszolt.

- Nem kérdezheti meg, mister.

George Fenton meglepetten nézett a nőre, majd újra az utat figyelte. Az égen már kigyulladtak a csillagok.

- Ha nem, nem. Merre van Nyugati Kő?

- Mindjárt meglátja. Jobbra nézzen.

A férfi kis ideig nézett a sötétségbe, aztán lassan meglátta a ház kibontakozó körvonalait, de többet nem. Teljes volt körülötte és odabenn is a sötétség.

- Egyedül él itt?

- Ahogy látja. Menjen tovább az úton, ebben a tempóban fél óra alatt odaér. Mondja meg Dorisnak, hogy üdvözlöm.

Fenton megpöccintette a kalapját és megállás nélkül tovább lovagolt. Mayron hasonló képpen, de a férfival ellentétben ő nem nézett vissza.

Fenton gyorsabb tempóra fogta lovát és már messziről hallotta a dühödt csaholást. Mire a házhoz ért, egy pocakos, mosolygós arcú férfi már a teraszon várta. Az idegen leszállt a lováról, és levette a kalapját.

- Jó estét, mister. George Fenton vagyok, én vettem meg Sárga Dombot. Miss Mayron Alderton mondta, hogy önöknél esetleg kaphatok szállást éjszakára.

A pocakos férfi végigmérte az idegent, majd kisvártatva közelebb lépett hozzá, és kezet nyújtott neki.

- Herbert Cheerful a nevem, jöjjön be. A lováról majd a fiam gondoskodik. Frank, gyere ki! - kiabált be a házba a válla fölött a férfi, majd bekísérte vendégét. A kis előszoba után George a puritán egyszerűséggel berendezett nappaliba, onnan pedig az ebédlőbe lépett. Az asztalon vászonterítő volt, a falon az Úr képmása, és egy kereszt lógott. A szobát fehérre festették, és csak a legszükségesebb tárgyak voltak benne. Fenton leült a felkínált helyre, Herbert mellé telepedett az asztalfőre. Kényelmesen hátradőlt a kényelmetlen fa székben, miközben még mindig méregette az idegent.

- Szóval találkozott Miss. Aldertonnal. És mit gondol róla?

- Fiatal nő, és határozott - összegezte a férfi. Herbert bólintott.

- Az, határozott. Fogadjon el egy tanácsot, és kerülje el jó messzire.

- Érdekes, amit mond, mister, mert a kisasszony is ezt mondta.

- Igen? - húzta fel szemöldökét a családfő. - Akkor tanult a némber.

- Herbie, az isten szerelmére, hogy beszélhetsz így róla? - lépett be ez tál étellel a szobába Doris. Az idegenre mosolygott, de nem mulasztott el egy megrovó pillantást küldeni férje felé. Fenton azonnal felállt, és kalapja nem lévén szóval köszöntötte a nőt.

- Jó estét, asszonyom. Miss Alderton azt üzeni, hogy üdvözli önt.

Doris még szélesebben elmosolyodott.

- Köszönöm. Ügyet se vessen a férjemre. Egyesek furcsának tartják Mayront, pedig nem furcsább, mint ön, vagy én. Tessék, jó étvágyat - tette elé a tál gőzölgő marhahúst. - A lányom, Christine már előkészítette a szobáját, ahol alhat. Ha megbocsát, már nem hívom le, mert átöltözött. Ő a fiunk, Frank - mutatta be szívélyesen Doris a családját. Fenton biccentett felé, teli szájjal nem akart beszélni, de amint lenyelte a falatot és Frank is elhelyezkedett mellette, rákérdezett.

- Megkérdezhetem, mi benne a furcsa?

Frank szinte köpte a választ.

- Ő egy boszorkány.

- Frank, hagyd már ezt az ostobaságot! - csitította az anyja, de a fiú hajthatatlan volt.

- Akkor is az, anya, hiába is véded. Északon már folynak boszorkányperek és ha ide is elér egy inkvizítor, Mayron Aldertont megégetik, az biztos!

- Így van - helyeselt Herbert, de nem nézett az asszonyra. - Te is jobban tennéd, ha nem barátkoznál vele. Még hírbe hoznak.

Fenton felnevetett.

- Boszorkány? Már megbocsássanak, de ez nevetséges. Én láttam ilyen boszorkánypert. Szegény asszonyokra ráfogják, ha valamelyik szomszédnak szúrják a szemét, hogy boszorkányok, aztán addig kínozzák őket, míg mindent be nem vallanak és másokat is hírbe nem hoznak. Nevetséges az egész. Boszorkányok nincsenek, csak a mesékben.

- Nincsenek? - kérdezett vissza Herbert hitetlenül és alkarjával rátámaszkodott az asztalra. - És ahhoz mit szól, ha azt mondom, hogy Miss Alderton mindenki füle hallatára azt mondta Miss Hayleynek, hogy törjön el a lába, harmadnap pedig az asszonyt ledobta a lova? Eltört a bal lába, azóta is sántít.

- Véletlen egybeesés - evett tovább jóízűen Fenton.

- Aztán volt az az eset, mikor egy jégeső elverte a búzát pont aratás előtt, azt is Mayron rendezte.

- Igen, és egy forgószél földig rombolta a polgármester házát, miután követelte a nőtől, hogy fizesse a földadót. Ennyi véletlen nincs, mister. Higgye el, az az asszony az ördöggel cimborál.

- Ugyan, Herbert! Csak véletlen egybeesések, ahogy az úr is mondta - legyintett Doris.

- De az igaz, hogy egy indiánt is befogadott a házába - kapcsolódott be Frank. Fenton összehúzta a szemöldökét és felnézett a fiúra.

- Egy indiánt?

- Azt. Egy hónapig nála lakott. Senki sem tudja, mit csináltak azok ketten, de semmi jót, az biztos.

- Hol élnek itt indiánok?

- Az erdőkön túl, a hegyek felé. Állítólag az erdőn át jött a nőhöz ez is. És erről tudunk.

- Az istenért, hagyjuk már ezt a témát! - csattant fel Doris, majd bűnbánóan a szentképre nézett, és keresztet vetett az illetlen kijelentés miatt. Fenton az asszony bosszúsága ellenére megkockáztatott még egy kérdést, miközben a maradék kenyérhéjjal már a tányért törölgette.

- Ön látta az indiánt, asszonyom?

- Nem. Mayron nem engedett be a házába, nehogy hírbe hozzanak. Akkoriban felém sem nézett. Áldott egy lélek, nincs vele semmi baj. Tudom, hisz ismerem gyerekkorunk óta. Csak a rossz nyelvek miatt van az egész.

- Együtt nőttek fel?

- Én jóval idősebb vagyok, mint ő, de sokat játszottunk együtt. Az anyja halála nagyon megviselte az apját, és hamarosan követte feleségét a sírba. A városban pedig valami képtelen ötlettel álltak elő, hogy Mayron átkozta meg az apját, azért halt meg.

- Az nem csak kitaláció, anya - ellenkezett Frank. Fenton elérkezettnek látta az időt, hogy visszavonuljon. Illően megköszönte a vacsorát, és miután Doris elmagyarázta neki, hogy merre van a szobája, felment, és becsukta maga mögött az ajtót. A jobboldali szekrényen felcsavarta a petróleumlámpát. A szobája egyszerű volt, akár az egész ház. Mindössze egy asztalka volt benne székkel, egy éjjeli szekrény, és egy elnyűtt matracú egyszemélyes ágy. Fenton az éjjeli szekrényre helyezett mosdótálhoz lépett, és megmosta a felsőtestét, közben mosolygott. Miután megtörölte az arcát, a szekrényre támaszkodva a tükörnek megismételte:

- Boszorkány.

Már nem mosolygott.

Mire reggel lement a családhoz, ők már a mindennapos teendőiket végezték. Fenton az ablakon kinézve látta, hogy Frank már az állatokat eteti, Doris a reggelit készítette a konyhában, Herbert még nem volt sehol. A lakásban sült szalonna illat terjengett, amin az sem segített, hogy a teraszra néző ablakot kinyitották. Mikor az asszony meghallotta, hogy vendégük leért, vidáman kukkantott ki a konyhából.

- Jó reggelt, mister Fenton. Remélem jól aludt.

- Remekül, asszonyom. Köszönöm a szállást, és a vacsorát, de most már mennem kell. Még el kell intéznem a birtok ügyeit.

- Ugyan, uram. Csak nem képzeli, hogy reggeli nélkül indítom útnak? - kérdezte mosolygósan Doris, és visszament a konyhába. Fenton követte, és az ajtófélfának dőlve megállt. Elnézte, amint a nő megpucolja a krumplit, felveri a tojást, és megmossa a zöldséget a reggelihez, végül megszólalt.

- Asszonyom, ön mit gondol miss Aldertonról?

- Ezt hogy érti? Hogy hiszek-e a képességében? Nos, uram, azt senki sem tudja bebizonyítani, hogy miatta esett le miss Hayley a lováról, és azt sem hiszem, hogy a forgószelet ő küldte a polgármester házára, hisz Mayron nem az úristen, de isten a megmondhatója, nem is angyal. De azt tudom, mert a saját szememmel láttam, hogy mikor a doktor már lemondott a kisfiáról, és végső kétségbeesésében Mayront hívta, ő meggyógyította a fiút.

Doris szeme a férfiről a konyharuhára vándorolt, majd folytatta a munkáját. Sejtette, hogy Fenton vissza fog kérdezni.

- Meggyógyította? Hogyan?

- Nem tudom, uram. Vitte a szereit, és egy hét múlva a kis Percie túl volt a válságon.

Mielőtt Fenton tovább kérdezősködhetett volna, Herbert lépett be a konyhába, és kihívta a férfit a teraszra beszélgetni. Kinn megtömte a pipáját, és miután meggyújtotta, jólesően ízlelgette a friss dohányt, majd felmutatta a pipáját.

- Doris nem enged benn rágyújtani, ő már csak ilyen. Magának van felesége?

- Nincs, mister.

- Hej, pedig jobb lenne, ha lenne. - Herbert megvakarta az állát. - Azt mondják, az a nő, miss Alderton minden fiatal férfit el tud csábítani. Beszélik, hogy bűvös italokat készít, amikkel az asszonyok maguk mellett tartják az urukat, ha érti, mire gondolok. - Fenton biccentett, és mosolyra húzta a száját. Herbert csak komoran bólogatott. - Annyit mondok, vigyázzon vele, és ne fogadjon el tőle semmilyen italt.

- Nyugodjon meg, uram, nem fogok.

- Helyes, helyes. Jöjjön be reggelizni.

Miután Doris kellően ellátta George Fentont, útnak eresztette. A férfi visszafelé ment, el Sleepvilletől, és a tájban gyönyörködött. A nap ugyan úgy ragyogott, mint előző nap, fecskék köröztek rajban az égen, minden nyugodt volt. A férfi magában megjegyezte, hogy békés hely, de amint meglátta Mayron házát, elmúlt a jókedve. A ház a reggeli fényben is kihaltnak tűnt, és látszott rajta, hogy mennyire elhanyagolt. A falakról néhol már lepattogott a festék, foltokban mohos volt, a tetőn is két-három helyen új zsindely virított ki a régi, sötétek közül. Csak a tiszta, rendezett udvar és kert mutatta, hogy lakják a házat. Fenton lelassította lovát és abban reménykedett, hogy újra láthatja ezt a titokzatos nőt, de Mayron nem adott jelet magáról. A férfi lassan poroszkálva elhagyta a házat.