2009, Nabsant, 5/1

A lány másik vállára vetette a zsákját és morcosan söpört félre a levegőben egy köteg levelet a nehéz tölgyfaajtó elől, ahová be szeretett volna jutni. A levelek azonban makacsul tolakodtak elé és minden résen megpróbálták a bejutást. A masszív ajtó jól látható nyomait őrizte eme mindennapi támadásoknak, jól állta az ostromot. A lány végignézett a kőfolyosón végigfutó többi tökéletesen egyforma ajtón, amiket néhol ablakok, néhol borostyán mintás oszlopok választottak el, amik a három ember magas mennyezetig futottak, de egyetlen másik ajtónak sem kellett hasonló kihívásokkal szembe néznie.

A lány egyetlen intésére megfagytak a levegőben a levelek, így összeszedett néhányat és megnézte a címezettet. Mindegyiken egyetlen név állt cirádás betűkkel és némi szívecskével megspékelve: Ezekiel. Rosszallón felhorkant, majd kopogtatott. Válaszul egy felsőbbséges „gyere be” jött, így hátranézett kissé megszeppent húgára, majd beléptek. A szoba tele volt szőnyeggel, és egy padló-plafon ablak nézett a kastélyhoz vezető útra. A fal mellett négy-négy ágy állt egymással szemben, mind mellett íróasztal, a lánnyal szemben egy ajtó feltehetően a fürdőhöz, a ruhásszekrények az ablakkal szemközti falnál sorakoztak. Az ablaknál álló négy ágy a hanyag bevetésből, de leginkább a rajtuk nyeglén terpeszkedő fiúk mivoltából Amzie levette, hogy azok a fiúk ágyai – természetesen a legjobb helyek.

A négy srác teljesen különbözött egymástól. Aki jobbra az ablak mellett feküdt egy könyvet olvasgatott, arany hullámos haja félig a szemébe hullt és kikötött bő ujjú ingét meg sem próbálta rendbe szedni, lazán vonzó volt. Mellette egy pedáns, lenyalt hajú srác tanult az asztalnál, a menő sráccal szemben egy sportos, rövid barna hajú, fektében is magas srác olvasott egy sportmagazint, mellette pedig egy átlagos külsejű fiú tanult és amint belépett a két lány baráti mosolyt villantott rájuk, ami mindkét lány szerint megnyerő volt, majd visszafordult könyvei felé, hogy becsukhassa, de így felvillant hosszú gesztenyebarna, egyszerű copfba fogott haja. Amzie kezében heverő levélkupacra siklott a tekintete és elnéző mosollyal átvette:

- Látom előre készültél. Asbeth vagyok, ti nyilván az új szobatársak.

- Nagyon vicces, ezentúl mindig csak terepakadályon keresztül juthatok a szobámba? – adta át a leveleket és letette táskáját a szoba közepére. Asbeth nagylelkűen továbbpasszolta a szintén álló címzettnek a leveleket, aki rá sem nézett, csak lerakta egy régebbi kupac tetejére, és a lányokhoz fordult.

- Köszönöm, hogy behoztad, én vagyok Ezekiel – hajolt meg a lányok előtt és örömmel érzékelte, hogy Amzie mögött álló elsős beleveszett ingje alól felvillanó tökéletes felsőtestébe. Amzie közéjük állt.

- Én Amzie vagyok, ő a húgom, Amarill – ejtette ki olyan hangsúllyal a húg szót, mintha ezzel kijelentené, hogy senki sem bánthatja. Amarill egy bátortalan helló-félét rebegett a srácok felé.

- Örülünk. Ő itt az asztalnál Lloyd, örökké tanul, az ágyon pedig Frances, a sport klubunk elnöke.

- Üdv – köszöntek a lányok, majd a maradék négy ágy felé fordultak. A sarokban levő már foglalt volt, maradt egy a fürdő mellett, egy semleges és egy Lloyd mellett.

- Ki lakik még itt?

- Én – lépett ki a fürdőből egy tűzvörös hajú lány, kihúzta magát, mire Amzie teljes testével felé fordult és hasonlóan kihúzta magát, mintha minden pillanatban támadásra számíthatna.

- Sabyn – köszöntötte.

- Amzie a St. Benciából – biccentett a nevezett, mégis egyetlen szavuktól megfagyott a szobában a levegő, a két lány pedig csak farkasszemezett. Végül Asbeth törte meg a hatásszünetet.

- Ismeritek egymást.

Nem kérdés volt, látszott rajtuk.

- Egy boszorkányképzőből jöttél? Tudod, hogy a Merlin a legnevesebb boszorkány és mágusképző az országban?

- Ne becsüld le a St. Benciát, Frances! – fordult felé mindannyiuk legnagyobb döbbenetére Sabyn. – Olyan híres boszorkányok kerültek ki onnan, mint a kulturális miniszter asszony, a kórház igazgatónője, és számos neves intézmény női vezetője. Szinte az összes vezetőt az az iskola adta az országnak. Mit keresel itt? – fordult vissza még mindig felkészülten Amzie felé.

- Átírattak a szüleim.

- Akkor másodéves vagy?

- Az. Minden tárgyam átvették.

- Honnan ismeritek egymást? – vette fel az előbbi szálat Asbeth, de a két boszorkány figyelme egyáltalán nem lankadt, egyikük sem nézett félre. Végül Amarill válaszolt helyettük.

- A tavalyi országos Diák Boszorkány Tusán az első és második lettek – mondta szerényen, de mind tudták, hogy a harmadéves Sabyn lett az első. Fent nevezett végül lazított a testtartásán.

- Szerencsém volt.

Amzie is kicsit oldott a feszültségén.

- Elismered?

- Mindig is elismertem a képességeid, Amzie, és nem az apád miatt.

- Milyen sokat tudsz – jegyezte meg keserű gúnnyal a lány, de teljesen felengedett a testtartása, és leült a Lloyd melletti ágyra. Utálta, ha csak azért ismerték el, mert az apja a külügyminiszter. Persze Sabyn részéről érthető volt a figyelmesség, hisz az ő apja az igazságügy miniszteri címmel dicsekedhetett.

- Ha az a fúria felém fordul, te nyertél volna. De most már itt vagy, egy iskolába járunk, és ha akarod, együtt nevezhetünk az idei versenyre.

Amzie mérlegelte a lehetőségeket, végül feloldódott.

- Rendben. Itt alszik valaki?

- Nem, a tiéd lehet – felelt Lloyd a könyvei fölül. Kellemes hangja volt.

- És te hányadéves vagy? – fordult Amarill felé barátságosan Asbeth, mire ő most, hogy megszűnt a feszültség lelkesen válaszolt.

- Elsős, most kezdek. És ti?

- Hatodévesek vagyunk mind a négyen – kedvesen Asbeth és rámosolygott azzal a szívmelengető mosollyal, amitől minden lány biztonságban érezte magát, de mielőtt Amarill beleélhette volna magát Sabyn átölelte a vállát és leültette a saját ágyára.

- Nehogy bármelyikbe is belezúgj, ők az iskola összes boszorkányának célpontjai. Semmi értelme, hogy növeld az egójukat.

- Nem értem miért beszélsz többes számban, Sabyn – felelt neki a könyvei fölül Lloyd, mire a lány könnyedén felkacagott.

- Csak nézz fel egy pillanatra, Lloyd.

A mágus hogy rövidre zárja a kört felnézett az újoncokra és kérés nélkül levette a szemüvegét, amire még Amzie is eleresztett egy azannyát. A mágusnak csillogó zafír szeme volt, bárki beleszédült a pillantásába. Lloyd visszahelyezte szemüvegét az orrára és visszafordult a könyvei felé, de Amzie azért észrevette az árnyként felvillanó elégedett mosolyt a szája szegletében.

- Na, most, hogy túlestetek az immunitási szertartáson gyertek, megmutatom az iskolát – karolta fel őket Sabyn.

Ahogy kiléptek és Sabyn a közös helyiségeken végigvezette a szobatársait a két testvér érezte, hogy furán mérik végig őket. A közös nappaliban, meg a kertben még nem is volt annyira feltűnő, de a könyvtárban már tisztán érezhették. Itt két hosszú asztalsornál lehetett olvasni, a mágusok a bal, a boszorkányok a jobb oldalt használhatták, és teljes csöndet kellett tartani. Amarill, aki imádott olvasni lelkesen robogott végig  a sorok között és csodálkozott rá egy-egy könyvre, mire több mágus is lepisszegte, míg a jobb érzésű boszorkányok bátorítón mosolyogtak rá, de a védelmében nem szólaltak meg. Amzie megállapította, hogy tökéletes kicsinyített mása a társadalmuknak. A mágusoké minden, a boszorkányok hallgathatnak, kivéve egy-két igen befolyásos asszonyt, akik a régi sulijából kerültek ki. Amzie tudta, hogy a Merlin egyetlen híres boszorkánnyal sem dicsekedhet és erre az igazgatóság büszkén hívta fel a leendő diákok szüleinek figyelmét: náluk a boszorkányok megtanulják, hol a helyük, nem fogják egyenrangúként emlegetni magukat a mágusokkal.

Míg a nővér gondolkodott Amarill egy könyvet próbált levenni a polcról, de ekkor a könyvtár felelős odaért melléjük és rájuk förmedt:

- Ki van írva, hogy csak mágusoknak, nem tudsz olvasni? Vagy azt hiszed, hogy itt mindent lehet, boszorkány? – köpte megvetéssel az utolsó szót. Amzie látta, hogy bűbájjal rögzítették a könyvet, amit csak mágus olvashat, húgának esélye sem volt, mégis felháborítónak tartotta a helyzetet.

- Miért, mi olyan van benne, ami női szemnek nem való? – kérdezte olyan kihívón, hogy a könyvtáros belepirult, a többi lány, aki olvasott pedig a könyvébe nevetett. A könyvtáros az ajtó felé intett a kezével.

- Kifelé, amíg szépen mondom! Mindkettőtöket megjegyeztelek!

Nevetve futottak ki a helyiségből, mégis csak kint robbant ki Sabynból igazán a kacagás, alig tudta abbahagyni. A kertben ültek le egy kőpadra, amit kellemesen felmelegített a tavaszi napfény. Sabyn figyelmeztette a testvérpárt.

- Jó voltál, de azért vigyázzatok velük. Itt komoly szankciókra is sor került már a boszorkányok úgynevezett neveletlensége miatt.

- De akkor minek a közös órák? – tudakolta Amarill.

- Évszázados hagyomány, az egyenlőség látszatát kelti.

- És mi értelme közös szobákba zárni minket, ha a mágusok amúgy is felsőbbrendűnek tartják magukat? – kérdezte Amarill, bár erre Amzie is igen kíváncsi volt, mire Sabyn csak ledéren kacsintott.

- Ne aggódj, eddig csak egy mágus próbált visszaélni a rendszerrel, de őt azonnal kirúgták.

- Nekem akkor sem tetszik – Amarill. – Apa miért küldött ide?

- Hogy megtanuljuk, hogy a mágusok felsőbbrendűek – felelt borúsan Amzie.

Amzie viszonylag gyorsan alkalmazkodott a helyzethez, néhány barátnőre is szert tett, akikkel együtt tanulhattak, bár tudta róluk, hogy nagyban közrejátszik két dolog a barátságukban nevezetesen hogy Ezekiellel lakik egy szobában, továbbá hogy az apja a külügyminiszter. Amzie egyiket sem tartotta saját érdemének, de nem akart különcnek tűnni, ezért velük lógott, vagy kijárt a közeli rétre sétálni.

A suli egy lankás dombra épült, a lány imádott leheveredni ide, és csak bámulni az eget, az elsuhanó felhőket és madarakat. Ilyenkor, ha nem kellett a sulira és a mágusokra koncentrálnia jól érezte magát. Ennek rendszerint az lett az eredménye, hogy napnyugtakor Asbeth vagy személyesen sétált ki hozzá hogy szóljon, jön a kapuzárás, vagy egy megbűvölt papírsárkányt küldött hozzá. A lány először nem értette, Asbeth miért törődik annyira vele, hogy ott van-e záráskor, vagy nincs – gyengébb éjszakáin még jelentőséget is tulajdonított neki. Pár hét elteltével összeszedte a bátorságot hogy megkérdezze a mágustól és azt a választ kapta, hogy a szoba kollektív büntetést kap, ha valamelyikük hiányzik. Amzie ez után sosem késett.

Amarill nem volt ennyire szerencsés természet. Barátnője ugyan sok lett – hasonló okokból, mint nővérének, bár neki nem mindenkinél tűnt fel –, de ő azt szokta meg, hogy mindenki egyenrangúként kezeli, nem bírta megszokni, hogy lehúzódjon a folyosón, ha mágus jön, csöndben legyen, ha a mágus azt akarja, és egyébként is a mágusok korlátozzák a szabadságában. Sokszor ingerülten jött nővére után a szobába maga mögött bevágva az ajtót, hogy jól kipanaszkodja magát. Néha ezt nem tehette meg, mert valamelyik mágus is a szobában volt, ebben az esetben természetesen nekik kellett elmenni.

A hetek multával viszont Amzie észrevette, hogy szobatársaik figyelmesek velük szemben. Végzős mágusok voltak, ráadásul elég szép eredménnyel, mégis többször ha Amarill berobbant a szobába sírásra görbülő szájjal Lloyd, Frances és Ezekiel is kimentek, mintha épp halaszthatatlan ügyük lenne, Asbeth pedig szívesen maradt meghallgatni. Amzie eleinte bizalmatlanul figyelte ezt a közvetlenséget, később már megszokta és tőlük természetesnek vette, de az egész iskolában csak tőlük. Az összes többi mágus – ahogy itt tanították, akár valami tananyagot – lenézte a boszikat.

Ha pedig már Asbeth sem tudott segíteni csodásan vonzó arcával és kedves szavaival, jött Amzie pár ötlettel úgy mint: mágikus csapdát állított az ajtajuk elé és belülről átlátszóvá tették az ajtót, majd hasra feküdtek Amarill ágyán, ami épp az ajtóval szemben állt és élvezettel nézték, ahogy a lányok kétségbe esetten figyelik, ahogy leveleiket elnyeli a lábtörlő, és próbálják visszaszerezni.

Amarill azonban négy hónap múlva így sem bírta az iskolát, haza akart menni, de természetesen nem hagyták. Amzie nyomjelzői, amiket a levelekre tett jelezték, hogy a szüleinek könyörgő levelek nem jutottak túl a kastély területén. Mikor kettesben voltak a szobában a kisebb sírva könyörgött nővérének:

- Amzie, el akarok menni!

- Először én is így gondoltam a régi sulimban, de aztán megszerettem.

- De engem folyton piszkálnak apa miatt, hogy el vagyok kényeztetve, pedig tudod, hogy nem igaz! – zokogta nővérének, ugyanis miután rájött újdonsült barátnői valódi céljára kerek-perec megtagadta tőlük, így azok rosszindulatú támadásba lendültek, Amarill pedig egyre árvább lett.

- Tudom, ne törődj velük – ölelte magához nővére. – Itt vagyok, velem beszélgethetsz, a többiekkel ne törődj.

- De el-akarok-innen-menni – nyomott meg minden egyes szót a lány, majd komolyan Amzie szemébe nézett és letörölte a könnyeit. – Nem hisztizek, Amzie, tényleg nem bírom tovább.

- Beszélek az igazgatóval, oké? – simogatta meg a hátát.

- Mikor?

- Még vacsora előtt. Jó így?

- Jó.

Ekkor kopogtak az ajtón, és Asbeth kellemes hangja szólt be:

- Bejöhetek?

- Persze, a te szobád – szólt ki könnyedén Amzie, mire az érintett belépett.

- Csak mert védőburkot vontatok magatokra – magyarázkodott a mágus, de Amziet lenyűgözte. Jó, hogy apja folyamatosan a mágusok felsőbbrendűségéről papolt neki, de nem hitte volna, hogy az ajtón át is megérez egy azon túl nem nyúló védőburkot.

- Csodás. Minden mágus észrevette?

- Nem nyilatkozhatok minden mágus nevében – fogadta elégedett mosollyal a bókot Asbeth és keresett valamit az asztalán, Amarill pedig bement a fürdőbe, hogy lemossa az arcát. Asbeth már végzett és ment volna, de nem tudott elmozdulni a helyéről, csak annyi ereje volt hogy elfordítsa a fejét, máris észrevette az Amzie pálcájából rátekeredő ragacsos hálót. Kérdőn nézett a boszorkányra, aki szájával formálta a szavakat:

- Várj még.

A mágus bólintott, mire Amzie leszedte róla a hálót és maga is matatott az íróasztalán, mire húga kijött a fürdőből.

- Akkor megyünk?

- Foglalj helyet nekem is, mindjárt megyek, csak elintézem a dolgot – biccentett elszántan, mire Amarill bólintott és kiment a szobából, Asbeth pedig a lány felé fordult. Amzie nem kertelt, csak közelebb lépett hozzá, hogy ne kelljen átkiabálnia a szobán.

- A segítséged kérem.

- Miben? – kérdezte Asbeth, de mindig vidám arcát valahol hátra hagyta és halálosan komoly volt.

- Amarill nem szereti ezt az iskolát, de eddig nem tudtunk beszélni a szüleinkkel. Most egy kicsit elvonulok és szeretném, ha addig szemmel tartanád. Nem szeretném, ha valami őrültséget csinálna, amíg nem vagyok mellette.

- És te semmi őrültséget sem csinálsz?

- Persze, hogy nem – hökkent meg a lány, mire Asbeth elmosolyodott azzal a minden-rendben-lesz mosolyával.

- Te nézel ki balhésabbnak, de ha megígéred, én figyelek rá, míg távol vagy.

- Köszönöm – könnyebbült meg Amzie – és megkérhetlek, hogy ezt ne mondd el senkinek?

- Persze – paskolta meg a vállát. – Megyek, ránézek Amarillra, míg elintézed a kis dolgod – és kiment a szobából.

Amzie nagy levegőt vett és határozottan kopogott az igazgató irodájának hatalmas ajtaján, melyet gazdagon díszített az aktuális igazgató családjának címere és a hozzájuk tartozó címerállatok, a borzok. Az ajtó súlyát meghazudtoló könnyedséggel nyílt ki, és mielőtt feltűnt volna a szoba, ahová a lány önszántából be nem lépett volna egy magas, tűzvörös hajú boszorkány libbent ki egyenes, méltóságteljes testtartással. Egy pillanatra összenéztek, de Amzie nem tudta megfejteni pontosan a tekintetét, csak azt látta, hogy az igazgató intézője is mély tisztelettel néz a lány után, aki pedig csak alig pár évvel tűnt idősebbnek nála. Nyomában pedig felbukkant egy mágus, erősebb alkat, szögletes áll, rövid haj, a nemesi mágusok élő példája, mégis szolgaként követte ezt a lányt. Amziet megbabonázta a látvány, elkerekedett szemmel figyelte a párost és az életben nem tudta volna elképzelni, hogy ez lehetséges.

Bámulatából az igazgató rángatta vissza, aki máris fogadta. Egy hatalmas trónszéknek is beillő ülőalkalmatosságába fészkelte magát és fontoskodó, szigorú arccal olvasott egy levelet.

- Á, Amzie Frankins. Minek köszönhetem a látogatását?

- Mint tudja, igazgató úr, a húgom, Amarill nem érzi jól magát ebben az iskolában apánk nagy hírneve miatt, és több ízben szerette volna erről értesíteni a szüleit, de kísérletei meghiúsultak. Ezért most eljöttem Önhöz hogy megkérjem, tájékoztassa a szüleinket.

- És miért ön jött?

- Tessék?

- Miért ön jött, ha a húga szeretne elmenni?

- Mert… – Amzie elbizonytalanodott. Megszokta, hogy kiáll a húgáért, az otthoni veszekedésekben is midig inkább magára irányította apja haragját, csak hogy védje húgát.

- Azért, mert mindig is ön szólalt fel helyette. Önt talán bántják az osztálytársai?

- Nem, de…

- Ez azért van, mert maga miatt a húga gyenge jellem lett, akire rá van írva, hogy: bántsatok. Az iskolának pedig mint tudja pedagógiai célja, hogy minden mágust és boszorkányt felkészítsen az életre és ugye maga sem gondolja, hogy mindig húga mellett lehet?

Amzie pár körmondatot tudott volna mondani az „életre felkészítésről”, de inkább visszafogta magát.

- Nem, de majd…

- Majd mi? Talál egy kedves mágust, aki élete hátralevő részében védi meg? – ingerelte tovább az igazgató.

- Nem, igazgató úr, azt akartam mondani, hogy talán nem minden iskolában megengedett, hogy a mágusok lábtörlőnek használják a boszorkányokat! – fakadt ki végül. Az igazgató elégedetten hátra dőlt a hatalmas trónszékében.

- Nolám. Ugyan olyan indulatos, mint az apja.

- Nem vagyok olyan, mint ő! – csattant fel ismét Amzie, de az igazgató csitítóan felemelte a tenyerét.

- Nos jó. Ha a húga maga jön ide egyedül, szólok a szüleiknek, de az ő döntésüket nem befolyásolhatom. Mindazonáltal arra bátorítanám, hogy ne szóljon minden esetben a húga helyett.

Amzie elszégyellte magát, amiért kiabált ezen nagy múltú intézmény igazgatójával, és lehajtotta a fejét.

- Bocsásson meg, igazgató úr, nem akartam megsérteni.

- A fiatal boszorkányok gyakran heveskednek, ezt nem rovom fel önnek sem.

- Köszönöm nagylelkűségét – hálálkodott Amzie, és kiment a szobából. Örült a beszélgetésnek, mert biztos volt benne, hogy anyja majd rábírja apját, hogy vegyék ki az intézményből a húgát.

Már épp beért az ebédlőbe, mikor egy sereg diák hátát látta meg, és rossz érzése támadt. Átfurakodott a tömegen, bár mintha utat is adtak volna neki, középen megdöbbentő látvány fogadta. Húgát gúzsba kötötték, hogy mozdulni sem tudott és egy tanár vezette a fegyverterem felé. Amzie rémülten kapta el Sabyn karját, hisz húga száját bekötötték, esélye sem lett volna válaszolni, csak rémülten pislogott nővérére.

- Sabyn, mi történt?

- Amarill szökni próbált, de elkapták – újságolta a leglesújtóbb hangon.

- És most?

- Súlyos csorba esne az iskola becsületén, ha bárki is megszökne. Innen ki lehet iratkozni, de tilos szökni.

- Most hova viszik?

- Nyilvánosan megbüntetni a fegyverterembe.

- Az egekre, mivel?

- 50 korbácsütés.

- Ez most komoly?  – de Sabyn csak még komorabb képet vágott. – Nem mondod komolyan, hogy egy 14 évest akarnak megverni úgy, mint egy tengerészt! Amarill nem bírja ki! Nem lehet valamit csinálni?

- Sajnos lehetetlen.

- Hogy az a ragyás… – szitkozódott Amzie és elrohant a szobájához, de az ajtónál Ezekiellel találkozott, aki látványosan elállta az útját. Amzie gondolkodás nélkül nyúlt a pálcájáért  és a mágusra szegezte.

- Állj félje!

- Higgadj le, Amzie. A húgod túl fogja élni, és … – nem fejezhette be, mert a boszorkány a falhoz ragasztotta és csak reflexeinek köszönhette, hogy a botja a kezében maradt, aminek látványától Amzie egy pillanatra meglepődött. A mágusok csak harc közben használták az embermagas botjukat, nem hitte, hogy Ezekiel minden erejét be akarja vetni ellene. Elrohant mellette, de ekkor átesett egy láthatatlan akadályon és elvágódott a földön, de pálcája nem esett ki a kezéből. Ezekiel mögül Lloyd lépett elő.

- Nem hagyhatjuk, hogy hülyeséget csinálj – hajolt le a boszorkány pálcájáért, de mikor hozzáért Amzie úgy megrázta, hogy a mágus eszméletlenül terült el a földön. Amzie feltápászkodott és Ezekielhez közelített.

- Ne csináld, Amzie! Nem támadhatsz olyan mágusokra, akik ennyivel fölötted járnak. Higgadj le, és megbeszéljük.

- Ha a barátod tette volna a dolgát, most nem tartanánk itt – felelt dühösen a lány, majd a nyakánál megrázta Ezekielt is, és előtte is elsötétedett minden. Ezután berohant a szobájukba hogy két seprűt magához vegyen, és már repült is húga felé.

Villámsebesen vette a kanyarokat a folyosón és ügyelt, hogy senki se lássa. Mire beért a három emelet magas fegyverterembe és a mennyezeten tett egy kört húga már láthatatlan kötelékeibe kapaszkodva zokogott és vére folyt végig a hátán, beletapadt a ruhája, és minden ütésnél felsikoltott, a büntető tanár pedig hangosan számolt, már 17-nél tartottak. Amzie nem nézte tovább, egy éles kanyarral lefordult húgáért, feloldotta a varázst és alá nyomta a seprűjét, a következő pillanatban pedig már becélozták a nyitott ablakot, amit hiába is próbáltak a tanárok becsukni, nyitva tartotta és kiszálltak a hűvös éjszakába. Amzie agyába villant, hogy kabátot is kellett volna hozniuk, de már nem fordulhatott vissza, eltüntette magukat a kíváncsi szemek elől, és megálltak az iskola határán. Amarill remegve szállt mellé és hálásan átölelte.

- Köszönöm – zokogta.

- Mondtam, hogy ne csinálj semmit! – feddte meg nővére, mire Amarill reményvesztetten nézett fel rá.

- Az igazgató nem tett volna semmit, és így legalább alibid lett volna, ha sikerül. De most…

- Még át kell jutnunk a védpajzson, de nem tudom, hogyan. Az időnk meg fogy – nézett le az alattuk hangyáknak tetsző mágusokra.

- Velem jössz?

- Haza tudsz menni egyedül?

- Azt hiszem – kapaszkodott meg a seprűjén a lány. – Majd ráragasztom magam.

- Jó. Én itt akarok maradni.

- De ha visszamész, akkor téged büntetnek meg! – sikkantott fel húga.

- Tudom, de inkább ez, mint apám. Veled biztos elnézőbb lesz – felelt, de közben tekintetével pásztázta a pajzsot, majd megállapodott a torony felett. – Középről borítják a pajzsot a területre, ott talán van valamiféle alagút, amin kijuthatsz. Gyere – röppent a torony fölé, majd merőlegesen teljes sebességre gyorsulva elindult felfelé, Amarill mögött. Már nagyon magasan jártak, de mintha képtelenek lettek volna átszakítani a búrát.

- Nem megy!

- Dehogynem! Képzeld, hogy lufi és eldurran – felelt elszántan nővére, és ebben a pillanatban átszakította Amarill a hálót, Amzie örömmel nézte szabad húgát. Ő fölötte körözött a levegőben.

- Jól leszel?

- Csak menj! – nógatta Amzie, húga pedig indult is, de ekkor egy sárkány tűnt fel a sötétben. A lány közelről még sosem látott egyet sem, csak hallott róluk, de mikor a hátán megpillantotta a szögletes állú srácot, akit korábban az igazgatótól látott kijönni elkerekedett a szeme. A páros fürkészte egy pillanatig, de utána azonnal húga után fordultak, mire Amzie elkeseredve rontott volna utánuk, de a suli védőburka megakadályozta, így csak kiabálni tudott:

- Hagyjátok elmenni! Hagyjátok már!

Azok egy darabon kísérték rémült húgát, de lassan visszafordultak és a védpajzs másik oldalán lusta szárnycsapásokkal lebegve ismét mustrálni kezdték. A srác végül megszólalt:

- Menj vissza.

- Békén hagyjátok a húgom? – kérdezte gyanakodva a lány. Ekkor két másik pár is csatlakozott a sárkányhoz, akik szintén felmérték. Végül a legidősebb férfi biccentett és a lányhoz szólt:

- Menj, még maradnod kell.

Amzie értetlenül hallgatta, amit mondtak neki, de semmi értelmét sem látta azon kívül, hogy tényt közöltek. Persze, hogy maradnia kell, még durván két és fél éve van hátra. A sárkány szemébe nézett, aki szintén biccentett neki, de képtelen volt mozdulni, otthagyni a sárkányokat és mágusaikat. Nekik annyira jó volt, elszállhatnak innen, és…

- Amzie Frankins, azonnal gyere le a talajra! – hallott egy karcos hangot, így biccentett a sárkányoknak és egy éles kanyarral a föld felé indult szinte zuhanórepülésben. A suli csipkés tornyai felől már több boszorkány érkezett rászegezett pálcákkal és a lány lejjebb érve hiába tartotta fel a kezét megkötözték majd lerántották seprűjéről. Mikor felnézett a sárkányok már eltűntek, mintha sosem lettek volna ott és Amzie elgondolkodott, hogy vajon húgát tényleg békén hagyták-e, de nem volt oka kételkedni, különben is más problémája adódott.

Pár perc múlva húga helyében találta magát kifeszítve, hogy a hátát az összes tanuló láthassa. Az igazgató személyesen állt elé, vézna ujjait háta mögött összekulcsolta, így bármit elrejthetett.

- Csalódtam magában, Amzie Frankins – csóválta a fejét. – Azt reméltem megfontoltabban cselekszik.

- Nem hagyhattam szenvedni a húgom! – felelt dühösen a lány.

- Hagynia kellett volna, hogy tanuljon a hibáiból – felelte halkan a főmágus, majd az összegyűlt diáksereg felé fordult.

- Ebben az intézményben nem csak a szökést, hanem a szöktetést is büntetjük méghozzá ugyan olyan súlyosan – erre néhányan felhördültek. – Civilizáltan élünk, semmi szükség az efféle középkori különcködésre, de aki mégis él vele számoljon a középkori következményekkel. Amzie Frankins büntetése 50 korbácsütés, plusz az a 33, amit a húga nem kapott meg. Emellett értesültem róla, hogy szöktetés közben rátámadt két mágusra, ez fejenként 10-10 korbácsütés, az összesen 103. Kezdje – fordult a végrehajtó felé, mire ő felhasította a lány hátán az ingét, de egy pillanatra megtorpant. A lány tökéletes bőrét már számtalan korbácsütés szabdalta, de az igazgató rárivallt – Kezdje!

A férfi hangosan számolt, de Amzie egyetlen egyszer sem sikkantott fel, egy hang sem hagyta el a torkát. Végül leoldották és ő rongybabaként hullt a földre. A tömeg oszlani kezdett, csak Sabyn rohant hozzá, hogy felsegítse. Óvatosan átkarolta és felvezette a szobájukba. Amzie rekedt-halkan kérdezett:

- Hol van ilyenkor a szoba összetartása?

- Asbeth-et vacsi óta nem láttam, Ezekiel és Lloyd végig itt álltak, de mikor vége lett eltűntek.

- Megpróbáltak megállítani. Miattuk kaptam plusz húszat, mert a mágusok érinthetetlenek. Remélem elégedettek – erőtlen indulattal a lány. Sabyn más fogást keresett rajta, mikor a lépcsőhöz értek.

- Nem úgy néztek ki, mint akik örülnek. Mögöttük állt Possy tanár úr, szerintem letépte volna a fejüket, ha nem nézik végig. Ezekiel még a szemét is behunyta.

- Milyen megható.

Ahogy beértek a szobába Amzie lezuhant az ágyára és elvesztette az eszméletét.

Arra ébredt, hogy valami kegyetlenül csípi a hátát és felszisszent.

- Közben egész jól tűrted – próbált poénkodni Frances, miközben tovább tisztította a sebet, Amzie pedig a párnájába markolt.

- Utána sokkal jobban fáj. Hagyd abba.

- De ki kell tisztítani.

- Csak add a pálcám.

Frances letette a rongyot és teljesítette a kérést. Amzie válla felett átnyúlva a hátára irányította a pálcát és gyógyító mágiát suttogott, mire a sebei látható gyorsasággal kezdtek begyógyulni, ő pedig élvezte a bársonyosan simogató meleget. Pár perc alatt felszívódtak, csak a régiek maradtak.

- Ezt hol tanultad? – csodálta Frances. Hiába, a mágusok nem pazarolták gyógyításra az idejüket.

- Legyen az én titkom – kesernyésen a lány és felült, közben magára tekerte a takarót és körbenézett a szobán. Sabyn épp Asbeth sebeit ápolta, de Ezekiel és Lloyd is feltűnően mozdulatlanul feküdt a hátán.

- És a többit miért nem tüntetted el?

- Akkor még nem tudtam, hogy kell – vonta meg a vállát a lány és Sabyn mellé lépett. – Mi történt?

- Állítólag részt vett a szöktetésben – felelt Sabyn, mire Amzie kérdőn nézett a fiúra, akiről gyöngyözött a veríték, és mikor Sabyn elvette a rongyot Amzie meglátta a négy tenyérnyi égett sebet a mágus hasán, ami olyan mély volt, hogy kilátszott a húsa. Azonnal elővette pálcáját és a sebekre irányította, mire azok gyógyulni kezdtek.

- Mi volt? – kérdezte közben Asbeth-től, akinek kezdett egyenletessé válni a légzése.

- Megpróbáltam lebeszélni, de nem hagyta magát, rám támadt, persze nem győzött le, de elkaptak minket.

- És ez? – intett fejével a sebekre.

- A mágusokat nem korbácsolják meg nyilvánosan, az megalázó…

- Társadalmunk gyöngyszemei – tette hozzá némi gúnnyal Amzie.

- Nálunk a tüzes vas dívik és csöndesen. Ők is megkapták a magukét – intett fejével Ezekiel és Lloyd felé, akik viszont makacsul a plafont bámulták. Amzie pedig őszintén megdöbbent.

- Miért? Én kaptam, mert pálcát szegeztem rájuk, ezt értem.

A lány várta a folytatást, de mivel a két érintett merőn hallgatott Asbeth folytatta.

- Ők azért kaptak, mert legyőzted őket egy egyszerű trükkel.

- Hogy az az ótvaros ragya a mágusok egójába! – csattant fel Amzie és Ezekiel ágyához lépett, de aztán megtorpant, és nem mert közelebb jönni. Fogalma sem volt, hogy a mágus hogy fog reagálni. – Sajnálom, hogy miattam szív a szoba, de nem tehettem mást.

Ezekiel végre ránézett, gyönyörű óceánkék szemét homályba vonta a fájdalom, hogy Amzie torka akaratlanul is elszorult a látványtól.

- Segíthetek? – kérdezte, mielőtt végleg elkeseredett volna a látványtól. Megszokta, hogy a mágust lányok rajongó serege övezi és úszkál a dicsfényben, fájt neki ilyen összetörtnek látni. A srác felelni akart, de annyira berekedt, hogy csak egy biccentésre futotta. Amzie kigombolta az ingét és elszörnyedt. Még több sebe volt, mint Asbethnek, és karján is lila foltok jelezték a láncok helyét – őket igazi láncokkal tartották. A boszorkány azonnal gyógyítani kezdte, de nem csak a sebeket, jobbnak látta, ha az egész testét felfrissíti. Ahogy áramlott belé a gyógyítás érezte, hogy a mágus torka berekedt az üvöltéstől és karjai elzsibbadtak a láncoktól. Amint felszívódtak a sebek feltűnt a srác tökéletes, hibátlan mellkasa, a lány képtelen volt nem megkérdezni.

- Eddig sosem büntettek meg?

- Nem – felelt kurtán a mágus.

- Sajnálom. De legalább nem marad nyoma – állt fel az ágyától, hogy Lloydhoz menjen, de Ezekiel még utána szólt:

- Köszönöm. És ne hidd, hogy mérges vagyok rád. Tudtuk, hogy megpróbálod, csak nem hittük, hogy sikerül.

- Tényleg nem haragszol? – nézett hirtelen a szemébe a lány, mire Ezekiel végre elmosolyodott.

- Nem. Segíts Lloydnak is, ő nem viselte túl jól.

Amzie ekkor nézte meg a srácot. Rajta sokkal nagyobb sérülést okozott a lánc, nyilván menekülni próbált. A lány őt is meggyógyította, de Lloyd nem ébredt fel. Tanácstalanul nézett az ágya felé, hisz tudta, hogy nem fog tudni aludni. Miután Frances lestoppolta a fürdőt úgy döntött kicsit még nézelődik, így az ablakba ült és elgondolkodva kémlelte az eget, közben eszébe jutottak a sárkányok.

- A húgodra gondolsz?

Amzie észre sem vette, Asbeth mikor jelent meg mellette, de az ő jelenléte nem zavarta, csak kinézett az ablakon, miközben a mágus tükörképétől várt választ.

- Nem, ő biztos hazaért. Amikor fent voltunk három sárkánypár jelent meg. Az egyik ráadásul az a pasas volt, akit az igazgatótól láttam kijönni:

- Nab jött ki az igazgatótól? – könyökölt fel erre már Ezekiel is az ágyán. Amzie felé fordult kérdőn ráncolva homlokát:

- Nab?

- Sárkány és lovagja egy nab. Így hívják őket – Ezekiel tovább fürkészte az arcát, de csak értetlenséget látott rajta. – Nem tudtad?

- Apám sok mindent nem mondott el. A sárkányokról meg végképp nem. Csak annyit tudok, hogy ők védik a mágusokat és a hazát – grimaszolt, mert túl fennköltnek találta apja megfogalmazását. – Kíváncsi vagyok, mit kerestek itt.

- Arra én is – mormogta Ezekiel, bár a lánynak úgy tűnt mintha sejtése lenne. Persze megkérdezni égbe kiáltó bűn lett volna, ezért visszatért a sárkányokhoz.

- A sárkányokról mit lehet tudni?

- Nos, osztagokban, úgynevezett gormantban járnak, általában tizenöt nab tartozik bele, és a gormant vezetője a howel.

- Szerintem nem kell ennyire belemenned – próbálta figyelmeztetni Asbeth, de Amzie nem örült a közbekotyogásának.

- De igen, ez érdekel!

- Boszorkányoknak nem kell ezeket tudniuk, bocs, Amzie – tette hozzá a mágus, mintha ezzel bármit is jóvátehetne, de Ezekiel kirázott egy tincset a szeméből és gyorsan hozzátette:

- A lovag pedig a bron.

- Ezekiel!

- Miért, most mi van? Ezek csak az ősi neveik, semmi extrát nem árultam el.

- Tényleg nem – biggyesztette le az ajkát a boszorkány. – És kik a sárkányok?

- Mehet a következő! – jött ki Frances a fürdőből, mintha csak összebeszéltek volna, annyira tökéletes időzítéssel, és a srácok kezdtek is rámolászni, mintha ennél fontosabb nem is lenne a világon.

Éjjel különös álma volt. Egyedül állt az ajtajuk előtt, de mintha pár méterrel a föld fölül nézett volna le társaira, a négy mágus bottal támadt rá és megpróbálták leszorítani, érezte ahogy együttes mágiájuk gúzsba köti, aztán minden ködbe veszett. Reggel mikor felébredt gyűröttnek és legyőzöttnek érezte magát, de az álomra fogta. Húga üres ágyára nézett és imádkozott, hogy épségben megérkezzen, bár tudta, hogy már otthon kell lennie, ha sikerült neki.

Hetek múlva egy fagyos tavaszváró reggel a srácok nagy gonddal vetették be az ágyukat, és tettek rendet az asztalukon.

- Mire ez a nagy felhajtás? – kérdezte álmosan Amzie az ágyából. Gyűrötten ébredt, mint az utóbbi hetekben szinte minden reggel, de senki sem rugdosta soha, hogy igyekezzen. A tömeges büntetés óta mintha a srácok befogadták volna, és miután „Példátlan szökés” címmel egy cikk is megjelent az újságban, ahol ugyan neveket nem közöltek, de az egész iskola tudta, hogy kiről van szó némi kétes hírnevet is szerzett magának. Azt senki sem derítette ki, hogy kik miatt kapott plusz húsz ütést a lány, és ő sosem árulta el, amiért szobatársai igen hálásan néztek rá.

- Ma van a nyílt nap – válaszolt Asbeth derűsen.

- Jönnek a szüleink – lelkesedett Sabyn is, mire Amzie a másik oldalára fordult húga ágya felé.

- Az enyém biztos nem.

- Azért fel kéne kelned, a mieink minden évben megnézik a szobámat – tudatta Frances kevés lelkesedéssel a hangjában.

- Okés – törődött bele Amzie, nyújtózott még egyet, hátha az kicsit felfrissíti, majd bevette magát a fürdőbe, hogy negyed óra múlva szalonképes hölgyként jöjjön elő, bevetette az ágyát és ő is kis rendet tett az asztalán, mikor Ezekiel megszólalt az ablakból.

- Jönnek.

Nagyon derűs volt, alig várta a találkozást, bezzeg Amzie.

- Szuper. Hová nem szoktak menni?

- Mindenhová bemennek – lelkesedett Ezekiel, és a lány felé fordult – és ne is akarj elbújni, a szüleim meg akarnak ismerni.

- Miért? Te vagy az iskola legjobb tanulója, én meg az igazgató rémálma.

Ezekiel felkacagott és magához ölelte egy pillanatra a lányt, de el is engedte.

- Ismerik az apádat, nézd, ott jönnek – mutatott le a tömegben egy zöld tollkalapos párra, mire a lányban megállt az ütő, de Ezekiel csak fokozta félelmét.

- Mellettük nem az apád jön?

- De – tátogta a lány, és rekordsebességgel rakott rendet a szekrényében, a ruhásszekrényében, újra ágyazta az ágyát míg egyetlen gyűrődés sem maradt rajta, és újra fésülködött. A társaság némileg sajnálva figyelte a lány ténykedését, de megvárták, és mikor elkészült együtt mentek le a hallba.

Egymás mellett felsorakoztak, és habár Ezekiel szüleivel érkezett Amzie apja, az rá sem nézett lányára, még csak le sem lassított mellette, csak ment tovább egyenesen a lépcsők felé. Ezekiel szülei megdöbbenéssel vették a jelenetet, Amzie pedig nem bírta szó nélkül, apja után rohant és elé állt.

- Üdvözöllek, apám.

- Nem hozzád jöttem, állj félre – közölte rá sem nézve. Amzie lesújtva állt továbbra is a helyén.

- Apám a szokásosnál is bosszúsabb.

- Az, amit tettél, megbocsáthatatlan! – sziszegte felé a magas férfi, és gyűlölettől izzó szemmel nézett rá. – Egyetlen mágus sem vette volna a bátorságot, hogy rossz hírbe keverje az iskoláját! Az igazgatóhoz jöttem a bocsánatát kérni, mert feltételezem ezt sem tetted meg. Állj el az utamból! – lökte durván félre, hogy a szerencsétlen lány elesett és a földről nézte, ahogy apja éjsötét köntöse eltűnik a lépcsőn. Örült, hogy apja ismét eszébe véste, miért nem akar soha többé hazamenni, inkább vállalja ennek a spártai iskolának a feltételeit.

- Segítek – pillantott meg egy kezet maga előtt, és felnézve Ezekielt pillantotta meg. Hálásan nézett a mágusra és felállt, de nem tudta nem észrevenni, hogy minden szem rá szegeződött. – Hadd mutassalak be a szüleimnek.

- Talán nem a legjobbkor kérjük erre – szabadkozott Ezekiel apja és amint Amzie rá nézett rögtön tudta, hogy szobatársa honnan örökölte vonzerejét.

- Semmi gond, csak a szokásos… – harapta el a mondat végét a lány, és inkább köszönésre nyújtotta kezét. Ezekiel családja nagyon tetszett neki, nagyon kedvesek voltak vele és a szobájukban a lány holmijaira is kíváncsiak voltak, úgy faggatták az iskoláról, mintha a saját gyerekük lett volna. Elmesélték azt is, hogy ők nem igazán nemesi család, csupán mágusbot készítők, ami némi rangot adott a nevüknek, meg persze sok pénzt az erszényükbe, így a lány megtudta, miből telik a mágusnak a legvagányabb ruhákra is. Amzie egyre lelkesebben válaszolt a valóban érdeklődő kérdésekre, mikor a gyomra hirtelen görcsbe rándult. Ez jelezte, hogy apja keresi, talán épp távozóban volt. Elnézést kért és lerohant a szalonba.

Ott kis keresés után megtalálta apját, aki felszegett fővel vonult a kapu felé, de kötelességtudatból odarohant hozzá és lesütötte szemét.

- Apám keresett.

- Távozok.

- A húgom jól van?

- Hogy merészeled…? – kérdezte felháborodva a férfi és felpofozta lányát. Már a suliból kivezető hídon álltak, így a túloldalról és az iskolából is mindenki láthatta őket, de a mágust ez sem korlátozta, fortyogva folytatta mondandóját. – Ha lenne benned egy csepp méltóság, fel sem említenéd ennyi ember előtt! Ha mágus lettél volna… – de nem fejezte be a mondatot, helyette Amzie folytatta a gyűlölettől unalomig ismert szöveget.

- Egy mágus sosem engedi meg magának az ilyesmit, igaz, apám? – kérdezte meghajolva mintegy felkínálva a hátát, gúnyos hangsúllyal, mire apja a nyakánál fogva felrángatta.

- Hogy merészelsz jelenetet rendezni?

- Én csak egy boszorkány vagyok, semmi több.

- Ne akard, hogy ismét…

- Megbüntess? Ennyi ember előtt, apám? – kérdezte még fuldoklás közben is mosolyogva a lány, mire apja belehajította a várárok vizébe, hogy métereket zuhant, de sokáig nem jött fel a felszínre. Többen már aggódni kezdtek, de a férfi jelenléte meggátolta őket a cselekvésben. Apja már tovább indult és a híd másik végén járt, mikor Amzie szinte kirobbant a vízből és felrepült egyenesen apja elé, ott lebegett előtte, csöpögött róla a víz. Hitetlenkedve, vizet felköhögve vonta kérdőre.

- Meg akartál fojtani!

- Nem vagy többé a lányom – sziszegte a férfi, és kikerülve beszállt a hintójába, ami eltűnt a lány szeme elől. Ő leszállt a földre, de most, hogy dühe elszállt alig tudott megállni a lábán, Asbeth és Ezekiel siettek a segítségére – a lányok legnagyobb csalódására – és átkarolva felvitték a szobájukba.  

Idő közben csatlakozott hozzájuk Lloyd és Frances is a szüleikkel, de Amzie lerázott mindenkit magáról és bement a fürdőbe megszárítkozni. Az agya kiürült és úgy érezte, mintha szivacs lenne a helyén. Apja kitagadta, ami azt jelenti, hogy többé végre nem emelhet rá kezet, de egyben azt is jelentette, hogy senki sem fogja fizetni az iskoláját. Megrémült a gondolattól, hogy kiteszik innen, és nem lesz hová mennie, és semmi kedve sem volt kimenni a fantasztikus mágusok fantasztikus szülei közé, inkább leült a kád mellé a földre és várta, hogy elmenjenek, végül jó negyed óra múlva mintha ürült volna a szoba. Ekkor kinyitotta az ajtót, mire a négy mágus ünnepélyes arccal nézett rá. Ő kérdőn nézett vissza:

- Mi történt?

- Hallottuk, hogy apád kitagadott – kezdte Lloyd.

- Én is örülök neki, de ti miért? – kérdezte gyanakodva.

- Arra gondoltunk, hogy így nincs, aki fizesse az iskolád – folytatta Ezekiel.

- Én is vettem, hogy ki leszek rúgva, aminek kevésbé örülök.

- Csakhogy míg szárítkoztál a szüleink megállapodtak, hogy felvállalják az iskola költségeit – fejezte be ünnepélyesen Asbeth. Amzie pedig csak értetlenül meredt rájuk, egyik fiúról a másikra, és csak a fejét rázta.

- Nem értem. Miért fizetnék egy vadidegen taníttatását?

- Te nem vagy vadidegen. A szobatársunk vagy és mondtam már az elején, hogy a szobatársak összetartanak – felelt lelkesen mosolyogva Ezekiel.

- De más az, hogy együtt tanulunk és ez teljesen más. Ez…ilyet nem csinál senki hátsó szándék nélkül – rázta megint csak a fejét, mire Asbeth közelebb lépett hozzá.

- Apádat így megismerve elhiszem, hogy nem kaphattál túl sok kedvességet, de nem mindenki ilyen.

- Megérdemled, hogy itt tanulj, nagyon tehetséges vagy – bólintott komolyan Ezekiel is.

- Pont te mondod, aki miattam… – utalt az év eleji eseményekre, amikor a srác miatta sérült meg.

- Mondtam, hogy felejtsük el – mosolygott rá továbbra is, de Amzie nem tudta felfogni, hogy miért akarnak segíteni neki, mire Asbeth még közelebb lépett, hogy megsimogathassa a lány arcát.

- Majd mi leszünk a családod. Ezentúl nem kell rettegned, majd mi mindenben segítünk.

Amzie erre a kedvességre nem számított és nem is volt hozzászokva, hónapok feszültsége tört hirtelen rá és mielőtt bármit is végiggondolhatott volna feltört belőle a megkönnyebbült zokogás és hagyta, hogy Asbeth magához ölelje, mintha sosem akarná elengedni.

Percek estek ki neki, míg zokogott és csak ekkor vette észre, hogy visszatértek a fiúk szülei, ő pedig Asbeth és Ezekiel ölelésében áll. Kicsit lehiggadt és próbálta összeszedni magát, de szüksége volt arra a szeretetre, amit ezek a mágusok nyújtottak neki, és amit apjából egész életében képtelen volt kicsikarni, így még az ölelésükben maradt.

- Szegény lány – jutott el valamelyik anyuka sajnálata a füléig, kénytelen volt erőt venni magán és kibontakozott a fiúk öleléséből. A szülők bátorítón néztek rá.

- Jobban vagy?

- Igen, elnézést.

- Ugyan kincsem, nincs miért elnézést kérned – lépett hozzá egy teltebb alacsony hölgy Lloyd ágyától, miközben zsebkendőjével letörölte a lány könnyeit. – Remélem a fiúk már elmondták, hogy vállaljuk a taníttatásod költségeit.

- Igen, és nem tudom eléggé megköszönni – hajolt meg fejével a lány.

- Csak ne okozz nekik több fájdalmat – kérte Ezekiel apja, mire Amzie lesütötte a szemét, Ezekiel anyja pedig figyelmeztetőn oldalba bökte férjét.

- Nem a te hibád volt, kicsim – szólt egyidejűleg a lányhoz. Amzie viszont már érezte, hogy apja rekord sebességgel közeledik felé, és figyelmeztette is a többi családot:

- Visszajön.

- Ki?

- Az apja – fordított Ezekiel és hagyta, hogy Amize a férfi elé menjen.

A folyó mellett várta, de a korábbi tömeghez képest már csak néhány ember lézengett a parton, még a gyerekeiktől búcsúzkodtak. Apja köszönés nélkül ment el ismét lánya mellett, de Amzie megint csak megszólította:

- Elfelejtett valamit? – hanyagolta szándékosan a megszólítást. A férfi úgy fordult felé, mint aki azonnal kész véglegesen megfojtani.

- Hogy merted rávenni azokat a tisztes családokat, hogy ők fizessék a tanításod? Nem érdemelsz semmilyen oktatást, te kis… – de nem tudta befejezni a mondatot, mert lánya dühe elérte a határait és pillanatok alatt kitört belőle az, ami eddig szinte minden éjjel munkát adott szobatársainak – egy zafírkék sárkány. Ötször akkora volt, mint apja, és ahogy dühösen csapkodott a farkával maga mögött mindent letarolt. Amzie most először tudatában volt annak, hogy micsoda, és örült neki. Hallott már a híres gormantról, és hogy csak a kiváltságosok tartoznak közéjük. Nos, most ő is kiváltságos lett. Eddig csak áhítattal nézte, ahogy az égen elsuhannak felette, most majd közéjük tartozhat. Csak előbb… – nézett le a gyűlölt férfire, és jobbjával a földhöz szegezte. Hirtelen rengeteg lehetősége adódott rá, hogy végezzen vele. A köznapi mágusok varázsai nem fognak a sárkánypikkelyen, a férfi ráadásul amúgy is mozgásképtelen volt, a többiek pedig nem igazán siettek a segítségére. Eszményi lehetőség. Égesse el tűzzel, szedje szét, vagy csak dobja el, és földet ér, ahol földet ér?

- Amzie? – kérdezte óvatosan Ezekiel a hídról. Épp olyan kicsinek tűnt így fentről, mint az álmaiban. Másik három társa is mellette állt, meg a szüleik. Nem, a szülők előtt nem tehet semmit a férfival. – Amzie, értesz?

A lány szólni akart, de csak sárkánybeszéd lett belőle, ami egyelő a fülsüketítő kiáltással, semmi emberi szó. Kínos. Gyorsan csöndben maradt és bólintott. Erre láthatóan mindenki megkönnyebbült, a lány pedig kezdte sejteni, hogy a sok álom arról, hogy több fejjel nagyobb szobatársainál, és hogy reggel némelyikük megsérült összefüggésben van. Asbeth szólt hozzá:

- Amzie, ne tegyél semmi meggondolatlant. Sejtem, hogy mit akarsz, de ne tedd. Meg tudjuk akadályozni, de nem akarunk fájdalmat okozni neked – figyelmeztette őszintén, mire Amzie felnevetett, ami furcsa gurgulázásként hangzott, felkapta apját, és felszállt vele.

Életében először repült saját erőből, nem seprűn, az érzés leírhatatlan volt. Szabad, amilyen szabad még sosem volt. Teljes erejéből szállt fel a felhők fölé, hogy utána zuhanórepülésben bukjon alá, és a nagy tó mentén indult hazafelé. Kisvártatva feltűnt mellette Ezekiel és Asbeth seprűn. Egyelőre csak követték, figyelték, hogy mit tervez. Sajnálattal vették észre, hogy a lány sárkány-hátán is végigfutnak a hegek, így ha találkozik is másik zafír sárkánnyal, akkor sem fogják összekeverni.

Amzie-ből már elszállt a harag. Csak haza akarta vinni apját, hogy anyja és húga lássák, milyen sárkánnyá fejlődött. Büszkélkedni akart.

Ahogy megérkezett jól ismert udvarukra és letette apját anyja és húga elragadtatva rohantak ki hozzá, húga megölelte a lábát, amit elért, de Amzie azonnal kinyújtotta szárnyát, amin húga felmászott rá, és egy perc múlva ismét a levegőben voltak, gurgulázva nevettek és ők voltak a világ legboldogabb boszorkányai.

Már tértek vissza, mikor Amzie meghallotta kísérői beszélgetését. Ezekiel nyilván őket figyelte.

- Végre átváltozott.

- Igen, végre alhatunk – kostatálta Asbeth, mégsem volt elég vidám a hangja.

- El fogják vinni a Sárkányfészekbe. Szerintem félév végén.

- Nem látjuk többet, hiányozni fog – mondta ki most már, ami a szívét nyomta, majd meglapogatta Ezekiel vállát – Irigykedsz a húgára, mi?

- Boldognak tűnnek – ismerte el, de Amzie nem erre a válaszra számított, inkább visszatért a felhők fölé. Mintha Ezekiel féltékeny lett volna. De ez nevetséges, ő bármelyik boszorkányt választhatja, miért pont ő kéne, a kitagadott, aki ráadásul a sárkányok közé tartozik?

Jó tíz perc múlva szállt csak le, és tette le gyengéden húgát. Asbeth ekkor szólt a nőnek:

- Lassan vissza kell mennünk, nem tudjuk, meddig bírod ebben a formában.

Amzie bólintott, elköszönt a családjától – apja közben bement a házba, rá sem nézett –, majd felszállt, és elindultak vissza. Hazafelé nem állhatta meg, hogy még néhány zuhanó repülést és bukfencet vegyen a levegőben, a két mágus távolról figyelte, hogy élvezi a nő az új formáját. Ekkor szemből három másik sárkány közeledett, mire Ezekiel azonnal Amzie mellé repült.

- Amzie, higgadj le egy kicsit, vagy azt hiszik, hogy veszélyes vagy.

A lány azonnal rendes repülésre váltott, mert hajlamos volt hinni Ezekielnek. Másrészről már hallott történeteket elszabadult sárkányokról, akik nem voltak eszüknél átváltozáskor, ezért meg kellett őket semmisíteni – így mondták. Mint ahogy a hulladék papírt darálják le.

Mindhárom sárkányon egy-egy férfi ült. Amzie felismerte azt az ibolyalila színűt, aki miatt a tavalyi tusán második lett, és kedve lett volna megfricskázni, de egyelőre jobbnak látta, ha hallgat. A tűzvörös odaszállt Amzie mellé, közben a bron Ezekieltől kérdezte a részleteket.

- Mi történt?

- Amzie Frankins átváltozott. Hazarepült, az apját szállította, most tartunk vissza az iskolához.

- Mikor változott át?

- Úgy egy órája.

- Nem lehet sok ideje.

- Azért kísérjük.

- Szép munkát végeztetek. Ha megérkezett csomagoljon, jön velünk a Fészekbe.

Amzie erre már felkapta a fejét és hátraszaltózott a levegőben, hogy a csoport mögé kerüljön. Asbeth lekövette a mozdulatot és a feje mellé szállt.

- Hé, ne csinálj őrültséget. Elvégre kikerülsz a Merlinből. Amúgy sem szeretted.

Amzie bólintott. Nem, valóban nem szerette, de Asbeth-et és Sabynt megkedvelte és sajnálta, hogy el kell szakadnia tőlük. Azt remélte legalább félév végéig az iskolában maradhat. Csak most jött rá, hogy a sárkányoknak nincs választása. Ha átváltozol, be kell sorolnod az osztagba, és pont. Ott majd adnak melléd egy mágust, a bront, aki fedez, beszél helyetted, és ha kell, irányít. Előre nézett a tűzvörös sárkányra és mágusára. Látszott, hogy összeszoktak, a férfi lazán tartotta maga mellett a botját, egyáltalán nem állt szándékában irányítani a sárkányt. Ez némi reményt adott.